Orbán Béla:

 

Kétféle lepel

2.Korinthus 3:7-17; 4:1-5;

Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán

2014. január 8.

 

Pálnak a 2. Korinthusiakhoz írt levele a mai gondolkodásnak, szolgálatnak a tartalma, és annak is a 3. fejezetéből és 4. fejezetéből egy-egy részt csatolnék össze. Kényes kérdéseket próbálok kibontatni.Egyrészt azért kényesek, mert sokféle magyarázások vannak ezen a területen, és jó lenne azért tisztán látni a mostani feladatainkat, hogy akár ebben az évben is, mint aktualitás mi a mi feladatunk, ahogy Pál is mondja önmagának a szolgálatáról.

A 3. fejezetből, a 7. verstől olvasnám: „Ha pedig a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata dicsőséges vala, úgyhogy Izrael fiai nem is nézhettek Mózes orcájára arcának elmúló dicsősége miatt: Hogyne volna még inkább dicsőséges a léleknek szolgálata? Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az igazság szolgálata? Sőt a dicsőített nem is dicsőséges ebben a részben az őt meghaladó dicsőség miatt. Mert ha dicsőséges az elmúlandó, sokkal inkább dicsőséges, ami megmarad. Azért ilyen reménységben nagy nyíltsággal szólunk; És nem, miként Mózes, [aki] leplet borított az orcájára, hogy ne lássák Izrael fiai az elmúlandónak végét. De megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van az ó szövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el; Sőt mind máig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívükre. Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel. Az Úr pedig a Lélek; és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.”

4. fejezetből is olvasok, 1. versétől: „Annak okáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el; Hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint akik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek: Akikben e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe. Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért.”

Egyrészt bonyolult ez a történet, hiszen mind a kettő azért kényes kérdés, mert a lepel kérdése fordul elő mind a két fejezetben, tehát a 3.-ban, 4.-ben, szinte folyamatossággal kapcsolódik egymáshoz. Lepel van a zsidóság előtt. Azonban mégis megkérdezem: tényleg, csak a zsidóság előtt van lepel? Tényleg csak a zsidóságot lehet ezért kárhoztatni, ezért lehet antiszemitázni, ezért lehet elvetni, ezért lehet a kereszténység fennebbvalóságát, elsődlegességét hirdetni? Bizony, nagyon veszélyes erről beszélni. Nagyon veszélyes beszélni erről, hogy a zsidóság így el van vetve, és nagyon veszélyes beszélni arról, hogy a zsidóságon ez a lepel átok. Hiszen bármennyire is átoknak tűnik, itt Pál szavaival ez egy állapot, ami valóban az engedetlenségnek és a Krisztusnak a Messiási mivoltának az el nem fogadása miatt egy stagnáló állapot, azonban semmiképpen nem bűn, csak a papságnak a bűne, amelyik tudta, de nem fogadta el Krisztusban a Messiást. Az a lepel! Az a lepel, amelyik nagyon jó egy lepel. Nagyon jó lepel, hiszen itt Mózesnek az arcán istenfélelem van. Mózesnek az arcán a lepel annyit jelent, hogy nem akarok találkozni Istennel, mert tudom, hogy megítél. Nem akarom, nem láthatom színről-színre, mert akkor az élet és halál, de inkább a halál az én részem. És ez sokkal inkább becsülendő, mint egyéb más leplek, amit fölveszünk a fejünkre. Sokkal inkább becsülendő, és nem különbséget akarok tenni, de igazából nagyon sok vallásos embernél is teljesen tiszteletreméltó egy darabig, amíg fél Istentől és nem az istenfélelem van benne. Fél Istentől, fél a következményektől, fél a Törvénytől. Ugyanabban a helyzetben van, mint Mózes. Ugyanabban a helyzetben, mert önmagában a kegyelmet nem ismerte meg, önmagában a kegyelmet. A zsidó nép megismerte Istennek, a Teremtő, Örökkévaló Istennek valamennyi tulajdonságát. Egy pontnál megáll Isten kinyilatkoztatása a népe előtt, ez pedig a kegyelemnek a kérdése, ami a mennyországgal kapcsolatos. Ott állt meg, amikor Jesua HaMassiah első prédikációjában elhangzik, hogy: „elközelgett a mennyeknek országa”. Elközelgett a mennyország, hiszen a mennyországnak a földre érkezése, az a zsidóságnál a földi ország helyreállásával lett kicserélve, illetve a földi országra várnak ma is, a megváltozását a világnak. Az elsőbbrendűség, az ígéretek birtokát nem tudta úgy megérteni, hogy most már mindenkinek szól. Nem is akarta bizonyos értelemben. Itt uralmi, hatalmi kérdések, dicsőség kérdések vannak, ahogy olvastuk is. Mégis ott van ez az istenfélelem, Istentől való félelem. Mégis kordában tartott egy népet és ma is. Mégis a bűnöket, mint olyat, nem engedte, hogy megtörténjenek, és itt van az a bizonyos szolgalelkűség, ami Isten iránti szolgalelkűség, és itt van a keresztény vallásosság is, hogy: megtenném, de rettegek megtenni bizonyos dolgokat. Ez bizony nem a kegyelmi állapot. Aki tudja, mi az, hogy Szabadító, ki a Szabadító, tudja, hogy mi az, hogy szabadítás, tudja, mi az, hogy megváltás, tudja a kegyelemnek a történetét, az boldogan mondja, hogy látom, hogy Isten nem ítél meg. Nincs rajta az a lepel, hanem már ott van a félelem helyett az a bátorság, hogy meg van az üdvbizonyosság és ott van, hogy Isten elé mehetek. Addigra elkészít, és ha valamiben botlok, ha valami történik, akkor Ő ott van, megkegyelmez ígérete szerint, a bűnbocsánat által, a keresztfa váltsága által, ami előtt a bűnnek büntetés volt a következménye, a Törvénynek halál volt a következménye. És ezt nem érti meg a kereszténység, hogy ez akkor mindenkire vonatkozott. Nem volt kegyelmi idő. A kegyelmi idő attól a pillanattól van, amikor Jesua kimondja: „elközelített a mennyeknek országa”, amikor elhangzik, hogy „térjetek meg”. Amikor ennek a teremtett világnak az állapotába egy új ajtó, egy új lehetőség nyílt, hogy „Gyere haza. Nem kell többet abban a Sátánnak átadott területen lenned az élettelen területen lenni, Én vagyok az élet, gyere Belém, és te is élni fogsz.”

Oly sok bibliai Igében ismerhetjük meg Jesua HaMassiah sajátosságát, tulajdonságait, nem emberit természetesen, hanem isteni mivoltát. Oly sok helyen érthetjük meg, hogy ezen a földön ahol vagyunk, valóban minden élettelen, mert Isten így döntött. Isten megátkozta a Földet, és ebben a Földben a teremtést Önmagának megtartva, nekünk a szándékunkra ad földet, ad ennivalót, ad mindent, föld termését, Ő osztja az életet. Megtartotta a teremtési jogát, megtartotta azokat a meneteket, amit mi természetnek hívunk, időjárásnak hívunk, évszakoknak hívunk, mert láthatjuk. Ezért is van a Bibliában, sok esetben majd minden a természettel kapcsolatos hasonlat és figyelmeztetés, pontosan ezért, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy Kitől van az a rend, amelyik visszavonhatatlan. Bármilyen rendszereket építünk is, és bármilyen rend ellen vagyunk, Isten ígérete szerint lesz aratás és vetés, lesz ősz és tél, és minden lesz, nem múlik el, bármilyen tevékenyen veszünk részt abban, hogy elrongáljuk. Istennek a rendjébe nem lehet beavatkozni. Lehet bizonyos rendszereket építeni itt a Földön, ahol nagyon jól elvagyunk, lehet ezt gyülekezeti szinten megélni, lehet egyházi szinten, ahol felépítjük a mi kis rendszereinket, a kis komfortjainkat, a kis kiszámítható „kibucainkat”, mondhatjuk így, de ez nem a kegyelem. Az a kegyelem, amikor tudom, hogy ebben a világban a rengeteg kísértésben és a rengeteg élettelen dologban rengeteg dolog megszűnik bennem is, mert kioltja egy másik ember, a Sátán eszközei sok esetben.

A lepel pontosan arról szól, amikor megvan az a bizonyságom: innen tovább csak kifele van az út, oda, ahol élet van, mert én már az életben vagyok. Krisztusnak a földre lépése és váltságműve hozta az életet Önmagát. Az Ige testté lett. Az Ige nem más, mint az élet. Isten Igéjébe minden belefoglaltatik, a Teremtéstől egészen az utolsó ítéletig benne van minden akarata, amit véghez fog vinni. De, amikor már Pál itt beszél, hogy mi azért itt olyan szolgálatban vagyunk, hogy már a kegyelmet hirdethetjük, ez saját magáról is egy bizonyság és a többiekről is egy bizonyság. Mi tudjuk azt, hogy elközelített a mennyeknek országa, mert találkoztunk a Királlyal, nem csak Jézussal, hanem Krisztussal is. Mi tudjuk, hogy Neki átadtuk az életünket, így hozzátartozunk a mennyország állampolgársághoz, meg van az üdvbizonyosságom. Én már beszélhetek a Törvényről, mert a Szent Szellem figyelmeztetni fog, hogy „Ne tedd ezt, ebben az országban ezt már nem lehet”. A Király ítélkezni fog, ha vétlenül, vagy bárhogy. Bűnbánattal Elé megyek, mert mégis vétkeztem, bűnt követtem el. Itt már nem a félelem, nem az elbújás ideje van, nem a lepel van, hogy „jaj, Istenem!”. Pontosan arról szól: itt már vállalhatom a felelősséget, ha az Övé vagyok, Ő megbocsátó, Ő igaz Bíró, Ő Krisztus által már itt a földön megítéli a bűneimet és megbocsáthatja. És így valamikor, mint kegyelmezett ott állhatok a végső ítéletnél az üdvbizonysággal, hogy itt vagyok! Nekem már nem kell rettegnem a feltámadástól, a haláltól sem. Nekem nem kell rettegnem, hogy jaj, ezt az életet most leéltem, akkor Isten hogy fog engem beírni a nagykönyvbe, mert már itt minden lapomat, minden napomat úgy kezdhetem, hogy nem tiszta lappal, hanem tiszta folytatással. Egy tiszta könyvnek a tiszta oldalait folytathatom, és ha valami paca ráesik, azt is el tudja törölni az Ő Vére, ahogy mi ezt nagyon is jól tudjuk.

Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek.” Borzasztó ám ez a mondat, mert itt nem a zsidóság kárhoztatásáról van, mert a zsidóságnak ott van az ígéret, meg fogják látni, meg fogják ismerni. Meg fogják látni, és meg fogják ismerni, azonban aki a Törvényt felépíti, annak ellenére tudhatná, hogy van kegyelem, hiszen a más nemzetbelieknek ez már alapvető, hogy egyáltalán odacsatolódhattak Izrael, a választott nép mellé, és vele egységben, egyenrangúan mehet tovább, itt alapvető, zsigeri ismeretében kell annak lenni, hogy van kegyelem, míg a zsidóságnak még nem nyílt ki. Még nem nyílt ki. Ott bizony már az engedetlenség is ott van. Ott van az engedetlenség, és itt van a kérdés, hogy arról kell beszélni, ami a szolgálatunk. Nem kell feszegetni a leplet a zsidóságnál. Isten maga veszi le, méghozzá ítélet által. Ítélet által. Megismerteti a bűnt, megismerteti azt, ami ez a világ, ezt az élettelen világot, és akkor ő keresi az Életet, és meg fogja kapni. És akkor megkapja a kegyelmet és a kegyelem nem más, mint élet, a kegyelem birtokosa maga az élet, maga Krisztus, maga az Ige. Meg fogja ismerni ebben az állapotában, azonban inkább aggódok azokért, akik ismerhetnék, de mégse kapják meg az életre szóló evangéliumokat, mégse kapják meg a kegyelemnek az evangéliumát, azt a kegyelmet, ami nem mást, mint: életet kaptál. Nem eleget tettél, nem jófiú, jó kislány voltál, nem a Törvénynek megfelelően éltem jól akármilyen -istaként, hanem tudom azt, tudom, hogy Isten elvezet minden igazságra, amiben benne van az ítélet és a kegyelem egyszerre, egyben, ha én kérem és elfogadom. Aki viszont a Törvényt és a Törvény következményeit, mint egy jó vallásos életet akarja élni, bizony elveszik! Szomorú kimondani! Szomorú kimondani, hogy nagyon sokan Bibliaiskolákat, bibliai tanulmányokat végeznek a Bibliaismeretükkel, és az egész egy halott valami, mert nem párosul azzal, hogy nekem van egy bűnöm, mert bennem van a „jó kisfiú”, lenyomása a bűneimnek, a bennünk levő nem kiment, nem szabadok vagyunk, csak le van nyomva. Sok esetben magunk is tehetünk arról, ha ez hirtelen kitör, és mi magunk nyitjuk ki az ajtót. Mi egy kísértésnek azt mondjuk, hogy miért ne lehetne ezt, vagy azt.

Amit naponta látunk, hogy a régi-régi nagyon merev és nagyon törvényeskedő felekezetekben bizony ott van, hogy miért ne lehetne? Miért ne lehetnék olyan, mint a másik? Miért ne lehetne tolerancia és minden magyarázattal ellátva, olyan, mint a világ? És kiderül, hogy a letaposott, leküszködött, ledugózott indulatom, lelkületem, az bizony nem szabad és kárhozat, és bármelyik pillanatban kirobbanhat, megmásulhat az életem is általa. Valóban, a betű öl. Öl a betű. És ezzel kapcsolatosan, a betű öl, de mégse öl a zsidóságnál. Nem ölte meg a zsidóságot, hanem egy vakságot okozott. Ez még nem a halál. Isten szereti az Ő népét annyira, hogy végig vitte egy úton, nem kegyelmi úton, hanem az ítélet útján, hogy ez a Törvény, ez a következmény, ez a Törvény, ez a következmény, és Isten azt mondta: „Na, jó, ember ezt nem tudod betartani, a választott nép se, most Én kibővítem a Törvényt Kegyelemmel. Szabad akaratodban erősödjél, a hitedben erősödjél, hogy kegyelmemben részesedhessél, és ezt nem lépte meg a zsidóság még. Nem azt jelenti, hogy elveszett! Nem engedetlenségről van szó, vakságról van szó.

És ahogy a zsidóságnál pont a papi rend, ami ma már nincsen, pont a Templomműködés, ami ma már nincsen, pontosan annak köszönhető, hogy van egy nép immáron 22 évszázada, amelyik nem ismeri a kegyelmet. Nem ismeri a mennyországot, mert önmagát elvakította, kényszerlépésben volt, jó akart lenni, mert nem tehetett mást: hogy van megírva, és a Törvényhez hű vagyok, és nem Istenhez lett hű, már nem a Kegyelmet kereste, hanem maradt ott, ahol volt, az ítélet időszakában. A Szináj hegytől egészen a Golgotáig tartó részt nem fejezte be, hanem tovább ment, és legtöbben önhibájukon kívül nem fejezték be, hiszen a következő generációk immáron rendben, a zsidó bölcsek és a zsidó rabbik tanítása szerinti életmódban, újabb és újabb módosított törvényekben, de mégis Isten Törvényét, a Tórát megtartva mentek tovább. Megpatkolták, rápakolták a törvényeket a Törvényre, és ez, ami jelen pillanatban bizony sok mindenben halált okoz, mert az a törvény, ami nem Istentől való, bizonyos értelemben bénít, megöl, és magában világivá teszi az életünket. Akkor is, ha nem élünk a világban, de akkor is, ha például ez miatt szalad ki a zsidóság a világba, mert tudja azt, hogy teszem azt, a kósersági törvényeket betartani képtelenség, és sok más rabbinikus törvényt képtelenség betartani. Inkább kiszalad a világba és mű zsidó lesz, kultur-zsidó és így tovább. Ezt a kort éljük meg, ezt a végpontot éljük meg, hiszen amikor Németországban, Svájcban, itt-ott, amott voltam, már nem titkoltan, évtizeddel ezelőtt is kimondták, hogy a zsinagóga kultur-zsinagóga. Már akkor és ma is a kereszténységnél a templomok, gyülekezetek, kultur-templomok, kultur-gyülekezetek, ahol megvan a megfelelő rend, megvannak a korlátok, kerítések, megvannak az elvárások, sőt, egyházi fegyelem megvan, és azon belül félnek Istentől, nem merik megcsinálni, legfeljebb a sötétben, mint Ramadán idején, ugyanúgy megélik, de félnek Istentől, attól, Akitől nem kellene félni, pontosan. És ez a félelem Krisztus ellentétében egy másik szellemiség. Valóban, Krisztusban nincs félelem. Ha valamilyen bűn megkísért és elesel, nem kell félned. Aki Krisztusban van, az nagyon jól tudja. Tudja, hogy sokszor megbocsát. És mi sokszor tévedünk, botlunk akaratunk ellenére is, olyan közegben vagyunk. Abban a közegben vagyunk, ami átkozott közeg, amiből az Élet ki van véve. Nem ez a Glóbusz átkozott, hanem maga az, amit földnek nevezhetnék, amelyik az életet adja, magát az élethez szükséges dolgok, ezek mind meg vannak átkozva, mind-mind. Neked kell legyőzni az átkokat, neked kell a földnek a törvényeit helyreállítani, neked kell a biológiai, kémiai és egyéb törvényeket Isten rendjébe belerakni, és nem a magad hatalmára növelni. Itt van az, hogy a félelem bennünket rabbá tesz, a Törvény rabjává tesz. S aki önmagára húzza a leplet, az mégis más, mint akire rákerült a lepel.

Aki megtartotta a mózesi hitet kegyelem nélkül, egészen más. Egészen más, mikor valaki nem látott, nem hallott, betakarom magam, és magára húz valami szektának, felekezetnek az egyenruháját a fejére és megmutatja, hogy ő milyen szent, és milyen, milyen. Ez ugyanaz a „nem látok”, ugyanaz a mózesi tevékenység, annyi különbséggel, hogy Mózesnek volt egy ideje, Mózes félelmének volt a Golgotáig ideje, a Golgotától viszont nincsen félelem. Meg kell érteni. Golgotától nincs félelem. Golgotától vagy engedelmesség van bűnbánattal, és ott a felkínált kegyelem. Ebben az esetben viszont a leplet le lehet venni. Nem kell félni Istentől! Még mindig jobb, ha egy zsidó fél Istentől, mintha egy keresztény elbújik Istentől. Még mindig sokkalta másabb, az én érzületeim, tapasztalataim szerint teljesen másabb. Az egyik Istennel kapcsolatban van, a másik elbújik Isten elől, és gyerekes módon mutogatja, hogy ő milyen jó kisfiú, kislány. Egészen más. Az egyik hazugság, a másik tudatlanság. Óriási különbség van a kettő között!

De nekünk is valóban pontosan ez a feladatunk, mert „nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Krisztust, magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat a Jézusért.” Nem magunkat prédikáljuk, nem magunkat adjuk parancsba, hiszen a prédikáció és az igehirdetés, és a többi között különbséget kell tenni, az előadások és minden között. Nem magunkat prédikáljuk, nem azt prédikáljuk, én mit adok neked parancsba, hanem Istennek a parancsát, magát Krisztust prédikálom, teszem valóssá, teszem paranccsá. „Az Úr Jézus Krisztus, magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért.” A ti szolgátok mi vagyunk, a ti szabadulásotokért. Magunkat kell fölajánlani, valamennyiünknek magunkat kell felajánlani, hogy mások megértsék a szabadulást, és a szabadulásnak bizony nagyon-nagyon fontos és pontos eleme, a lepeltől való szabadulás. A nyomorult vallásos elbújástól, azoktól az álarcoktól és farsangi ruháktól, amik különböző -izmusokként, különböző teológiákként, és bármiként adnak elő az örök életnek adományozásának a nevében. Bizony sok esetben prédikálják, hogy ha ezt teszed, vagy azt teszed, akkor a mennyországba jutsz. Kegyelmes urak sok esetben a lepel feltételével, a lepel fölrakásával, hívő emberek a családjukban és szószékekről prédikátorok és pásztorok. Nagyon sok esetben! Nekünk nyíltnak kell lenni. Nyíltnak lenni, úgy, mint Pál, olyanok vagyunk, mint akik kegyelmet nyertünk, nem csüggedünk, lemondtunk a szégyen takargatásáról. Ez a hívő ember sajátossága: nem szégyellem, ember vagyok. Miért vagyok jókedvű? Azért, mert tudom, az én bűnömre is van kegyelem. Tudom azt, hogy volt, nagyon sok minden volt, de már megbocsáttatott. Nem szégyenkezek. Nem szégyenkezek a múltért, nem szégyenkezem még a jövőért sem, bár nem akarok bűnt, de tudom, hogy van kegyelem, hogy ha tudom, mi a bűn és Isten elé megyek és Krisztus elé, az Úr elé megyek, s azt mondom: „Itt vagyok”. Az Úrvacsora, mint olyan, ismerős előttünk. Miért szégyellném a bűneimet? Igen, nem reklámozom, nehogy valaki még meg is tanulja, nem dicsekszem, a bűnnel nem dicsekszem, de a kegyelemmel dicsekedhetem, és nincs mit titkolnom. Ez a hívő életnek a sajátossága. Nem bújik el, és a sötétben csinálja ugyanazt, mint a világ, vagy vasárnap ájtatos manó és szombaton még mindig nem szállt ki másik nőnek az ágyából, hol a felesége, nem tudja, és mondhatnám a példákat. Számtalant tudnék felhozni ilyeneket. Számtalan hívő embernek és pásztornak is tudnám azt mondani, hogy nagyon vigyázz Pálnak erre a szavára, amit a 3. versben olvastam: „azoknak leplezett, akik elvesztek.” Azok bújnak a Törvény mögé, akik nem szabadok a Törvénytől. Azok félnek Istentől, akik a Törvénytől félnek, akiknek nincsen meg a kegyelmük. Isten előtt is őszintének kell lennünk, és őszintének kell lenni valamennyiünknek is egymás előtt, akivel közösségben van az ember. Máshol vigyázat azért, más a játékszabály. Nyíltnak kell lenni, nincs mit szégyenkeznünk, én is olyan büdös lábú vagyok, mint te, ha nem mosom meg. Én is ugyanúgy bukfencezhetek valamibe, nekem is van tüském, mint Pálnak, igaz, hogy másképp hívják, mint Pálnak, de tudom, neked is van ez, vagy az, vagy amaz. Neked is van, lesz, volt bűnöd, de tudom, hogy nem kell azért leköpni senkit, mert tudom, ha valaki Krisztusban van, az Úrban van, akkor ezt el fogja intézni. Nem az én dolgom! S ez az én örömöm is ott van, hogy beszélhetek a Szabadítóról, Aki a tiéd is, tudod? Ha tudod, akkor miért beszéljek még róla? Néha emlékeztetni persze kell egymást, hogy szabadulj meg ettől, van Szabadító, légy szíves intézd el, hogy együtt örülhessünk, együtt lehessünk teljes nyíltságban.

Bizony sok esetben valóban a Törvénytől fél az, aki ilyen álarcok mögé bújik. Nem véletlen, hogy pontosan a képmutató gyülekezet, pontosan a törvényeskedő gyülekezetek, pont a Törvényeket nem szeretnék látni. Pontosan! A saját kis házirendjük, amit a Bibliából összeollóztak, és tettek hozzá, a saját törvényrendjük nem engedi a Törvényhez való jutásukat. Éppúgy, mint a zsidóság körbevette a Tórát „kerítéssel”, védi, és ez által nem érti meg a Törvényt, mert annyira megvédte, hogy ő sem értheti meg. Ugyanez megvan keresztény mivoltjában is: annyira törvényes vagyok, hogy már nem tudom, miért vagyok törvényes. Annyira ilyen -ista vagyok, hogy elfelejtem, hogy krisztusi vagyok. Vagy talán nem is vagyok az? Ez egy másik állapot is lehet.

Akikben e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe.” Akikben a világ istene megvakította… megvakította a hitetlenek elméit - van egy határ! Van egy határ, amikor már elvakul az ember.

Ismerjük ezt a fogalmat elég sűrűn. Tudjuk azt, hogy ha ezt a bűnt eltakarjuk, akkor nem látja senki. Önmagamat is el tudom vakítani, s az önmagam elvakítása Istentől való ebben a pillanatban, valóban Istentől való, hogy megengedte. Ha te így látod, hogy ennek a bűnnek nincs következménye, a Törvényt nem kell betartani, mert te már jó vagy, abban a pillanatban valóban ott van az ítélet. Ott az ítélet, mert a nyíltság egy sötétben való járásban, betakarásban van. Számunkra bizony ez a törvénytelenség a törvények mögé bújva, bizony nagyon kellemetlen lesz a következő időszakban is. Azért, mert most mindenkinek van saját törvénye, saját magát igazolja mindenki. Itt mindenki felsőbbrendű, elsőbbrendű ráadásul, egyedül üdvözítő, mindenek felett levő, és bizony, bizony, ami most a társadalomban megrázott kicsit a gondolat, ma már feltehetően a gyülekezetben is nagyon sok helyen már alaptörvény, alapok, alapgondolat az, hogy nem kell tudni, csak engedelmesnek lenni. Nem kell az ismeret! Ez most a társadalomban divattá lett, alappá lett, akkor gondolod, hogy a gyülekezetekben nem? Nem kell tudni, csak mondja meg a pásztor mit kell tenni, és ebben a pillanatban életképtelen, és ebben a pillanatban a kegyelemtől távol kerül valaki. A kegyelemtől való távolság pedig az életnek a csökkenésével és halállal jár, mert ahol nincs kegyelem, ott nincs üdvösség. Ahol nincs üdvösség, ott halál van. Az a társadalom, amelyik azt ki meri mondani, hogy nem kell ismeret, hanem csak engedelmesség, csak hűség, ez megtanítja a vele egy szellemiségben levő keresztény csapatokat arra, hogy nem kell tudni mindent, majd a pásztor megmondja. Ez maga a halál, tetszik, vagy nem tetszik! Társadalmi következménye beláthatatlan, lehet élő halottal is élni ám és hívő szinten is a következmény: lehet élve is halottnak lenni. Lehet megátkozott föld a szívünk, az elménk és mindenünk. Van, csak nem terem, mert Isten átka rajta van. Istennek az Élete, Krisztus, nincs benne. A hűség benne van, de vajon kihez való hűség? A világ urához? Akkor az Édenkerten túl te megadtad magad, azonos lettél az átkozott Földdel, ami élettelen, átkozott.

És itt megérthetjük azt, hogy ez a lepel, ami egyre inkább hullik rá a hétköznapi emberre épp úgy, mint a hívő emberre, nem csak vallás. Feladatunk szólni, ne takarózz be! Ne bújj törvény mögé, mert nem fogod meglátni Isten Törvényét! Ne bújj a magad rendje mögé, mert nem fogod megérteni Isten rendjét! Ne adj magadnak kegyelmet, mert a Kegyelmet nem fogod megkapni! Felelősek vagyunk. A zsidóság bekerül hamarosan abba a részbe, amikor fel fogja ismerni, hogy körülötte minden halott. Körülötte élettelen a föld. A szép szót használom, hogy az élettere összeszűkül, egyre kevesebb helyen tud élni, és akkor fogja megérteni azt, hogy mi lett volna a feladata, hogy neki kellett volna vinni parancsként az Igét, a Tórát az emberiségnek, és mivel nem vitte, ezért ilyen a Föld.

De a másik oldalon is ugyanaz a helyzet: ha nem fogadom el Isten Törvényét, nem viszem tovább, nem adom át, az életterem beszűkül, nagy távlatok lesznek olyanok, mint az élettelen sivatagok, szellemi sivárságban, de ez maga a holtaknak a területe, a halál völgye. Talán ez is egy feladat, megérteni ebben a mostani leplezett, lepelben járó világban: a halál az úr, szellemi értelemben is. De vannak élők, és lehet szabadon mondani: „Nincs titkom, élek!” Szabadon mondhatom azt, hogy jó, hogy élek. Szabadon tehetek bizonyságot, mint Pálék tették, hogy mi ezt most örömmel tesszük.

Annakokáért mi olyan szolgálatot nyertünk, mint akik kegyelemben vagyunk, nem csüggedünk el, mert eljön az idő hamarosan, amikor elcsüggedhetünk, hiszen a siralom völgyében vagyunk, ha nem is a halál, de a siralom völgyében. Itt egyre inkább lehet sírni. Sok a halott! Sok a lepel mögé bújt halott! A halottakat lepel takarja, csak van valaki, aki nem halt meg, az maga Izrael népe. Sokan meghaltak valóban, sokan meghaltak, mert ezt a leplet nem akarják levenni, ragaszkodnak ahhoz. De amikor élettelen minden körülötted, az élőhalott föl akar ám kelni, élni akar. És akkor lesz az, amikor Isten azt mondja: „Van élet, körülötted minden halott, kelj föl, hirdesd az életet, adom, mert ígértem!” Izrael maga is meg fogja ismerni a Kegyelemet, de a Kegyelemhez kell ez a halotti állapot. Viszont a feladatunk az, hogy elmondjuk másoknak: ne bújj el, ne bújj el a leplek mögé! Vállald a találkozást Istennel. Vállald az egyszeri megítélést, hogy átadhasd az életed a kegyelem Istenének! Neked már tudnod kell. Vállald a kegyelmet, mert a kegyelem az Élet. Életet, halált kaptok, lehet választani.

Az egész Föld, mint olyan, halálos, mert Isten kivette belőle az életet: átkozott legyen a Föld. A talpad alatt levő fizikai, lelki területek halottak. Tetszik, vagy nem tetszik. A te erődtől függ, hogy Isten Törvénye, rendje szerint karban tartod a fizikai, vagy lelki területeket, hogy szellemben kihez tartozol, mert ha ennek a Földnek a szellemét hordozod, te abból nem élsz meg, ami a föld és a lélek halott, átkozott mivoltja miatt van, te nem fogsz megélni. Egy ideig vegetálhatsz, de meghalsz. Ha viszont Krisztus Szelleme uralkodik, akkor élővé teheti azt, ami anyagi, élővé teheti azt, ami lelki, eleget ad mindenből mindenkinek, és eleget ad a gondolatomban is, hogy látom, hogy mit kell tennem. Ennek a kettőnek a megerősítésének pontosan az az alapja, hogy szellemben kihez tartozok. Szellemben Istenhez ma már csak a Kegyelem által tartozhatok. A Golgota óta nem a Törvény betartása köt össze, hanem a Törvény és a Kegyelem együttes működése. Az ad arra jogosítványt, hogy életet kaptunk, életet adhatunk és a földi fizikai és lelki életünk is Élettel, Krisztussal legyen teli. Szerinte, Isten akarata szerint tegyük a dolgunkat, dolgozzunk és azon a helyen, ahol Ő akarja.

Vegyük le a leplet, ez most azt hiszem a feladat. Egyre inkább pakolják a vakságot, egyre inkább jön a lepel, mindent takargatnak. Sőt, jó cirkuszi előadáshoz hasonlóan, zsonglőrködnek, ha nem is varázsolnak, de tudnak mindenféle szemfényvesztésekkel igazságokat kicserélni, hazugságokat becsomagolni. Ma nem igazodsz ki. Ma ez egy cirkusz, amiben élünk. Így becsaphatóak vagyunk mindaddig, amíg a bűvész a kalapban kotorászik, amíg itt, ott, amott, elsötétítve, illuzionistaként mutogatja a maga kis csodáit, addig becsaphatóak vagyunk. Le a leplet mindenről! Lássuk az igazságot, lássuk a valóságot, és az igazság és valóság nem más, mint amit Isten adott nekünk. És az igazság és a valóság, amivel sokszor fogok foglalkozni a jövőben is: tudd meg, az idő Istené; tudd meg, a te helyed Ő jelöli ki; és tudd meg, az életet egyedül Ő adhatja. Ahol Ő ott van, ott az Élet, és az Élet nem más, mint Krisztus, és mivel Krisztus Élet, így nem más, mint Isten. Maga ad, Önmagából neked életet, ahogy Pálnál is most olvastuk: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” Folytatódik tovább, „mindenütt nyomorgattatunk..”, stb. írja Pál továbbiakban a földi milétünket. Nyomorgatnak – na, de ha én nem félek, úgy, ahogy mondja Pál, hogy „nem csüggedünk”, akkor milyen nyomorgatás ez? Ó, semmilyen! Beterelnek arra a helyre, ahol Isten jelenlétében vagy, mert magad tudod, hogy ha egy lépést kijjebb mész, ott már másik erő működik, ott a halál ereje működik.

Le a leplet! Bizony találkoztam most ezen a héten is a lepel kérdésével: a honlapon valaki az egyik írásra azt mondta, hogy pontatlan. Így írja: „Ige szerint pontatlan”. Mindegy melyik írás, oly mindegy, a szándék a kérdés, és lehet, az illető nem is tudta kimondani: „Ha valami pontatlan, az nem ugyanaz, mint az enyém. Az etalon és a munkadarab nem egyforma. A te hited és az én hitem nem fedi egymást. A te gondolatod, a te látásod nem ugyanaz Istenről, mint az enyém, mert valahol nem takarjuk egymást.” Tudod mit? Nem is akarom. Úgy szeretnék mindenkivel pontatlan lenni, mert a te életednek van olyan területe, amit én nem tudok betakarni, te többet és mást látsz. Istennel való találkozásunkkor egységes a betakarás, de mi nem vagyunk egységesek. Ha valaki egységre törekszik, az a Sátán, most ebben az esetben is: ilyen -istának kell lennünk, akkor egy véleményen vagyunk, pontosan ugyanazt valljuk, pontosan arról beszélünk, pontosan besoroltál alánk, és beilleszkedtél valakihez. Nem akarok pontos lenni! Ha pontos lennék, akkor Krisztus lennék. Ha a másik irányból lennék pontos, akkor valamilyen -ista. Én „én” akarok lenni és egyre jobban hasonlítani Őrá. Ez a pontosság valamikor egyszer lényegtelen lesz, majd ha eggyé leszünk Ővele. És az, hogy pontatlan valami, bizony ott elárulja: itt lepel van, valami törvény mögé bújok, hogy a másikat ne lássam meg, és a legegyszerűbb: „Nem vagyunk egy véleményen”. Igen, nem vagyunk egy véleményen, a te pontosságod a te etalonod, nem más, mint egy lepedő. Nem más, mint egy lepel. Elbújtál. Az egyházadnak, a pásztorodnak, a mit bánom minek nevezik, annak a teóriái, lerajzolt jövőképei, próféciái, igelátásai és minden, úgy ahogy van, azonosultál vele. Ezt úgy hívják, hogy hamis identitás. Ha nem vagyok pontosan az, ami te, akkor nem egy identitásunk van. De hát hogyan lehet egy identitásunk? Krisztusban igen, de a sajátunkban nem. És amikor egymás szavait próbáljuk pontatlanítani, akkor mi egymást akarjuk egymással ötvözni. Emberi egységet keresünk, és nem Krisztusban az egységet. Ez a lepel kérdése. Engem nem tud lefedni egy egyház. Nagyon sajnálom, kilógok belőle. Hogy nagyobb vagyok, kisebb, ezzel most tényleg nem akarok viccelődni sem. De a lepel pontosan a pontatlanságot, azt a pontatlanságot, ami identitászavar, azt leplezi le. Mert a lepel lehet identitás, és ez az identitás, a leplezett identitás lepelként működő identitás, akár halálos is lehet. Egyházak tanításai lehetnek halálosak. Egyházaktól elfogadott tanítások lehetnek Krisztus ellenesek, és Élet ellenesek.

Nem félek a Törvénytől, mióta a Golgotát ismerem, de mégis tisztelem Mózest, akinek ez adatott. Szeretem azt a népet, amelyik a Golgotáig ehhez hűséges volt. Szeretem azt a népet, amelyik önhibáján kívül ma is hűséges, mert így maradhatott meg a Törvény. Így maradhatott meg a Törvény, hogy másnak Kegyelme legyen. Lepel és lepel között óriási különbség van. Nem mindegy, melyik alatt vagy! De aki nincs lepel alatt, vegye figyelembe mind a két lepelnél van szolgálat, van munka bőséggel. Tanítsd a Törvényt a Kegyelemmel! Ha nem érti? Légy bizonyság! Meg fogja érteni.

 


 


 


HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN.

A FELHASZNÁLÁS FELTÉTELE, HOGY AZ ÍRÁSOK BÁRMELY FORMÁBAN TÖRTÉNŐ FELHASZNÁLÁSA, A MÁSOLATOK TOVÁBB ADÁSA ENGEDÉLYÜNKKEL, TELJES TERJEDELEMBEN ÉS VÁLTOZTATÁS NÉLKÜL, FORRÁS MEGJELÖLÉSÉVEL TÖRTÉNHET, VALAMINT KIZÁRÓLAG INGYENESEN ADHATÓK TOVÁBB.

Copyright © 2005-2014 SÓFÁR, Jesua HaMassiah-ban hívő közösség
JHVH  NISSZI Szolgálat