|
Orbán Béla:
Lábmosás János 13:1-15; Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2010. március 31.
Minden szerdán az Újszövetség valamelyik történetét, vagy valamelyik üzenetét vesszük elő. Most a zsidó Peszach és keresztény Húsvét közötti időszakban csütörtök előtti napon, szerdán vagyunk, és teljesen kézenfekvő, hogy a csütörtöki napnak az eseményéről kell beszélni, hiszen már a moszkvai pátriárka is elrendelte a lábmosást, mint olyat, és a katolikus egyház is a lábmosás gyakorlatát igen sűrűn használja, bevett tény. Nem véletlen, hogy nagycsütörtökön, tehát a holnapi napon, a lábmosás mindenhol előfordul, látványosan, szépen. Nem véletlen, hiszen a Bibliában, amikor olvassuk, ha elővesszük János evangéliumának 13. fejezetét, akkor tudhatjuk, hogy tényleg Húsvét előtti napokban, Peszach előtti napon történt és olvasom is, Ján 13:1-15: „A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. És vacsora közben, amikor az ördög belesugallta már Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának szívébe, hogy árulja el őt, Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott neki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül vala kötve. Méne azért Simon Péterhez; és az monda neki: Uram, te mosod-e meg az én lábaimat? Felele Jézus és monda neki: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted. Monda neki Péter: Az én lábaimat nem mosod meg soha! Felele neki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám. Monda neki Simon Péter: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is! Monda neki Jézus: Aki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan. Tudta ugyanis, hogy ki árulja el őt; azért mondá: Nem vagytok mindnyájan tiszták! Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, monda nekik: Értitek-e, hogy mit cselekedtem veletek?Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.”
Lábmosás története. Mint mondtam, vallásos felekezetekben, nagyobb vallásokban, a lábmosás valóban egy évente egyszer előforduló gesztus értékű cselekedet. Amikor a pápa, a püspökök és a nagyobb emberek, pontosan 12 embernek a lábát megmossák, és ezzel kifejezik, hogy ők szolgálnak mások irányában. Évente egyszer a nagycsütörtök alkalmából. Amikor a lábmosásnak a történetét vettem elő, mint aktualitást, eszembe jutott a gyerekkorom is, amikor én élveztem a lábmosás gyakorlását, hiszen 3-4 éves koromban olyan felekezetbe vittek a nagyszüleim, ahol minden szombaton lábmosás volt. Én, mint gyerek, a lavórok között cikáztam, és nagyon élveztem ezt a történetet. Tehát van némi emlékem is erről, de van szomorúbb emlékem is. Néhány évvel ezelőtt a még mindig lábmosó gyülekezetben jártam, és igazából láttam, hogy mennyire értelmetlen és mennyire tartalmatlan a lábmosás. Egy gesztus, hogy elfogadlak, egy valami meg nem magyarázott gesztus kapcsolat, meg nem magyarázott tevékenység. Bizony mosolyogtam akkor, amikor Igét hirdettem ebben a gyülekezetben, és a szombati alkalmukban hirdetett Igehirdetés után mostak lábat, és mindig elfelejtettek lábat mosni, amikor én az Igét hirdettem. Szégyen, gyalázat, hogy az Igehirdetés után elfelejtettek lábat mosni, és szabadkoztak egymás előtt, hogy kimaradt az aktuális lábmosás. Kicsit mosolyogtató, de igazából leleplezés is, az, hogy ami formális, ami Szellem nélküli, ami erőltetett, vagy lelki cselekedet, az kb. így is néz ki. De pozitívan is így néz ki: ha Isten Igéje megszólal, a vallásos, sokszor varázslási szinten is előforduló cselekedetek, úgy, ahogy vannak, megszűnnek. Ott, ahol Jesua HaMassiah az Úr, ott ilyesmire nincs szükség.
De mégis, ott az egy mondatos: „ti is ezt cselekedjétek”. Ebbe az egy mondatba belekapaszkodnak, és meg akarják valósítani azt, amit parancsként kiolvasnak ebből. Ez a szószerinti parancsnak, a szószerinti Bibliának az átka, amikor a betű öl. Megöli a lényeget, hiszen hatalmas üzenete van ennek a lábmosásnak, mert a lábmosás igazából a történelmi háttér nélkül érthetetlen számunkra. A lábmosás azon a területen, abban a közel-keleti meleg égövben, bizony bevett szokás. Talán még ma is használják sok helyen, hiszen amikor egy vendég érkezett, egy vándor érkezett a házhoz, az első volt, hogy elé ment a háznak a birtokosa, a házigazda, és úgy, ahogy van, a hosszú útnak a porát, fáradtságát mintegy ellensúlyozta, lemosta a lábáról. Azonban itt ebben a történetben mégis egy még ennél pontosíthatóbb helyzet van. Ebben a korban, Jézus korában, ezt a lábmosást szolgák végezték, már nem a házigazda. Hiszen ebben a korban mindenki tartott módosabbak lévén, szolgákat. Tehát szolga feladata volt, és általában nőknek a feladata. Amikor itt a lábmosás történetéről olvasok, valóban megtapasztaljuk azt, hogy húsvéti, maga az Úrvacsora alatt történt egy nagy változás: Jesua HaMassiah szolga lett. Kimutatta, hogy szolga lett. Csak itt van a félremagyarázás. Nem a mi szolgánk! Nem az egyház szolgája! Ezzel Ő kinyilvánította, hogy az Atyának abszolút engedelmes. Amikor ennek a 12 tanítványnak megmosta a lábát, akkor kimutatta azt, hogy egy atyai háznak a szolgája. Ő, mint az Atyának a szolgája, elébe megy azoknak, akik Vele voltak tanítványként, együtt mentek vele. Elébe megy szolgaként. Ekkor lett Isten szolgája a látható világban is Jesua. Isten szolgája. Ekkor történt az a teljes engedelmesség, amit Isten irányába mutatott. Isten szolgájaként Ő megmosta a tanítványok lábát. Magyarul, mondhatnám, hogy ekkor kapta meg azt a hatalmat is, hogy üdvösséget osszon. Nagyon nehéz ezt a szót így kimondani, hiszen Krisztus által van üdvösségünk Isten előtti megítéléssel, de mégis ott van, hogy Isten szolgája, küldött szolgája nem más, mint Jesua HaMassiah. Ő az, Aki életünkben megmossa lábunkat. Ő az, Aki megmondja, „jöhetsz az Atyai házba”. Ő az, aki mondja, „bejöhetsz”, és itt a földön, itt a látható világban nem módszerként, hanem Jesua HaMassiah az, Aki megmossa az érkezőnek a lábát. Igen, bemerítkezésről is beszélhetünk. Az érkező lábának a megmosása. Azonban Jesua HaMassiah ül az Atya jobbján, és Ő jelen van, Krisztus Szellemeként itt van közöttünk, mégis hagyományozta ezt a feladatot az Ő nevében. Az Ő felhatalmazására kell megtennünk azt, hogy ha jön egy érkező, ha jön közénk valaki, akkor mi tolmácsoljuk azt, hogy befogadjuk Krisztus Testébe, mert úgy, ahogy Istennek Jesua HaMassiah engedelmes, és ha mi engedelmesek vagyunk Krisztus Testében, a Főnek, Jesua HaMassiahnak, akkor ugyanezt a szolgai feladatot el kell látnunk. Nekünk Krisztus szolgájaként más emberek felé kell szolgálnunk, úgy, hogy Isten akaratát, Krisztus uralmát mi tolmácsoljuk postásként, szolgaként. Nem a saját hatalmunkat. Szó sincs arról, hogy gyülekezeti hatalmat tolmácsolunk! Szó sincs arról, hogy a szolga Valaki! A szolga csak szolga. Meg kell vallanunk valamennyi szolgálónak, hogy a szolga -a szolgálat szó is benne van persze-, Krisztus szolgája vagyok, Ő mondta, hogy cselekedjük ezt a befogadó, mondhatnám gesztust, vagy pecsétet inkább. Hazajött valaki. Hazajött valaki az atyai házba.
Az Atyai Ház tagozódása úgy néz ki: Isten Háza maga Krisztus, Akié az uralom, és bennünket odatett határőrként szinte, odatett az ajtóba. „Menj elé, mosd meg a lábát, az én nevemben! Te vagy a szolgám, és Én Isten szolgájaként mondom ezt.” Jesua HaMassiah Isten szolgájaként, az Ő szolgájának adja azt a feladatot, hogy egymás felé gyakoroljuk a befogadást, az idegenből, messziről jött embernek a befogadását. Mosd meg a lábát! Mégis, amikor Péter itt erősködik, egy mindennapi példa: én jót akarok Istennek tenni. Amikor ő mondja, hogy mindenestől, akkor engem szinte zuhanyozzál le. Ekkor meg kell értenünk azt, amit az akkoriak nem értettek meg: azok a tanítványok, akik akkor ott együtt voltak Jesua HaMassiah-val, mind hívők voltak, mind ott voltak a Mester mellett tanítványként, mind ismerték a bűnök bocsánatát, ismerték a bűnök bocsánatán túl a megtérést, ismerték Jesua HaMassiah-t személyesen. Aki viszont megtisztul, a bemerítkezés látható formájával is megtisztul, valójában átadja az életét, együtt jár a Mesterrel, egy idő után szembesülni kell a következő lépéssel, hogy a teljes fürdés után nem kell még egyszer fürdeni, nem kell naponta megtérni, ahogy sokan tanítják. Egyszer elég megtérni, egyszer elég átadni az életemet, de amíg odajutok az atyai házhoz, akár az életem végéig, akár amikor valóban valóság lesz Krisztus uralma az életemben, akkor nem marad más: „hol jártál, báránykám?”, mondhatnám ilyen viccesen. A lábadat akarom! A lábadat, hogy semmi, de semmi szennyeződés ne jöjjön be abba a házba, amit Krisztus Testének hívunk. Semmi, de semmi ne menjen be arra a helyre, amit szent. Isten elé menni csak tiszta, szent módon lehet. Mondhatnám, hogy vedd le a sarudat, mert a sarud koszos. Vedd le, mert szent ez a hely, de ugyanúgy még tovább akarja Isten, hogy tisztán lépjünk be a szentségbe. Mosd meg a lábadat! Hol jártál? Nem kell naponta itt szenvednünk, hanem arról szól, hogy a teljes megtisztulás, a teljes életátadás, maga a bemerítkezés és Isten Igéje általi lemosás áltál, a víz által elnyert megtért életünknek a folytatását kell megélnünk. Meg kell tisztulnunk hazáig, hogy a lábunkon se legyen már semmi kosz. A megtérés pillanatában, akkor történik. Átadom az életemet: „Uram, tisztíts meg!”. Valóban, az Ő bemerítése jelképét is adta bűnök bocsánatára Isten. Bemerítő János is, ahogy a zsidóság ma is használja a mikvében a tisztasági, rituális fürdőben. Azonban Isten nem csak ezt akarja. Többet akar. Olyan tisztaságot akar, hogy a lábaid tiszták legyenek, hogy hol jártál. Belépés az atyai házba. Abba az atyai házba, ahol Jesua HaMassiah szolga. Abba a házba, ahol Jesua HaMassiah -nak te vagy a szolgája.
Amikor itt ezt az eseményt, a lábmosás eseményét, láthatjuk, itt vannak jellemzők, amiket sokszor nem látunk egymás között. Egyszerre együtt voltak tizenketten. Nem külön, egy elfüggönyözött részben egyenként bementek, és ott elintézték a lábmosást. A lábmosás nyilvános, közösségi! Nem egy ember fogad be valakit, aki távolról jött. Nem egy ember fogad be valakit Krisztus Testébe, hanem közösségi befogadás van. Egy közösség elfogadta-e azt, aki messziről jött? Elfogadjuk-e egymást, vagy azt mondjuk, merítkezzél be, zuhanyozzál le, mert ide csak így jöhetsz be? Tudjuk-e a különbségeket? Tudjuk-e a bemerítés és a lábmosás közötti különbséget? Hiszen a lábmosás nem más, mint az üdvösségnek a kinyilvánítása. Beléphetsz az atyai házba. Belépés az atyai házba, amit megelőz természetesen Krisztus Testébe való elindulás. Talán a tékozló fiú története az, ami plasztikusabban mutatja ezt. Úton vagy, mert hazafelé, megtért állapotban vagy. A megfordulás, a megtérés már elindult, megvan. De amikor hazaérsz, az atyai házba, ott teljes tisztulás, ruhacsere. Jesua HaMassiah -nak itt változott az élete, itt vált Ő a krisztusi hatalmának, a messiási hatalmának birtokába. Itt gyakorolta talán először igazából. A csodákon kívül természetesen. Itt történt, hogy levetette a köpenyét, azt a köpenyét, amit Jézusnak mondhatok, hogy Szabadító, és Isten szolgájaként, Isten jogkörében, Ő mondta ki, hogy „bejöhetsz”, és ennek a látható jele volt, hogy megmosta a lábad. Tehát nem egy vallásos cselekedet ez, hanem szolgává lenni. Nem az embernek a szolgájává lenni! Nem a jövevénynek a szolgájává lenni, hanem Isten szolgájának, Akinek a szolgája Jesua HaMassiah, és Jesua HaMassiah szolgájaként betölthetjük azt, hogy Isten szolgálatában vagyunk és új embereket, úgy, ahogy van, fogadhatunk Isten Házában, nem a sajátunkban. Sajnos ezt sokszor félreértelmezik, mert egyházakba történik a bemerítés, meg mozgalmakba, meg pásztorok alá, meg mindenféle főnökök alá. Úgy gondolom, hogy amikor erről a történetről beszélünk, nagyon-nagyon bele kell nézni ebbe a történetbe. Nyilvánosan, igen, megvallhatom és bizonyságot tehetek arról, hogy onnan jöttem a disznóóltól, szabad megmondani. Mert másnak is ez, ami örömöt adhat. Aki még ne jött, aki ott áll mocskosan, ott áll még a bűnben és egyébben. Másnak ez lehet a bizonyság, hogy megtisztult! Még a lába is megtisztul, hogy beléphet a Szent helybe. Beléphet Krisztus Testébe és az örök életbe. Nyilvánosan kell történnie. Ezért kell úgy megtörténnie egy bemerítkezésnek is, hogy tanúk legyenek. Pontosan azért, hogy ne csak a ténye legyen mindenki előtt bizonyított, hanem másnak is látható. Akár írott, vagy elbeszélő, bizonyságtevő formában, beszélni kell. Megmosták a lábamat! Nem ember, hogy emberként szeressük egymást és ölelgessük, ez következmény. Hanem valakit Isten küldött, hogy őáltala meghallhassam Isten döntését, Krisztus uralmát és Ő valóban kijelenthesse a látható világban: „testvérem vagy”. Ott testvérek voltak együtt. Nem főnökök. Nem a tanítványok első gyülekezete jött létre, hanem Jesua HaMassiah ott megmutatta nekünk, hogy kell Krisztus Testébe befogadni valakit. Az Ő szolgálatában, hogyan kell Őt szolgálva Isten akaratát beteljesíteni másokon. Ez a fontos. Ezt parancsolta Isten, hogy most, amikor a Szent Szellem vezet, és valaki érkezik, tessék megmosni a lábát! Tessék odaállni, és együtt imádkozni, együtt beszélni vele, hogy hol jártál báránykám? Mi az, amit le kell tenni, le kell mosni, mert lehet, hogy ő nem látja, de te, aki lehajolsz a testvéred elé, látni fogod az ő lábát, és nem vádolva és nem piszkálódva, hanem az alázat megláttatja azt, hogy ő milyen szenvedő utat járt végig és mennyi mocskon ment keresztül. Nem örömünk ez. Nem öröm, amikor olyan emberekkel találkozunk és látjuk a lábaikon a sérüléseket, a kövek nyomát, a zúzódásokat, a töviseket és mindenfélét, amit összeszedett. Nem jó! Nem kellemes! Nem kellemes emberek életébe nézni, hogy „hol jártál?”, de Isten mégis ezt mondja, „ezt cselekedjétek!” Hajolj meg előtte! Nem az ember előtt, hanem legyél szolgája Jesua HaMassiah -nak, hogy Jesua HaMassiah-hoz vidd, a Főpap elé! A Király elé tudd vinni őt! Ez a mi feladatunk, amit Isten elrendelt Jesua HaMassiah által.
Lábmosás. Igazából lehet odáig menni, hogy tényleg, befogadjuk-e mi egymást? Tényleg nyilvánosak-e ezek a lábmosások? Tényleg nyilvános-e, hogy valakit, úgy, ahogy van, tiszta szívvel befogadunk? Hol vannak azok a szolgálók, akik azt mondják, igen, én itt vagyok, és elmondhatom, megmosta a lábát Ő, az Ige által. Isten Igéje megmosta az ő lábát, amikor én Isten Igéjét kínáltam neki. Hiszen a tisztuláshoz víz kell. A víz pedig nem más, mint Isten Igéje. Hol jártál? Lehet szembesíteni valakit, hogy nem ott jártál, ahol Isten akart látni. Lehet a próféciákkal és a személyesen Isten által elrendelt tervével szembesíteni a lábat és a rajta levő maradványokat és sérüléseket, hogy „Tudod, miért voltál ott? Azért, mert nem azon az úton jártál. Nem ott jártál.” Lehet Isten ígéreteivel szembesíteni valakit. „Hát ezért ilyen a lábad! Ezért szennyes! Ezért sérült, mert nem jártál Isten akaratában. Lehet Isten Törvényével szembesíteni valakit: „Miért csodálkozol, hogy ilyen a lábad, hiszen abban a részben jártál, ahol nyakig a ganéjban jársz, a világ bűneiben jártál, hát miért csodálkozol?” Mert Isten Igéje valóban Törvény, bizonyság és ígéret. Hát ez az a víz. Szembesíteni valakinek az útját, hogy milyen úton járt. Szembesíteni, hogy mi Isten Igéje az Ő életére. Az ő életére mi Isten személyes akarata, mi Isten Törvényével való szembesítés, kegyelemre van szüksége. Hiszen ez a tisztulásnak az első lépése. „Hol jártál?” Nem uralmi kérdés, hanem egy fájdalmas testvéri találkozás. „Látom a lábadon. Tudod, miért van ez? Miért jártál bozótosban? Nem lenne tüske, és nem ágyazódott volna be a bőrödbe, nem lenne gennyes.” De te, aki már szabad vagy és tiszta, neked tudnod kell, hogy az ő lába miért olyan. Tudnod kell és tudnod kell a gyógyírt is. Tudnod kell elmondani, hogy mi Isten akarata Krisztus Testével. El kell mondanod azt, hogy Istennek mi a bizonysága. Akár a saját életedben hogy történt meg a belépésed oda, ahová mást is vár Isten, addig, amíg a kegyelmi idő tart. Aki ismeri a Törvényt, el kell mondania, hogy ha betartod ezt a törvényt, nem sebesülhetsz még más embertől sem, nemhogy önmagadtól. El kell mondanod Isten Igéjét. Ez a lábmosás. Nem egy vizes akármilyen szertartás. Isten Igéjében az utadat rendezni. Neked kell vinni Isten Igéjét, hiszen aki messziről jött, az csak vágyódik, az szeretne újra egészségesen menni egy olyan úton, amin neked már Isten megengedte, hogy járhatsz. Neked kell odatenned a vizet. Azt a vizet, ami megmossa az útnak a szennyétől, az, ami megmoshatja, rendezheti, gyógyíthatja a lábakat. Hiszen a láb gyógyulása, amiről szól. Belépés láb nélkül, szennyezett lábbal nem lehet. Ez a kérdés, hogy értjük-e, hogy amikor Jesua HaMassiah az Utolsóvacsorán volt, ezt a lehetőséget adta meg először a tizenkettőnek, „most már jöhettek Velem. Bár Én elmegyek, de a lábaitok tiszták, már szent helyre léphettek, már bent vagytok a mennyországban, bár ezen a földön éltek.”Itt volt, amikor Ő elhagyta, de nem hagyta el a tanítványait. Itt volt, amikor megépült Krisztus Teste. Ő elment, de ők itt, a földön maradva, Vele maradtak. A tanítványok talán nem is tudták, később értették meg, hogy Vele együtt lenni, az nem azt jelenti, mint ők ott a mennyországi beosztásokon vitatkoztak, hogy kinek milyen helye lesz. Az azt jelenti, hogy meg van mosva a lábam. Akármikor Ő szólít, akármikor a halál által, megkapom azt a nagy-nagy lehetőséget, hogy bemehetek Isten Házába, tiszta a lábam, mert Ő mosta meg és hálás lehetek, hogy valaki jött és hozta azt a lábmosó edényt, amiben tiszta víz volt, forrásvíz, Isten Igéje. De ehhez két ember kell: egy érkező és egy fogadó. Le tudok-e hajolni, és alázatosan tudom-e adni Isten Igéjét? Alázatosan tudom-e adni azt a vizet, hogy „testvérem, ez a Törvény, ez Isten bizonysága, és ez Isten Ígérete. Ha akarod, beleteheted a lábadat, ha akarod. Ha akarod, én segítek sebenként végig menni, lemosni. Segíthetek. Ez a lelki gondozás klasszikus formája. Amit olyan szépen használunk mindenféle más esetben is, ami nem is hasonlít erre.
Mégis az a kérdés, hogy most, Húsvét előtt értjük-e a lábmosás történetét? Hiszen most akár családilag, akár Krisztus Testeként is, kötelező lenne találkozni és lehetséges. Azoknak, akiknek sebes a lábuk, akik nincsenek még bent Krisztus Testében, most odavinni a vizet. Tudod, hogy Húsvét ezért történt? Tudod, hogy a Szövetségnek a kihirdetése csak azoknak szól, akiknek már meg van mosva a lábuk, és beléphettek a házba? Nem a házon kívül szólalt meg a Szövetség, hanem szent helyen. A Szinaj hegye is meg volt szentelve, körös-körül. Az Utolsóvacsora helye is meg volt szentelve, és a jelenlévők lába is meg volt szentelve, mert Isten Igéje Krisztus által az ott lábat mosó Istennek, alázatos Világ Urának a jelenlétében csak szentség volt már. Ez volt a szentség első lépése, amikor lábat mosott mindenki. Lehet tanítvány az ember, lehet jó vallásos ember, megtért, de el kell jutni odáig: „én szeretnék lenni ott, ahol Te vagy”, de oda be kell lépni. De mocskos lábbal, sebesülten, bénán nem lehet bemenni! Én úgy gondolom, Isten hatalmas szeretete pont Húsvétkor, és pont az Utolsóvacsorának a bizonysága: „szeretném megmosni a lábadat, szeretném, ha bejönnél.” Ha Krisztus Szelleme van bennünk, abban élünk, akkor tényleg örülünk, ha valaki érkezik. Elébe tudunk menni egy tál Igével = vízzel? „Jó, hogy jöttél! Fáradt vagy, szenvedtél, de itt vagy. Hoztam az Igét. Milyen Igét? Azt az élő vizet, Aki önmagára mondta, hogy Én vagyok az Élő vizek folyama! Őt hoztam neked.” És akkor Ő megszólal: „én viszont hoztam az Atyának az akaratát. Mondhatnám így, hogy a kulcsot az Atyai Házhoz. A belépési lehetőséget.” Tudunk-e így emberek elé menni?
Most különösen a bemerítkezés előtt is ez a gondolat foglalkoztatott. Tudjuk-e a feladatunkat? Vagy vallásos módon, bimm-bumm, benyomjuk az embereket? Tudunk-e úgy egymással lenni egy bemerítkezési alkalmon is, hogy jött valaki, jöttek valakik, akiknek a lábuk véres. Messzi útról külön. De jött! És mivel vérzik, él! És mivel sebesült és jajgat, hallhatóan él! De hoztad-e az Igét, testvérem? Ott vagy-e a többi között, akinek tegnapelőtt, 10 éve, 2 napja, akármikor mosták meg a lábát. Ott vagy-e a tanítványok közepette, mert ez közösségi. Közösségi Krisztus Testében. Nem csak a megölelése egy vizes ruhában lévő embernek, hanem úgy elébe menni: „testvérem, jó hogy jöttél.” Tegnap előtt még nekem mosták meg, 20 évvel ezelőtt még nekem mosták meg. Ez nem idő kérdése. Istennél az idő egészen más fogalom. Tudok-e a tizenkettőben ugyanott lenni? Ő a következő. Tudok-e ott lenni tanúként, és ha Isten azzal áldott meg, akkor egyszerű szolgaként, aki lehajol és megfogja a fájó, fáradt lábat, jó hogy jöttél. Isten hozott. A szó valós értelmében is, mert az Ő Szelleme vezetett idáig. De viszont Krisztus Szelleme engem arra késztet, hogy előtted meghajoljak, nem azért, mert nagy vagy, hanem azért, hogy lássalak. Nem a szemedet és a fejedet kell látnom, és a vélt koronádat, hanem a lábadat, hogy hol jártál, hogy valóban be tudj lépni azon az ajtón, a házba. Az ajtón Krisztusba, hiszen Ő az Ajtó. Őáltala Isten Házába, hiszen Ő az Ajtó. Az ajtóban, ott, ahol Krisztus az Ajtó, ott állunk-e Isten Igéjével? Vagy kihúzzuk, kipipáljuk, hogy plusz egy ember? Kipipáljuk, hogy bejött itt, gyülekezeti tag lett és egyéb. Tudunk-e őszintén ott állni, hogy Istenem, köszönöm, hogy sok gennyes lábat látok, és sok koszt tudok, hogy milyen volt az út, hiszen, aki jön fájó lábbal, csak elmondja, hogy hol lépett rá egy viperára, egy üvegszilánkra, vagy bármire. Tud beszélni, mert akinek fáj, szólni fog. De tudom-e, hogy a szolgálónak ez a sajátossága? Nem föntről beszélek, mint egy főorvos, akinek még ráadásul még fizetni is kell, hanem a lábainál én alacsonyabban vagyok, mint ő. Magyarul nem vagyok. Tudok-e úgy lenni, mint a zsidóság, amikor Széder este van, halotti ruhát ölt. A fehér ruhát, amiben el fogják temetni a férfiakat, azt öltik föl a nős férfiak: „meghalok, érzem, hogy nem vagyok itt, más az Úr.” Tudok-e úgy szolgálni, hogy a halotti ruhámat fölveszem? Hogy meghaltam. Mert Széder este, az Utolsóvacsora estéjén halotti ruhában kell lenned, mert Ő él, és én nem vagyok, hogy életem legyen.
Ez a kérdés, hogy tudok-e elbotorkálni, ahol víz van? Van-e erőd? Lesz erőd! Lesz erőd, mert Isten, ha elkezd valamit, be is fejezi. A megtérést Ő adja, és ott van végig az úton. Megannyi fájdalom, megannyi kő, megannyi ragadozó, megannyi mindenféle az úton ott van. Ne félj, meg fogsz érkezni! Én inkább a mai kereszténység állapotában attól félnék, hogy nem lesznek az ajtóban. Inkább ettől félnék, hogy megérkezik sok ember a vágyával a szívében, hogy bemenni, otthon lenni, és nincs Ige, nincsen víz. Nincs víz, vagy van formális vallásosdi, hidegség, száraz edények. Úgy gondolom, nekünk kell olyan edénynek lenni, ami telve van Igével, telve van vízzel. Rajtunk keresztül, a mi Igénkkel, amit Istentől kaptunk, másokat megüdíteni. Másokat meggyógyítani, és nem csak ezt tenni, hanem ezzel elérni azt, hogy nekik a következő lépésük már a Házon belül lehessen. Hogy utána az én Urammal találkozzanak, Aki engem megbízott a lábmosással. Mert valóban Ő mutatta meg számunkra a lábmosást. Tudom-e megtenni emberként, szolgálóként, hogy egy másik ember előtt meghajoljak, hogy ő találkozhasson Azzal, Aki az Ő tanítványának a lábát megmosta? Tudok-e így elébe menni valakinek? Én ezért most ezt mondanám, Húsvét apropóján is.
Az utolsó és első lépése volt szinte Jesua HaMassiah–nak: megmosta a lábát az utolsó pillanatban, de az első kezdeténél. Az Újszövetség deklarálásánál ott volt a lábmosás. A lábmosás egyben egy új szövetségnek a kezdete is, amely köttetik azzal, akinek a lába meg van mosva. A megmosott lábúaknak szólt a szövetség. A többiek az ajtón kívül vannak. Isten Házába be kell menni, hogy Tőle minden áldást megkaphassak és a szövetség részese lehessek. A belépésnél szükség van testvérekre, nem fotósokra és mosolygó emberekre, hanem mélyen meghajló emberekre, akik készek mindig tiszta és friss vízzel várni azt, aki érkezik. Az, hogy ki az, mindig Isten adja meg. Isten adja meg a láthatót, Isten adja meg azt a hírt, hogy „van itt tiszta víz, fáj a lábad, gyere”, de nem is a fizikai értelemben vett tiszta víz a legfontosabb, hanem az a tiszta víz, ami által be lehet lépni Isten Házába, Isten Országába.
Úgy gondolom, hogy Húsvét előtt, Utolsóvacsora időszakában, nem látványos lábmosásokra van szükség. Deklarálni, hogy én milyen jó fiú vagyok pápaként, püspökként, vagy pátriárkaként. Itt helyre kell állni a Húsvét rendjének. Hiszen a Széder szó eleve azt jelenti, hogy rend. Helyre kell állni! Vizet és szolgálókat az ajtóba, mert még jönnek emberek. Hálaadó szívvel kimondani, hogy vizet és szolgálókat az ajtóba, mert még jöhetnek emberek! Istennek hála, hogy jöhetnek emberek! Nem hozzánk, hanem az ajtó még nyitva van, a kegyelmi idő még nem zárult le! Van-e vizünk? Vannak-e szolgálók? Nem gyülekezeti szolgálók, nem egyházi szolgálók, nem emberek beosztottjai, hanem direktbe, emberek, akik Krisztus szolgálatában állnak. Mert az ő jellemzőjük az, hogy alázatosak. Nem föntről irányítanak, nem föntről intézkednek. Nem vádolnak, milyen mocskos vagy? Ők azok, akik alulról nézik, és a Krisztus szívével érzik azt, hogy bizony ez neked fáj, barátom. Bizony kár, hogy még nem érkeztél meg, de ott az öröm is! De jó, hogy megérkeztél, mert az asztal terítve van, és nemsokára megemelkedik az első igazi hálaadás pohara. Az első igazi Úrvacsora valaki életében. „Itthon vagyok és enyém!” Itt már több is a lábmosásnak a története. A lábmosás története nem összeköthetetlen, hanem összekötődik szorosan az Úrvacsorával. Ha megmostad a lábad, bent vagy a házban, hát nézz körül, terített az asztal! Ünnep! Mondhatnám azt, hogy a te ünneped. Mondhatnám azt inkább, az Ő ünnepe, mert Ő mosta meg először az emberek lábát, a tanítványok lábát. Ő ült az asztalfőn és Ő halt meg értünk, hogy mindez valóság legyen. Nem humanista fájdalom. Valóság, hogy értünk halt meg, hogy a lábunk megmosva legyen, hogy az atyai házba be tudjunk menni, mert Isten és miközöttünk az Utolsóvacsorán deklarált Békeszövetsége helyreállt. Aki harcból jön, háborúból, békétlenségből jön, valóban sebes, koszos lábbal érkezik. De az ajtóban már a lábmosás története nemcsak belépés, hanem békesség Istennel. Legelső fázisa, az első lépés lehetősége. De az első lépés és a következő történet, lehetőség között már nem sok idő telik el. Mert ha bent vagy egy házban, nem kell sokat várni, hiszen ott terített asztal van. Ott már csak azokat a talán örömteli tánclépéseket is meg lehet tenni, hogy itt vagyok és leülhetek.
Szolgálók kerestetnek, akik képesek lehajolni. Szolgálók kellenek, akik tudják, mi Isten Igéje. De önmagunktól csak teológusok, meg okos emberek lehetünk. Szolgálók kellenek, akik figyelnek a Mesterre és akkor indulnak el az Igével, és oda, abba az ajtóba, és abban az időben, amikor Ő akarja. A szolgálók engedelmesek. Nem önmaguk mennek misszionálni, és pecázni. Hanem akkor és ott, azzal, ott az ajtóba odaállnak a vízzel, hogy ha érkezik ő, akkor pontos találkozás legyen! Isten szervezésében a találkozások pontosak, nem nekünk kell táviratozni. Az Ő tervében minden olyan szépen, összeszerkesztetten működik. De mégis a feladat a miénk. Mi vagyunk a látható világban, a mi szavunk által mehet a víz. A mi szavunk, szolgálatunk által mehet a gyógyulás, megtisztulás. Nem mi vagyunk. Nem mi szabadítunk, nem mi tisztítunk, nem mi szentelünk meg embereket, ez maradjon a pogányoké. Hanem mi vagyunk, akik visszük a szentséget, visszük a lehetőséget, visszük Jesua HaMassiahnak az uralmát, mert mi az Ő szolgái vagyunk, és nem a magunk akaratából teszünk dolgokat. Lábmosás = ajtónyitás, Istennel való együttélésre. Itt ezen a földön, aki újjászületett, aki ezen túl van, akinek a lába meg van mosva, és akinek rendezett a szövetség Istennel az Utolsóvacsora szerinti módon is, annak bár itt van a lakhelye ebben a látható világban, de már tiszta a lába és tudja, „már semmit nem kell tennem, csak Isten elé állni, hogy mikor mehetek be? Mikor mehetek haza?” Így lehet ebben a világban az örök életben élni, és Isten erre az örök életre hív embereket, de hív szolgákat is. Nem sikerorientált, nem érdekeket, dicsőséget és hasznot gyűjtögető embereket. Szolgákat! Úgy, ahogy Ő is teljesen kiürítette magát, úgy, ahogy Ő is teljesen engedelmes maradt az Atyának. Ugyanúgy Ő is ezzel a jogosultsággal ezt a folyamatot működteti. Azok szolgálják Őt, akik csak Neki engedelmesek. Csak Neki! Mondhatnám, hogy rabszolgaként. Odaadott életű rabszolgaként, akiknek viszont már nincsenek szolgáik. Mert embernek ember nem lehet szolgája. Mert amikor valaki a távolból érkezik, akkor emberi szolgaságból érkezik. Ott az ajtóban megszűnik az emberi szolgaság.
A lábmosásnak ez a története. Az emberi rabság megszűnt. Belépek egy olyan szolgaságba, ahol mindenki szabad, mert mindenki Krisztus uralma alatt van egységesen. A lábmosás emberi rabságból, emberi szennyektől megtörő hatása egy új uralomba, az örökélet szentségébe visz be. Készek vagyunk-e fogadni embereket, mert a szolgáknál nincs különbség. Kész vagy-e az Igét vinni? Kész vagy-e a saját bizonyságodat elmondani, hogy engem, igen, vártak az ajtóban? Kész vagy-e elmondani, hogy nem kisajátítottak, hanem tovább adtak, ott vagyok a ház Uránál, és ott vagyok Isten előtt Őáltala? Kész vagyok-e Isten Igéjét másoknak elmondani, hogy van víz? Kész vagy-e az Uradnak elmondani: „Uram, bármikor küldesz az ajtóba, itt vagyok, és a Te Igédet mondom másoknak?” Úgy gondolom, Peszach, Utolsóvacsora, lábmosás, teljesen egységes. Jesua HaMassiah a tanítványoknak ekkor nyitott ajtót a mennyországba, hogy örökké Vele legyenek. Amikor mi Isten Igéjét adjuk valakinek az ajtóban, nem mi adjuk a lehetőséget, hanem a meghívást Krisztus uralmába, Isten Házába, a mennyországba.
HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN. |