|
Orbán Béla:
Shabbat Chukat Elhangzott
a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szombati
istentiszteletén
2010.06.19. A mai
alkalmon Mózes 4. könyvének a 20. fejezetétől hangzik az a rész, ami zsinagógákban
a heti szakasz és a mi heti szakaszunk. Ez a fejezet szól Mirjam és Áron
haláláról, és felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem beszélünk a halálról.
Az életnek olyan természetes része, mint a születés. A születésről többet
beszélünk, mikor gyermekvárás van, akkor mindenki figyel, de a halálra senki
nem figyel oda. Érdemes lenne pedig végigmenni a különbözőségeken, hogy
Ábrahám, Izsák és Jákob mi módon halt meg. Hiszen a Bibliában van amikor arról szól, hogy eltakaríttaték
és méne az ő népéhez. Egyáltalán, aki meghalt, hol
van az ő népe és ki az ő népe. Egyáltalán, amikor valaki eltakaríttaték
az ő népéhez, akkor nem a földön van a népe? Sok izgalmas kérdést tesz ez
fel. Kell beszélni a halálról, mert egyszer mindannyiunnak
itt kell hagyni a testünket. S a Bibliában számos példa van arra, hogy nem
mindegy, hogyan éltünk, nem mindegy, hogy hogyan haltunk, és nem mindegy az
sem, hogy tudjuk-e, hogy mi a feladatunk ezen a földön. A Bibliában sok kincs
van, pl. hogy Mózes temetéséről Isten gondoskodik. Ezekből sok mindent
lehetne tanulni… A heti
szakasz most mégis a sokak által jól ismert, a kősziklából víz fakad
történet. Teljesen más szemlélettel, mint ahogy sok helyen olvasható. 4 Mózes
20: „ 2. De
nem volt vize a gyülekezetnek, összegyűltek azért Mózes és Áron ellen.
3. És feddőzék (perel) a nép Mózessel, és
szóltak mondván: Vajha holtunk volna meg, mikor megholtak a mi atyánkfiai az
Úr előtt! 4. És miért hoztátok az Úrnak gyülekezetét e pusztába, hogy
meghaljunk itt mi, és a mi barmaink? 5. És miért hoztatok fel minket
Egyiptomból, hogy e rossz helyre hozzatok minket, hol nincs vetés, sem füge,
sem szőlő, sem gránátalma, és inni való víz sincsen! 6. Elmentek azért
Mózes és Áron a gyülekezetnek színe elől, a gyülekezet sátorának nyílása elé,
és arcukra borultak; és megjelent nékik az Úrnak
dicsősége. 7. És szólt az Úr Mózesnek, mondván: 8. Vedd ezt a
vesszőt, és gyűjtsd össze a gyülekezetet te, és Áron, a te atyádfia, és szóljatok ím e kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon
vizet; és fakassz vizet nékik e kősziklából, és adj inni a gyülekezetnek és
az ő barmaiknak. 9. Vette azért Mózes azt a vesszőt az Úrnak színe elől a mint parancsolta néki. 10. És összegyűjtötték Mózes
és Áron a gyülekezetet a kőszikla elé, és monda nékik: Halljátok meg most, ti
lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet? 11. És felemelte
Mózes az ő kezét, és megütötte a kősziklát az ő vesszejével két ízben; és sok
víz ömlött ki, és ivott a gyülekezet és az ő barmai. 12. És monda az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek
nékem, hogy megdicsőítettetek volna engem Izráel fiainak szemei előtt: azért
nem viszitek be e községet a földre, a melyet adtam nékik. 13. Ezek a
versengésnek vizei, a melyekért feddőztek Izráel fiai az Úrral; és
megdicsőítette magát ő bennük.” Sokak
számára ismerős ez a történet, a sziklából víz fakad. De mi az előzmény? A
pusztában vándorló nép beérkezett a 40. évbe, a vándorlás utolsó szakaszába.
S a fáradtság mindig előkerül. Előfordul minden szolgáló életében is. Mózes
is elfáradt. Nem elég a folyamatos lázadás, amit végig tapasztalhatunk a
Biblián, Mirjámmal kezdve, aki ez előtt a történet
előtt halt meg, s a nép észre sem veszi, miközben Áront megsiratják. Külön
történet, hogy miért siratnak meg valakit, s miért nem siratnak meg valakit.
Tehát ott vannak a lázadások a gyülevész néptől, majd a rokoni támadások, a Kórach fiai és 250 kísérője lázadt Mózes ellen.
Mondhatnám úgy is, hogy elege volt. Nehéz helyzetbe került, amikor már nem
egy egyén lázad, Mirjám, a saját testvére. Nem a leviták
támadnak, Kórach, hanem a nép, már mindenki támad.
Ilyenkor elfárad az ember. Már mindenki, már a teljes nép ellenem van? S
ekkor követi el a hibát, hogy általánosít: „ti lázadók!” Itt Mózesnek nem
volt igaza, tévedett. Igaz, hogy volt a pusztában egy nép, amely nem
juthatott be az Ígéret Földjére. Azonban egy új generáció felnőtt. Mózes
mindenkit egy kalap alá vett, „ti lázadók!” Azokat is, akik akkor születtek,
akik akkor csecsemők voltak, akik gyerekek voltak, és nem volt egy képük
Isten ígéretéről. Nem volt ismeretük Isten csodáiról. Nem volt emlékük a
kivonulásról, a pusztában történt csodákról, hiszen a lázadó szülők nem adták
tovább a gyerekeknek. Nem lett volna szabad általánosítani Mózesnek. A népben
immár 2 nép volt. A népben épp akkor folyt a tisztulás. Voltak azok, akik nem
mehettek be az Ígéret Földjére. Éltek, de nem volt életük. Nem voltak már
birtokában az ígéreteknek. S ott volt egy nép, amelyik még nem élt, nem volt
bizonysága, nem ismerte Istent, nem tudott semmit jóformán. Mózes egy kalap
alá vette őket. Ez intő jel számunkra is. Miért ítéljük meg azt, akinek
ismerete nincs? Akinek van ismerete, aki találkozott Krisztussal, aki élt
valahány évig Krisztus követésében, és belázadt, arra azt mondhatom, hogy
lázadó. Aki láthatóan ellenszegült Isten akaratának, aki lerázta magáról
Krisztus követésének ígéretét, valóban itt van közöttünk és él, hallgatja az
igehirdetést, kereszténynek vallja magát, mi több, sokszor karizmatikusnak,
itt van, de már nincs itt. Mert egy határnál nem jön tovább a néppel. El
lehet veszíteni az üdvösséget saját akaratból. Mózesnek kellett volna szólni
a lázadóknak, hogy tinektek csoda már nem jár. Hiába kértek vizet, a csoda
nem a tietek. Hogy szólj a sziklának – nem üss a sziklára – az a csoda
azoknak kellett, akik akkor születtek, csecsemők, gyerekek, akiknek nincsen
bizonyságuk Istenről. Akik nem ismerik Istent, akik nem voltak ott
Egyiptomban, akik nem jöttek át a Vörös tengeren, akik nem tapasztalták meg,
hogy a keserű víz édessé változott, és azt a sok-sok
csodát nem tapasztalták meg, nekik kellett az, hogy Isten csodát műveljen. A
csodák az újakért vannak, azért vannak, hogy megismerjük Istent. Nem azokért,
akik már megismerték Istent és megtagadták. Itt a nép egyik felének nem
kellett a csoda, de a másik felének igen, mert újak voltak, gyerekek, ők még
csak esetleg hallomásból hallották Istent. Ez van a
mi hívő életünkben is. Isten adja a csodákat, valóban adja, amíg gyermek
vagy, hogy Őt ismerd meg. Kérjél, megadja, hogy ismerd meg. Emeled fel a
botodat, de nem mindegy, hogy melyik botot emeli a szolgáló, aki által Isten
tenni akar valami rendkívüli dolgot. Azt a botot, ami az elhívás ígérete,
Áron vesszeje, ami ott van a frigyládában. Vagy a másik botot, ami
uralkodásra van. Nem mindegy! Nem egy botunk van. Istennek is van botja és
vesszője. Nekünk is van botunk és vesszőnk. Van, ami felett saját
akaratunkból uralkodni kell, amit Isten ránk bízott, az a hatalmi pálcánk.
Isten törvényeit betartani felelősségünk és küldetésünk. De ugyanakkor van
különbség bot és vessző között, a szólás és ráütés között. S Mózesnek Isten
azt mondta, a bizonyságot vedd elő, a bizonyság pálcáját, amikor a bot
kígyóvá vált, a te elküldésed jelképét, a botot, amit neked adtam. Tied még
ma is az a küldetés, ma is az a feladat, amit adtam neked, hogy bevidd a
népet Kánaánba. Vedd elő a felhatalmazás pálcáját, amit én adtam, de ne
uralkodj a népen. A
csodákban ez ma is feladat, megnézni: mit emelsz fel? Azt, amit Isten adott,
vagy a saját hatalmadat, autoritásodat. „Nekem hatalmam van!” Ennek az a
következménye, mint Mózes életében. Igen, meg fog történni. Ma is vannak
gyógyulások, ma is van sok minden, látszólag el is mennek a démonok, de az
ítélet is ott van. Szólni! Nem ütni kellett volna. Isten nem a hatalmát adta
át, mert szükség volt Isten bizonyságára másoknak. A gyülekezetben is nem a
te bizonyságodra, a te erőd bemutatására és nem a gyülekezet erejének
fitogtatására van szükség, hanem emeld fel azt a felhatalmazást, amit Isten
adott, hogy Őt képviseld. „Amit az Én nevemben kértek” és nem amit te
szajkózol, az meg fog történni. Mózes itt tévedett. A fáradtságában
egységesnek vette a népet, mert az egész nép szent, most is, és nem tett
különbséget a gyerekek és a Kánaánba be nem menők között. Oda kell
figyelnünk, tudunk-e különbséget tenni ember és ember között, úton levő és
visszafordult között, mert hatalommal nem fog működni, a mi
erőszakoskodásunkkal nem fog működni. Isten azért adta a csodáit, hogy ha
valaki menni akar, megismerje Őt. Ne
feledjük el, hogy amikor vízről beszélünk, akkor egy határhoz is elérkeztünk,
mert a víz mindig a csodát jelenti, hiszen Mózes a vízből kimentett. Ott
úszott a Nílus tetején. Aztán később a csoda, amikor átvezette a népet a
vízen. Aztán ott van a víz megkeseredése, és ez is csoda. Minden csoda a
vízzel kapcsolatos. A mi életünkben is minden csoda a vízzel kapcsolatos,
mert nem engedte, hogy a vízben elsüllyedjél a rozoga kosaradban. Nem az
apád, anyád mentett meg. Mózesnek lévita apja, anyja volt. Nem ők voltak,
akik megmentették és lévitává tették a fiukat. A leghívőbb családban is Isten
engedte úszni a rozoga kosarat, hogy megmeneküljön, hogy megérthesse az
ember, hogy Isten milyen hatalmas, hogy a csoda által meglásd, hogy élsz, és
megismerd és emlékezz. Isten ezért adta neked a vizet, hogy ismerjed Őt. S
azért nyitotta előtted szét a tengert, hogy megismerd Isten nagyságát, hogy a
világból ki tudjál menni, hogy elindulhassál az örök élet felé. Elindulhassál
a Kánaán felé. A víz nem más, mint a csoda, Nílus nem más, mint Isten
szeretete, kegyelmi ajándéka, hogy nem engedett téged is elveszni. De ennek a
folytatása, hogy vízből vérnek kell lenni, mert annak a népnek, amelyik ott
állt a sziklánál, és Mózes kétszer rácsapott a sziklára, s valóban víz
fakadt, annak már nem víz kellett. Annak vér kellett. Ott válik ketté a
csoda. A vízből vérré kell, hogy váljék az életed, mert elég volt a
lázadásból. Az engedelmességnek és az áldozatnak együtt kell járni. A nép,
ott a pusztában, ha odamegy Isten elé bűnbánattal és áldozatot tesz,
lehetséges, hogy lett volna kegyelem és bemehetett volna. A víz csoda.
Csodából nem lehet élni. Vérből és engedelmességből lehet. Azok mehettek
tovább, akik engedelmesek voltak. Isten leválasztotta azokat, akik lázadók
voltak. Ez a pont nagyon fontos a Bibliában, az utolsó pont. S a
kereszténységnek is lehet, hogy van egy utolsó menete. Idáig csodából éltél,
megélted a kis csónakocskádat, a tengert, a fürjeket, mindent, de most már
vér, mert nem elég a csoda, vér és engedelmesség. A Kánaánon túl az ember
élete úgy folytatódik, hogy vér és áldozat naponta a bűnökért, békéért és
mindenért, amit Isten adott. A kereszténységnek az egyik legnagyobb ellen
fegyvere a csoda, mert mindig csoda kell. Mózesek meg ütik-verik a sziklát,
mert nem bírják, mert balhézik mindenki, mert nem engedelmes akar lenni,
hanem csodáról csodára akar élni. A mindenható Istentől nem jutott el az
Örökkévaló Istenhez. Mindennap fürj kell, meg víz kell, meg taxi kell a
sivatagban. Isten egy pontban azt mondja, na állj
meg! Ha az kell, akkor az az utolsó, de az már
ítélet rajtad. De a ki engedelmes akar lenni, annak van vér ott benn a
Kánaánban folyamatosan égetni az oltárt és áldozni. A csodák elmúlnak
egyszer. Isten azért adja a csodákat, hogy Őt magasztaljuk, hogy ismerjük meg
a Teremtő, Mindenható Istent. A vízfakasztás után még lesz csoda, de már nem
neked, hanem a melletted ülőnek, aki még nem ismerte Istent. Vízből vér.
Csodából áldozat. Térjünk észhez. 40. évben lehet a kereszténység is. Hamar
jön a Messiás, és lesznek csodák, de kinek? Kegyelemből azoknak, akik még nem
ismerik Istent, annál az embernél, akinek szüksége van arra, hogy Istent
megismerje. S te általánosítasz? Mózes, nem mindenki lázadó, de tudnod kell,
hogy ki a lázadó, aki csodáról csodára él, és nem akar engedelmes lenni, aki
vízről vízre halad és nem akar a vérig eljutni. Aki a csodák után nem akarja
rendezni az életét és a minden napjait. Határeset,
40. év. Meg kellene kérdezni személyenként, te hányadik évben vagy? Most
születtél? Semmi baj, nem tudhatod, hogy mi történt ott Egyiptomban. Hát
megmutatom magamat neked. Az első csodát a saját bőrödön meg fogod
tapasztalni. Emlékszel arra a kosárra, amiben ki voltál téve a halálnak, se
apád, se anyád nem tudott már megmenteni? Önmagad meg tehetetlen csecsemő
voltál. Emlékszel, hogy Egyiptomban a bűnös életedből eleged volt, a világ
uralkodott rajtad, s imádkoztál, s én megnyitottam a vizet? Erre mindennap
kellene emlékezni! Emlékszel, amikor mentél és napról napra mindig kaptál
vizet, mindig kinyílt az Ige? Isten megmutatta önmagát, hogy a kőből vizet
fakaszt, ha ráütsz a kőre, én meghallgatom a te imádságodat. Emeld fel a
botodat, mert te Uram, ígérted, és valósággá lesz a víz, de ne erőszakoskodj,
ne igézzél, ne keressél erőszakosan Igét az életedre, ne ütögesd a sziklát.
Kérjél. Isten azért adta a szánkat. Szólj, adok, de szólni csak úgy lehet,
mint alattvaló, mint nép tagja, csak úgy lehet, hogy megvallom, hogy ott a Sinai hegynél engedelmességet fogadtam. Uram, én ott
voltam, és igent mondtam, kérem a válaszodat, és akkor van válasz, van még
csoda is, ha szükséged van rá. De ha ott voltál a Sinainál,
és azt mondod, Uram szólj, akkor azt mondja, ott vannak a bűneid, tisztítsd
meg magad, hogy tovább tudjunk menni. Vízből vér. Csodáról engedelmességre.
Vallásos életből Krisztus Testébe jutni. Földi életből örök életbe jutni. Ne
álljunk meg a csodáknál! Ne legyünk Mózesek sem, aki azt mondja, „ti
lázadók!” Ma is vannak és lesznek csodák, de más életében. Sokszor el is
keseredik az ember, hogy Uram, engem nem szeretsz, hogy nem látok csodát, meg
nincs gyógyulás. Neked már volt csodád. Önmagad csoda vagy. A legnagyobb
csoda az, hogy élsz, s nem az, hogy a kisujjad meggyógyult. Az a mózeskosár a
csoda. Isten úgy szeretett, hogy feltett a víz színére, hogy le tudjon venni
róla, hogy érezzed, hogy nélküle nem megy, hogy elvezessen a megtérésre. Csodák!
Csodahajkurászó népség ez a kereszténység. Idemegyünk, mert itt egy
vízfakasztás, odamegyünk, mert ott van valami. Valaki nem szólal már meg
végre, hogy a csodák azért vannak, hogy ismerjük meg Istent. A
csodahajkurászás a testinek és lelkinek a megélése. Így nem jutsz be
Kánaánba, mert a tested és a lelked, mert a saját elképzelésednek, a
testinek, lelkinek, emberinek ott nincs helye. Oda szellemben a szellemed
kerül, szellemi testben. Vagy te még mindig a testedre vágysz csodát? Vagy az
elképzeléseidre valami nagy csattanós csodát? Ennek van folytatása, nemcsak
ítélet Mózesnek, mert az elhívása helyett saját maga döngetett. Az a
gyülevész, Mózes rokonsága sosem változik. A csodák nem változtatnak meg, de
a vér igen. Amikor a nép megélte a sok csodát a víz által, tudjuk meg, a
csodák életet sosem adnak, de a vér igen, az áldozat és az engedelmesség
igen, az az élet, nem a csodák lesése. A
kereszténység nagy része el van szédítve a csodavárástól. Rengeteg csodatevő
is van. S mikor elmennek egy gyülekezetbe csodát várnak, majd az Úr szól, bumm neki a sziklának. Igen, szól az Úr, de utánad szól, a
papírtól várod a választ vagy tőlem? A pásztortól várod a választ vagy a
Szent Szellem által tőlem? Szól. Van víz. Csak sokba került. Isten tiszteletbe tartja az akaratunkat. Csoda kell? Van.
Nem élet kellene? Nem vér kellene? Nem az az
engedelmesség kellene, amit már jóval előtte esküvel, szövetséggel megkötött
a választott nép? Isten mások miatt még tesz csodát, az újak miatt, akik még
nem ismerik Őt. Te miattad már nem. Inkább azért tesz csodát, hogy tudjál te
is bizonyságot tenni, hogy Isten örökké ugyanaz, ami volt és lesz. Ő állandó.
Láthatod más életében a csodát, hogy ő is megtért, elindult, Isten a kezébe vette
az ő életét is. Az ő kis kosara is kijött a vízből. Ő is kapott Igét, ő is
kapott innivalót a pusztában, mindent. Tudsz-e ezért hálát adni? Ez is egy
áldozat, a hálaáldozat. A csodák neked már azért vannak, hogy hálaáldozattal
menjél Isten elé. Köszönöm a testvéremet, köszönöm, hogy kinn van a Nílusból,
köszönöm, hogy átjött a tengeren, köszönöm. Nem, hogy húszan bemerítkeztek, tízen ezt csinálták, hanem hálaadás. Víz
után vér, hálaadás. S amikor a
Bibliában megyünk tovább a heti szakaszon, ott van a folytatás. Mózesnek ez a
tévedése egyrészt sokba került, másrészt nem biztos, hogy be kellett menni
Kánaánba. Senki ne gondolja, hogy Mózes ráfázott erre az ügyletre. Neki ott
fejeződött be a szolgálata és az útja. Miért? Mert ha bement volna Kánaánba,
holnap ő lett volna a király, a nép kikiáltotta volna vezérnek. Tanuljuk meg,
ha a szolgálatunknak vége, nekünk el kell tűnni. Minden egyes újjászületett
embernél nekünk el kell tűnni szolgálóknak. Nehogy én legyek a bálvány, az
Isten. Isten gondoskodik, hogy eltűnjek az életéből. Mózesnek fel kellett
mennie a hegyre meghalnia. Maga Isten takarította el. Ha ember temette volna
el, még ma is járnának a koszorúkkal és szent hely lenne. Istennek a
szeretete az, hogy az Őt szolgálót , úgy ahogy
van, eltünteti. Ne legyen még halála után se imádott bálvány. Isten a
bálványokat mindig eltünteti. Nem készít belőlünk lovas szobrot, szentet,
boldogot, caddikokat. Isten annyit mond „ennyi volt
a feladatod, gyere haza”. Mózes amúgy sem mehetett be volna Kánaánba. Van egy
lelépés, amit Isten garantál, hogy más ne kerüljön én miattam bűnbe, más ne
bálványozzon. Meg kell tanulni, ha egy embert valaki bálványoz, az az ember nem szolgálhat a bálványozó felé. Mózesnél ezt a
gyakorlatban használta. „Menj föl a hegyre, nézd meg, láthatod, hogy befognak menni, láthatod , hogy ők hova mennek és te meg
gyere haza.” Hazament... De a
következmény a népnél, a vízfakasztásos történetnél mégis számunkra
mindenképpen tanító. Mi történt utána? Ajtót nyitott Edomnak.
Ahogy ment tovább a nép, Edom nem engedte tovább,
nem engedte Kánaánba. Mert az az akarat, ami csodát
várt az engedetlenektől, annak következménye van. Azonnal akcióba lép Edom, és azt mondja, állj. Ha bárki Isten helyett tesz
valamit, a gyülekezetbe megindul az edomi
szellemiség. Akadályozza, hogy tovább lépjél, hogy bemenj a szolgálat
befejezéséig. A kívánság, csodavárás megállít. A magyar kereszténységnél az
1950-es években igen sok csoda volt. Magam is gyerekként láttam sok mindent.
Repülő mankókat, eldobott szemüvegeket, gyógyulásokat és sok minden mást. De
ez a magyar kereszténység egy része, akik még élnek is, nem léptek tovább. Ma
is ütik a sziklát. Csodák kellenek…. Az edomi szellemiség azóta működik.
Ökomenikus ilyen-olyan. Edom megfogta azokat,
akiknek tovább volt lehetősége menni abba a célba, hogy befejezik Istennek
azt a küldetését, amit kapott nagyon sok ember sok évtizeddel ezelőtt, mert
ma is csodát várnak. Tanulni kellene a magyar kereszténység mai helyzetéből
is, tanulni kellene a választott népből is. A csodákat azért kapta a magyar
kereszténység, hogy ismerje meg Istent. A csodákat azért kapta a ma pünkösdi
karizmatikus és egyéb társaságok elődei tisztán és igazából Istentől, hogy
ismerjék Őt. Ismerjék meg a törvényét, bizonyságát, ígéreteit, Igéjét, hogy
engedelmességben járjanak, hogy bejuthassanak Kánaánba. Nem történt meg és ma
Edom uralkodik. Nem hogy nem engedte be szolgálati
helyére őket, hanem uralkodik, vegyes házasságba, paráznaságba került azzal a
néppel, aminek ígérete volt. Hamis ökumenéban. Folytatás…
Utána jön az ítélet, mert Áron is meghal. A történet igazából nem rendkívüli.
Az átadás úgy történik, hogy Isten kijelenti, hogy meg fog halni és a
ruháját, feladatát átadja fiának, annak a fiúnak, amelyik hű maradt, hiszen
volt veszteség előtte, meghaltak lázadó, felelőtlen gyermekei. Olvasom a 29.
versben, 20. fejezetben. „És látta az egész gyülekezet, hogy meghalt Áron
és siratta Áront 30 napig Izraelnek egész háza.” El kell
gondolkodnunk a halálokon. Mirjám meghalt, megy az
élet tovább. Áron meghal, siratják. Mózes meghal, eltűnik. Meg kell
kérdeznem: ugyan miért siratják Áront? Végül is Mózes volt a nép vezére.
Mégis Mirjámot is meg kellett volna siratni, meg
egyáltalán van egy rendje a siratásnak, búcsúztatásnak. Ez a siratás még
tovább vetíti, hogy bizony a népben az a szellemiség még ott van, ami kísérte
végig a tengertől egészen a határig, és nem mehetett be. „Hiszen Áron jófiú
volt.” „Kicsit balhéztunk és csinált nekünk aranyborjút. Nem olyan, mint
Mózes, aki törvényekkel rohangált. Kicsit toleráns volt hozzánk.” Árulkodó
siratás… Magyar, világ kereszténysége is siratja a „milyen jó volt”-at. Nem kéne nekünk előre nézni? Miért kell nekünk a
múltra nézni? Valóban a lázadás szellemisége teljesen nyomon követhető a
választott nép életének ebben a szakaszában is. Vajon nincs e közöttünk
olykor? Minek az a törvény? Az a lightosabb Áronka kellene, aki megengedi a metal zenét
mert a világban is van stb... Egyiptomban is volt
borjú, hát legyen nekünk is borjú. Megengedjük ezt, megengedjük azt… „Azért
Áron az jófiú volt. De ez a Mózes?!” Azért jó volt
abba a gyülekezetbe lenni, mert nem akartak annyira krisztusiak
lenni, ugye?! Ilyenek… Lázadás szellemisége. Ne felejtsük el, Áron is csak
meghalt. Mózes Isten országában van, hiszen később az Újszövetségben is
olvashatjuk, hogy megjelent, úgy mint Illés. Ha egyszer
elfogadnánk azt, hogy Isten azért küldte az Ő egyszülött Fiát, hogy az Ő
akaratát, Igéjét, úgy ahogy van, elénk tegye és mi engedelmesek legyünk.
Azért adta a csodákat, hogy később legyenek jeleink, mert ez egy összefüggés.
A csodák Isten ismerete, a jelek viszont már Isten Igéjének a működése. A km
kövek a mi utunkon, az útjelző tábláig, Isten törvénye. Isten törvényének a
megismétlése, megerősítése Jeshua HaMassiah által
és a kegyelem által ott vannak jelekként. Ott vannak a próféciák, Isten
bizonysága, Isten teljes Igéje. A csodaváró keresztény és az engedelmes
keresztény közötti különbség szégyenletes. A csodaváró nem jut el oda, mert
nagyon jól el van a pusztában. Amíg él, addig jól van. De ki jut be a
Kánaánba? Aki megköszöni a vizet és kéri, hogy hálát tudjon adni. Mit
köszönünk meg? Azt, hogy áldozatot mutathassunk be. A kenyeret és az
áldozatra valót. A lázadónak mi a nagy baja? Nincsen!?
Mi nincsen? Emlékezzünk vissza, mi volt a lázadásnak a szövege. Miért akartak
meghalni? „Nincsen füge meg szőlő.” Nyalánkságok, édességek! Ugye, hogy
nagyon sok helyen édességet, fügét, szőlőt kínálnak. A kérdés az, neked füge
kell, szőlő kell vagy kenyér és bor. A megtöretésre a mag és az a szőlő, amit
Isten ad, ami bor lesz. Neked áldozat kell-e és hálaadás, vagy pedig örömködés? Itt nyomon követhető az örömködésnek
és a vágyakozásnak a rokonsága, összefüggése, együtt működése. És így
kimondhatom: Isten elleni lázadás és engedetlenségnek alapvető tulajdonsága
az örömködés és a nyalánkságoknak a keresése és
ezen túl természetesen a csoda várása. Isten különbséget tesz ember és ember
között. Akinek szüksége van, valóban ad édeset is, de nem örökké. Ad fügét,
ad szőlőt hogy megérthesse Isten ízét, a Biblia Igéjének az ízét
megérezhesse. Igen, kóstolónak kaphatunk a mennyországból is. A békességből
és mindenből kaphatok, de nem nyalánkság az élet, hanem menetelés be
Kánaánba. Valóban a
mi életünkben a víz vérré vált-e? Ne felejtsük el. A csodák mindig is így történtek.
Negatív értelemben is. A fáraónál is a víz vérré vált. Meg kellene érteni,
hogy annak a víznek, ami csodaként a Bibliában láthatunk, a mi életünkben is
vérré kell, hogy váljon. Sőt, a mi vérünkké, hogy váljon, a szellemünkbe
kell, hogy beépüljön. A mózeskosár alatt való vizet, és azt a kegyelmet,
szeretet, amit Isten adott. Azt a mindenhatóságát, kegyelmét, szeretetét,
hogy áthozott a tengeren, amikor mentünk, a pusztában adott Igét, enni, inni
valót. Közvetlen a határ előtt, még egyszer kipróbál. Szomjas vagy? Kész
vagy? Intézkedsz? Megadod nekem, azt, hogy én cselekedjek az életedben, vagy
te akarsz cselekedni? Ez lehet magán kérdés is. Most nemsokára ott vagy az
elhívásodnak a kezdeténél, vagy a Kánaánba való belépésednél, vagy akár az
életed befejezésénél és a következő szakasznak, a földi életen túli életed
kezdeténél. Felmerül a kérdés. Te akarsz valamit tenni, vagy rám bízod? Te
akarsz engedelmes lenni, vagy csodára vársz? Lehet kérni Istentől sok
mindent, de a legnagyobb kérésünk az lehet, hogy Uram, ma nekünk ne csodákat
adjál, hanem Önmagadat. Köszönöm, hogy megkóstolhattam a fügét, szőlőt,
köszönöm, hogy volt fürj és víz, de most én Téged akarlak, mert veled akarok
élni Kánaánba mert az a Te országod. Úgy
akarok veled élni abban az országban, hogy folyamatosan éljen az áldozat.
Kérdés tényleg ez. Mikor lesz a vízből már végre vér? Tőled függ. Ha
folyamatosan vizet akarsz, csodákat akarsz, akkor vagy elszédítettek, vagy
engedetlen vagy. Ha elszédítettek, akkor tudd meg: minden csoda, ami az
életedben volt, sőt, ami vízzel kapcsolatos csoda, az is azért történt, hogy
Krisztus vére az életedben élet legyen. Vízből vér. És akkor érthetjük meg
mindezt, ezután a történet után azt, ami János 1l.
levelében a 4. fejezetben az utunk végén nekünk is szól. „Ez az, aki víz
és vér által jő vala, Jézus a Krisztus. Nem csak a
vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a szellem az, amely bizonyságot tesz,
mert a szellem az igazság.” Na így értjük meg az olvasottakat. Jézus a
Krisztus. A Szabadító a felkent Király. Figyeljük, a Bibliában nem Jézus
Krisztus van. Jézus A Krisztus. Hatalmi jel és
kifejezések. Ő az, aki vízzel és vérrel, nem csak vízzel jön. Az Ószövetség
történetében, amit olvastunk, vízzel jött Isten. De a Kánaánban már vérrel
folyt áldozás, sőt, már a vonulás előtt is, az ősatyák idejében is volt már áldozat bemutatás. Az a kérdés, ha egyszer Isten elé
állunk, ki tesz rólunk bizonyságot? A víz? Kevés… A
víz és a vér? Még mindig kevés… Mert a te engedelmességedről a Szent
Szellemnek kell tanúságot tenni. Ő figyelmeztetett, elvezetett minden
igazságra és engedelmes volt. A csodák , hogy ez
történt, meg az történt, meg ilyen jó volt, meg az Úr velem volt, ez kevés.
Hogy megtértem a víz által, meg is tisztultam, mert ittam Igéjét is, és a
vért is magamhoz vettem, hiszen elfogadtam Krisztus váltságművét az életemre , még mindig kevés. Hol van a cselekedet? Hol
van, amikor a Szent Szellem bizonyságot tesz: „Igen, Isten akaratából ez az
ember megtért, Krisztus vére által valóban Krisztus Testévé lett és engedelmes
volt az Atya akaratának”. Ki tesz rólad bizonyságot? A szikla a vízzel? A
golgota? Vagy a kettő együtt? Vagy ezentúl a
Szentháromság egysége, amikor Krisztus Szelleme Isten előtt kimondja: „nem
csak megtért, nem csak újjászületett, hanem engedelmes is volt. Én tudom,
mert én közvetítettem azt, amit az Atya, és amit Jeshua
üzent, küldött. Én voltam az, aki az Ő szellemével, szellemben beszéltem.” A
Szent Szellem véd is, de bizonyság is. Szent Szellem nincsen víz, vér nélkül.
A Szentháromság egysége nem szétválasztható. Ez a három tesz bizonyságot. Az
a víz, ami a megtérésnek a vize. Az a vér, amelyik az elfogadott Krisztus
váltságműve az életünkre. A Szent Szellemnek még kell vinni bizonyságként,
hogy ebben is élt és él az illető. Halálunk után is, de ma is. Ma ki tesz
rólad bizonyságot? Az egyházadnak az anyakönyvi hivatala? Esetleg lajstromba
vettek? Megpecsételtek? Az emberek kevesek. A víz és a vér csak Krisztus
Szellemével együtt, ami Isten elé mehet. Az a víz, ami a pusztába volt
mindenkié volt, de nem mindenki ment be Kánaánba. Aki bement Kánaánba, az
első lépés az oltár építése volt és azon az áldozatok megindultak. Isten ma
is ezt mondja. Ne erősködjünk, ne izzadjunk már karizmatikus módon,
mindenféle csápolással, csákányozással. Isten adja, céllal adta. Van, fogadd
el, de lépjél tovább. A csodák vigyenek tovább, hogy még tovább tudjál menni
az Ígéret Földjére, az örök életbe.
Elhangzott: Sófár Jesua HaMassiahban Hívő Zsidó Közösség 2009.06.19-i Szombati alkalmán
HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON
LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN
TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN. |