|
Shabbat Mecorá -A poklosság gyógyítása– Tórai rész: 3Mózes 14:1-15:33 Haftara: 2Királyok 7:3-20 Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szombati alkalmán 2014. április 5. Orbán Béla:
Ez a hetiszakasz a poklosságról, a poklosság megtisztításáról szól. Voltam egy gyülekezetben, ahol a poklos házakról és abból egy kő kiemeléséről kellett beszélnem, ahol kiemeltek egy követ, aki egy presbiter volt, és össze is dőlt a gyülekezet... A poklosság számtalan olyan példája van itt, ami hétköznapjainkban nagyon is kellene: mivel érintkezünk? Mivel érintkezik a bőrünk? Hogy kaphatjuk el fertőzésként a poklosságot? Hogy jönnek a világ bűnei az egymással való kapcsolatainkban való érintkezés által? De nem az én tisztem a Mecorá-ról, a poklosság megtisztulásáról beszélni, inkább egy másfajta szögből vezetem föl ezt a szombati alkalmat. Tegnap, amikor elindultunk vidékről, felsóhajtottam, hogy „minek jövök én Pestre?”, amikor minden gyönyörűen virágba van borulva. Aztán eszembe jutott, hogy hétköznap elég sokat túrtam a földet, a kertben dolgoztam és nagyon örültem neki, hogy a tavaly előtt elültetett kis málnatöveim (amelyek ősszel nem látszottak a gaztól), azok az idén megerősödtek, ámbár halottnak nyílvánítottam őket. Valahogy mégis elindult az élet a meghalt után. A poklosság nem más, mint amikor meghal valami, elhalásoknak a története. A mai nap, hosszú idő után, elmentem az egyik zsinagógába, és láttam azt a poklosságot, ami a halál. Nem kell ezt csak zsidó szemszögből nézni, hiszen ha keresztény szemszögből elmegyek akármelyik templomba, gyülekezetbe, imaházba, ott a halál szaga, és ott ülnek a lefagyott és elkorhadt fák. Ebben a zsinagógában, amikor elővették a Tórát, akkor megértettem valamit: azért, mert te annak látod, hogy elkorhadt (poklos, elszáradt, elrohadt), attól van ám ott még élet! Azokban a málnatövecskékben volt élet, és amikor én lemondtam róluk, volt bennük élet. És amikor elmentem a zsinagógába és szomorkodtam, hogy az én korosztályom lassan már önmagát nem ismeri meg, annyira le van öregedve és le van szenvedve, ott van élet! Ki vagyok én, hogy az életet úgy ahogy van, leírom, hogy megszűnt? A kertem prédikál, a zsinagóga prédikál, mert kinyílik a tóraszekrény és előveszik a Tórát, s majdnem összeesek, mert az Ige él, mert Isten nem hagyja, hogy bármi is elüszkösödjön! Nem hagyja, hogy minden poklos legyen és megszűnjön, nem engedi a pokolnak a teljes uralmát ebben a világban! Hát így beszéljünk a poklosságról! Az életedben elüszkösödött, elrohadt, elszáradt valami, de van benned élet valahol. Senki ne mondjon le senkiről és semmiről, mert Isten Igéje él. Legyen most ez elég.
Orbán Eszter: Az életnek a törvénye az, amit Isten számunkra adott. Amikor meglátjuk és megérezzük azt, hogy élővé válik a törvény és nemcsak betűk és nemcsak fejezetek halmaza, akkor rádöbbenünk arra, hogy Isten mennyire szeret. Amikor a törvényről beszélünk, akkor nem arra kell gondolnunk, hogy utasítások és rendeletek halmaza, hanem Isten szövetsége, amelyben védeni, betakarni és életet adni akar. Hogyha így olvassuk a Tórát, akkor valóban megélhetjük azt, amit Béla is megélt ma a zsinagógában. Ez nem egy fétis, nem az imádata a tóratekercsnek vagy magának a Bibliának, hanem tényleg meg kell éreznünk azt, hogy mi az, amikor Isten Szelleme által valóban az Ige a szellemünket éri el és szellemben szól. Amikor ezt megérezzük, akkor minden egyes szava élővé válik. A legkisebb, legjelentéktelenebb tűnő szavaknak is megéljük, megérezzük az üzenetét. Két héttel ezelőtt is próbáltam egy nagyon picike kis részben megmutatni azt, hogy mennyire mai minden egyes réginek tűnt és ónak mondott szertartás és áldozat, úgy a mai nap is szeretném egy picikét azt hozni, hogy mennyire mai a poklosságnak a törvénye. Itt nem is a poklosságon van a hangsúly, hanem a törvényén. 3.Mózes 14:1-4: „Szóla ismét az Úr Mózesnek, mondván: Ez legyen a poklos embernek törvénye az ő megtisztulásának napján, hogy vigyék a paphoz. A pap pedig menjen ki a táboron kivül, és nézze meg a pap, és ha meggyógyult a pokloson a poklos fakadék: Akkor parancsolja meg a pap, hogy hozzanak a megtisztulandó emberért két élő, tiszta madarat, czédrusfát, karmazsint és izsópot;” Már az előző szakaszokban is a poklosságról volt szó, azonban ott a poklosság felismeréséről szólt a Tazria, a múltheti szakasz, amikor meglátod a poklosságot az életeden és ott vannak az ismertető jelek és jegyek. Azonban ez a rész már arról szól, hogy hogyan kell a megtiszítást végezni, hogyan történik meg az a törvényrendelet alapján, hogy megtisztul a poklos a poklosságától, gyógyúlttá válik. Ennek a folyamatát, ennek az áldozati bemutatásait írja le ez a 14. fejezet. Ami engem nagyon megfogott, ez az első három vers: belegondoltam abba, hogy mindig arról beszélünk, hogy Jesua betöltötte a törvényt –Krisztus nem eltörölte a törvényt, hanem betöltötte azt–, és ezzel az egy mondattal le is tudjuk, és általánosításokkal beszélünk róla, hogy az, hogy betöltötte a törvényt, annyit jelent, hogy ami itt le van írva Mózes 4 könyvén keresztül, ez a jó sok szertartási rend, meg az áldozatbemutatások, ezt Ő a Golgotán a kereszthalálával betöltötte, és az Ő váltságművével teljesítette. És ebbe az egy momentumba összesűrítjük mindazt, ami itt részleteiben, nagyon részletesen le van írva. Helyénvaló, hogy Krisztus váltságműve, Krisztus vére, az egy igaz áldozat magába foglalja az összes áldozati formát, ami itt van a Tórában részletesen kifejtve. Ez így is van, csak ha nem megyünk bele a részletekbe és elvagyunk a felszínen, akkor magunkat is megfosztjuk attól, hogy megértsük Krisztus váltságművének azt a mélységét és azokat a sokrétűségeit, amit Ő nemcsak a kereszthalálával, hanem magával a lényével nekünk adott. Mindaz a tisztulási szertartás, amit majd felolvasok és végezni kellett, ezekben mind jelen van Krisztusnak a jellemvonása, és hogyha elsiklunk fölötte, akkor elsikolhatunk azok fölött a kincsek fölött, amelyek tényleg ott a mélyben rejlenek. Jó lenne egy kicsit megállni és tüzetesebben, részletesebben elővenni az Igét és a törvényt, hogy szóljon, s megérezzük, hogy az élet nemcsak arról szól, hogy megszabadulok a bűneimtől, meggyógyulnak a sebeim, poklos voltam, de most már újjászülettem és élek, hanem ennek sokkal többrétű üzenetei vannak, sokkal mélyebb az, amit Isten elénk akar tárni. „A pap pedig menjen ki a táboron kivül, és nézze meg a pap, és ha meggyógyult a pokloson a poklos fakadék”... akkor ezt, és ezt tegye. Nekem erről egyből eszembe jutott, hogy mennyi, de mennyi poklost vittek Krisztushoz, hogy gyógyítsa meg, és az Újszövetség több fejezetében is olvasunk arról, hogy poklosokat gyógyított. Azonban, hogy mennyire szépen betöltötte Krisztus ezt a törvényt minden egyes pillanatban, minden egyes gyógyítási alkalmával a mózesi törvények szerint járt el, mert Krisztus soha nem gyógyított a Szentélyben, mindig a Szentélyen kívül gyógyított. Ugyanúgy, ahogy Mózes törvényében le van írva, hogy „a pap pedig menjen ki a táboron kivül”. A poklos nem mehetett be, kint kellett lennie, és a papnak kellett kimennie hozzá. Csak gondoljunk bele az Újszövetségi fejezetekbe, lapozgassuk végig gondolatban: Krisztus a nép között gyógyított. Amikor a Templomban volt, akkor tanított és hirdette Isten evangéliumát. Amikor a nép között volt, akkor gyógyított, akkor szabadított, és akkor tette mindazokat a dolgokat és a messiási csodákat is. Ezeket a gyógyításokat végestelen végig, és különösen a poklos meggyógyítását, mindig a Szentélyen, a Templomon kívül végezte. Most lehet máris nekem esni, hogy „dehát ott van a Máté 12-ben, amikor szombat napon meggyógyítja a száradt kezűt”. Igen, ott van, amikor meggyógyította az elszáradt kezűt, aki lényegében egy másfajta betegségben szenvedett, mint a poklosság, azonban nem is a gyógyításon van itt lényeg, hanem azon az egy mondaton, amikor azt írja, hogy „és elméne ő a farizeusok zsinagógájába”. S itt kell tisztáznunk, hogy a zsinagóga nem egyenlő a Templommal. Már abban az időben is, amikor még állt a Templom, szerte nagyon sok zsinagóga volt Izráel területén. A zsinagóga, a Bét haKneszet héberül, a kánász szóból származik, annyit jelent, hogy összegyülekezni, a zsinagóga az a gyülekezés háza volt, az összejöveteleknek a háza volt. Ott soha nem Istentisztelet folyt, hanem tanulás. A törvénynek a tanulása, a próféciák olvasása. Egy közösségi tér volt a zsinagóga, ahol az emberek egymással megbeszélték az Igét, és ma úgy mondanánk, hogy bibliaórát tartottak. Elmondták, hogy mit olvasnak ebből vagy abból a részből, és ugyanúgy a hétköznapokon is ment ez a tanulás ebben a tanházban (a zsinagógában), mint szombat napon, és ugyanúgy, mint ma, ahogy a zsidóság megéli, mióta nincs Temploma, egyetlenegy összejöveteli helyét se nevezi Templomnak, hanem zsinagógának. Nagyon sokszor hallottam, hogy „megyünk a zsidó templomba” – hát, ha majd felépül a harmadik, akkor oda mehetünk, mert hogy egyetlenegy Templom van a zsidóság életében: a Jeruzsálemi Szentély. Onnantól kezve, hogy Krisztus után 70-ben lerombolták, nincs Templom! Jézus nem Templomban gyógyított, hanem zsinagógákban járt és ott is tette a csodáit. Ne keverjük a kettőt, mert egyetlenegy Szentély volt, egyetlenegy Templom volt, ahol ment az áldozat bemutatása, folyt az Istentisztelet, a zsinagógák azok tanházak voltak. Ilyen értelemben nem lett ebben a periódusban, még ebben a Máté 12-ben sem megszegve a törvény Krisztus által, hanem nagyon is be lett töltve, és hogy tulajdonképpen hogy történik ez a tisztulási szertartás, azt a 4. versben olvassuk: „Akkor parancsolja meg a pap, hogy hozzanak a megtisztulandó emberért két élő, tiszta madarat, czédrusfát, karmazsint és izsópot;” Ezek a felsorolásokban említett dolgok, amelyeknek meg kellett jelenni az áldozatban, ezek a mai megtisztulásainkban is jelen kell, hogy legyenek. Az első a tiszta madár. A madár szinte majdnem minden kultúrában a szabadságnak, a függetlenségnek a jelképe, és itt is megjelenik, mint a függetlenség, a szabadság szimbóluma, azonban ennek a másik jelentése: visszafordulni, távozni. Ezt a későbbiekben, ahogy a madárral kellett áldozni, meg fogjuk érteni, hogy miért. A cédrusfa. A cédrusfa egy ismert, nagyon erős fa, a szentélyt is abból építették, Salamon a libanoni cédrusokat hozatta, nagyon masszív, strapabíró és jellegzetesen illatos, sokszor mutatták be illatáldozatként is. A karmazsin. Egy olyan vörös anyag, amelyet egy karmazsin nevű bogárból nyerik, és ezzel a festékkel színeznek mindenféle textiliákat. Az izsóp. A keleti részen egy nagyon elterjedt és közkedvelt növény volt, a Bibliában is használatos többször ez az izsóp, mint gyógyításnak az eszköze, egy tisztító, fertőtlenítő hatású gyógynövényről van szó. Most, hogy így látjuk ezt a 4 jellegzetes dolgot, ami megjelenik az áldozatnál, nézzük meg, hogy ezzel a 4 dologgal mi történik: 5-7 versek : „Azután parancsolja meg a pap, hogy az egyik madarat öljék meg cserépedényben, forrásvíz felett. Az élő madarat pedig, vegye azt és a czédrusfát, a karmazsint és az izsópot; és mártsa be azokat és az élő madarat a megölt madárnak vérébe a forrásvíz felett. És hintse meg a poklosságból megtisztulandó embert hétszer, és ítélje azt tisztának; az élő madarat pedig bocsássa szabadon a mezőre.” Itt van az, hogy az áldozat bemutatása hogy kezdődik el, „az egyik madarat öljék meg cserépedényben forrásvíz felett” és visszatérek a két madárszimbólumra: az egyiknek meg kell halnia, a másiknak szabadon kell repülnie. A madár, mint olyan, a mi lelkünknek is egyfajta kifejeződési eszköze. Az én saját magam lelki-testi dolgainak meg kell halnia azért, hogy az Isten szerinti lelki érzéseim, gondolataim, vágyaim, akaratom és a testem is szabadon repülhessen. Itt történik egy olyan, hogy meghal az egyik, és továbbrepül a másik, amelyet a megölt madár vérében kellett megmártania – vagyis meg kell halnia bennem azoknak a gondolatoknak, akaratoknak, vágyaknak, amit én akarok, akár a jó cselekedetek szintjén is. Az én emberi jócselekedeteimnek, amit a másik emberért tennék, meg kell halnia. Annak a jellegű humanizmusnak, ami emberből fakadó jócselekedet, meg kell halnia azért, hogy meg tudjon születni, tisztulni, szentelődni a vér által az az akarat, vágy és érzés, ami Isten szerinti, mert az tud tovább repülni, az tud egy megszentelt, megtisztított akaratban valósággal úgy megjelenni az életemben, hogy betöltse mindazt, amit Isten rendelt. Hova kell repülnie? A mező felé! Ez egy nagyon érdekes dolog, mert tudjuk, hogy Mózes 3. könyvének az írásakor, illetve ennek a keletkezésének a körülményekor pusztai vándorlásban vagyunk. Mózes 2.könyvétől az 5. végéig pusztában vagyunk, a néppel történt dolgok mind a pusztában történnek. A pusztában virágokkal, meg pázsitokkal telt rét nem igazán van, egy-két oázis megjelenik, de a puszta egy homokos, kies, szikes, sikár, élettelen hely. Nos, akkor ez a rendelet hova küldi el ezt a madarat, hát a pusztában nincs füves rét!? Ebben is benne van egy nagyon szép momentuma az Igének: „hogyha majd bent leszel a Kánaán földjén” – tehát ez a fajta megtisztulás arra vonatkozik, hogy „ha majd a helyedre kerülsz”, ha majd bemész az Isten szerinti helyedre és történik ilyen poklosság az életedben, akkor hogyan kell megtisztulni. A mező egy ismételten szimbólikus kép a Bibliában, ami nem csak a szép virágos rétet jelenti, amit magunk elé gondolunk annak sokféle illatával, hanem jelenti a szolgálati területem, egy konkrétan körbehatárolt rész. Ha az ember kimegy a mezőre, vizuálisan a végtelenséget látja, miközben a héber szó jelentése pontosan arra utal, hogy ez egy körbehatárolt rész. Kicsit úgy érzem ebben is, hogy Isten olyan szépségekkel és számomra olyan gyönyörű képekkel üzen, ugyanis nem a semmibe, nem a végtelenségbe, nem az átláthatatlanságba repült el a madár, hanem egy konkrét, kijelölt helyre, és az én érzelmeimnek is egy konkrét, megszabott helye van. Isten tervében az én életemnek is van egy konkrét, megszabott helye. Az én mezőm, az én lelki világom nem egy határtalan valami. Gyakran mondjuk, hogy az ember lelkének, érzéseinek, vágyainak nincsenek határai, hogy azok határtalanok, pedig pont ez mutatja, hogy Isten szerint ez nagyon is be van határolva, meg van szabva a területed, és arra, abba a konkrét irányba kell menned. Nem egy céltalan repkedésbe kezdesz, amikor meghal a saját magad akarata és vágya, és megszentelődve megszületik az Isten szerinti, hanem egy cél felé, a mező felé haladsz, afelé a cél felé, amit már Isten konkrétan kijelölt neked, és a lelkeddel, az érzelmeiddel, a vágyaiddal azt a mezőt keresed, ami a tied, ahol leszállhatsz, ahol megpihenhet, megnyugodhat a lelked. Most különösen a lélekre érzem a hangsúlyt tenni, mert itt az egész madár-szimbólumban a lélek jelenik meg. A poklosságunk nagy része -valljuk be őszintén- a lelkünkben van: az érzelmeinkben (mert elhalt az érzelmünk valamelyik szinten, részen), a gondolatainkban van (mert kiölték belőlünk azt, hogy egyáltalán gondolkozzunk), az akaratunkban van (mert Jezabelek uralkodtak fölöttünk, megölték bennünk az akaratokat). Ha belegondolunk, akkor tényleg főleg ezeknek a lelki dolgainknak (természetesen szellemi és testi szinten is van tisztulás) szükséges igazán megtisztulnia. A madár ezt a képi jelentést hordozza magában, és még egy nagyon érdekes dolog van: „forrásvíz felett”. Nemigazán értettem, hogy ezt miért kell ennyire kiemelni, hogy mit tegyenek a karmazsinnal, az iszóppal, a cédrusfával, amikor a vérbe be kell mártani, hogy mindezt a forrásvíz felett tegyék. Először arra gondoltam, hogy felforralták a vizet és forrásvíz felé tették, de annak nem látom az értelmét (persze az is egy tisztulás, mert a forró víz kitisztítja a baktériumokat), s megint elővettem a héber szöveget és ott annyi szerepel, hogy „élő víz felé”, és ezután összeállt a kép, hogy ez a forrásvíz a forrásnak a vize, az a víz, amely iható víz. Azon a részen nem minden víz iható, tudjuk jól, hogy Közel-Keleten milyenek a vízviszonyok, konkrétan volt olyan víz, ami iható volt, és általában az volt a forrásvíz. De ami még szebb üzenetet adott nekem, ez az „élő víz”. Azt mondja a héber szöveg, hogy „élő víz felé tegyed”, vagyis élő vízre tedd rá. Az élő víz nemcsak az iható víz, nemcsak annyit jelent, hogy ez egy olyan víz, ami alkalmas az ember szervezetének az átmosására, áttisztítására. Amikor beszéltünk a múltkor arról, hogy a lisztáldozat az nem más, mint az Ige, amikor mindennap magadhoz veszed az Igét, mindennap megáldozod a lisztáldozatot, ugyanígy az életnek vize, az élő víz, az nem más, mint maga az Ige, hiszen a legalapvetőbb forrásunk, ami nélkül nincs életünk, az a kenyér és a víz. És szükséges, hogy efelett a víz felett történjen minden, minden az Ige felett történjen, minden Isten kinyilatkoztatott szava felett történjen! Enélkül, ennek az alapja nélkül nincs áldozat -lehet, de az nem az a tökéletes, Isten szerinti. Amikor ki akarjuk hagyni Isten Igéjét, a Törvényt, a kinyilatkoztatott Tórát, a kinyilatkoztatott Szent Írást, akkor ki akarjuk hagyni az élő vizet, és az élő víz nélkül nem történhetett meg a poklosságnak a meggyógyulása. Az én lelki életemnek a poklossága nem elég, ha csak a gondolataim és érzelmeim szintjén, valamilyen külső segítséggel tisztul meg. Itt arról van szó, hogy az Igén rajta legyen minden, azon álljon, azon alapuljon – anélkül nincs gyógyulás, anélkül nem lehet beszélni áldozatbemutatásról, anélkül nincs tisztulás! Amikor bemártják a cédrusfát, a karmazsint és az izsópot, ez mind arra utal, hogy a te erősségedet, mint cédrusfát, és a te bíbor ruhádat, ami a hatalmasságnak, az erőnek a jelképe, azt tessék a vér alá tenni és az Ige fölé rakni. Ott fog megtisztulást nyerni, ott szentelődik meg. Igenis szükség van az izsópra, mint a tisztító és fertőtlenítő hatású gyógynövényre. Értsük meg, hogy nem beszélhetünk tisztulásról, szabadulásról és gyógyulásról, ha nincs együtt a vér és víz. Itt van az újabb gyöngyszem és kincs. Ha csak Krisztus vére kell nekünk, akkor feles az áldozatunk, nem elég az, hogy mindent ráhúzunk Krisztus vérére, értsük meg azt, hogy a vér és a víz együtt van! Szükségünk van Isten kijelentett élő szavára! Ha nem térünk vissza a gyökerekhez, ha nem vesszük elő az Igét, akkor hiába van ott Krisztus váltságműve! Mindennek az Ige az alapja és az Igére épül föl, hiszen a forrásvíz felett volt a vér – egymást kiegészítve, egymáson állva vannak. Az élővíz és a vér elválaszthatatlan egymástól, ebbe az élővízbe és a vérbe kellett mindent belemártani, a madarat, a cédrusfát, a karmazsint, az izsópot, vagyis ez a 4 felsorolt eszköz akkor válik élővé, megszenteltté, ha ott van a vér, és ott van a víz. Ha valamelyik hiányzik, akkor hiányosak az áldozataink, és akkor nem értjük, hogy miért nincs gyógyulás, és miért állunk még mindig egy helyben, s nem értjük, hogy miért nem gyógyultunk meg, hiszen megcselekedtük, amit meg kellett tennünk.. – de valami hiányzott! Vagy hiányzott a vér és csak a vízre alapoztál, vagy hiányzott a víz és csak a vérre alapoztál! A kettőnek együtt, párhuzamban és egységben, egymást építve ott kell lennie! Felmerült bennem, hogy hogy is lettek poklosok az emberek, mert beszélünk arról, hogy elhaltak bennünk dolgok, megölték a körülmények, vagy én magam tettem tönkre, elhalt, na de hogyan lettek poklosok az emberek? Eszembe jutott Mirjámnak az esete: Mirjám ahogy irigykedni kezdett Mózesre, poklos lett. A poklosságnak a szava a cárá, annyit jelképez, hogy poklos, bélpoklos valaki, s ennek a rokon szava a cárár, ami féltékenységet, vetélytársságot jelent. Ha valaki féltékenykedni, vetélykedni kezd, abban alakul ki a poklosság. Mirjám féltékeny volt a testvérére, Mózesre: „Csak neked szól Isten? Csak hozzád szól Isten, mihozzánk nem?” Az elhívását kérdőjelezte meg, s ennek a következménye lett az, hogy poklos lett. Belegondoltam abba, hogy mire vagyok, voltam féltékeny, mert az a terület az életemben poklossá válhat. Ha én féltékeny vagyok valakinek a házasságára, hogy „de szép házassága van”, „hú de szépen élnek” és ennél tovább megyek (mert az még alapjában nem gond, hogy megállapítom), féltékeny leszek rá, akkor az én házasságom kezd el pokollá válni, mert bizonyára az enyémben nem működik valami, ezért vagyok féltékeny a másikra, és elkezd pokollá válni az a rész, amire féltékeny vagyok. Ha féltékeny vagyok valakinek az anyagi helyzetére, elkezd poklosodni az én anyagi helyzetem; ha féltékeny vagyok arra, hogy a másiknak hogy szól Isten Igéje, -mint ahogy Mózesre is féltékeny volt Mirjám-, akkor az igeéletem elkezd poklosodni. Mindig az a terület válik poklossá, amire féltékeny leszek a másik életében. Meg kell szűnnie a féltékenységnek, a vetélynek és az aggódásnak! Az aggódás a valamitől való félést jelenti, a félelemnek kell megszűnnie ahhoz, hogy megszűnjön a poklosság, mert az aggódásom kiváltja azt, hogy valami elhal. Ha aggódom valami felől, akkor nem az élettel vagyok elfoglalva, hanem a félelemmel, és a félelem folyamatosan szüli meg azokat a dolgokat, amik az életet megölik. A félelem megöli az életet. Minden egyes poklosságnak a féltékenység, az irigység, a félelem, a többrevágyás, a vetély, az aggódás, a „jaj, nekem miért nincs” –ezek mind a félelemből adódnak–, ezek a félelmek megölik benned azt az életet, ami egyébként élhetne, ha nem félnél, ha nem lennél féltékeny, ha nem irigykednél, ha nem aggódnál. Ha belegondolunk abba, hogy milyen féltékenységeink és irigységeink vannak, akkor rájövünk, hogy van néhány poklos területünk, amik megvizsgálásra várnak. Kívánom mindannyiunknak, hogy e 14. fejezet alapján, akár otthon a csendességünkben, vizsgáljuk végig, hogy hogy működik a vér és a víz, hogy oda van-e rakva ez a 4 eszköz: ott van-e a madár, megtörtént-e bennem az, hogy az én akaratom meghal, a vérben teljes mértékben eltűnik, és az Isten szerinti akaratom megszületik, újjászületik, kirepül... Ott van-e bennem, hogy az a nagy és erős cédrusfa megtöretik, és annak az illata száll ki már, mint jóillatú áldozat? Ott van-e bennem, hogy az erőnek és a hatalomnak a kérdése nem nálam van? Ott van-e az izsóp, hogy a tisztulásom, a megmosdásom semmi másban nem lehetséges, csakis a vérben és a vízben? Aztán jön, hogy mit tegyen a poklos, és hogy a nyolcadik napon álljon ismét elő. 10.vers „ A nyolczadik napon pedig vegyen két ép bárányt, meg egy ép nőstény bárányt, egy esztendőst, és olajjal elegyített három tized efa lisztlángot ételáldozatul, és egy lóg olajt.” Megtörtént az előbb felsorolt áldozatbemutatás, van hét nap szünet, tisztulási időszak, és utána a nyolcadik napon egy újabb áldozat bemutatása történik, ahol a bárány levágásáról van szó, illetve a három tized liszt olajjal elegyített ételáldozatáról. S ezen is megálltam egy pillantra, hogy már megtörtént egy áldozat, akkor minek kell a nyolcadik napon még egyet bemutatni, nem elég ez a tisztulás? Két héttel ezelőtt beszéltünk arról, hogy a bárány az mindig a teljes uralmi alárendelődést jelenti, és megjelenik a lisztáldozat, mint ismételten az Igének az áldozata, és az olaj, ami mindezt élővé teszi, mindennek a belső lényét, eszenciáját adja, és ezt „egy lóg olaj” leírással adta meg, ami a hínnek a tizenketted részét jelenti. A hin az 4-5 liternek felel meg, mint a folyadék mértékegysége, s egyből egy újabb szép üzenetet érzek ebben: Isten ismételten határt ad. Nincsen határtalan, literszámra menő olajozás! Az olaj nemcsak a Szent Szellemnek a jelképe, hanem mindannak a jellegzetessége is, ami élővé tesz és megelevenít, de nincs mértéktelenség, Isten mindenben mértékletességet ad. Amikor megelevenít, akkor nem mértéktelenül elevenít meg, nem mértéktelen szeretettel, vagy határtalan örömmel tölt be! Ez az egy lóg olaj számomra egy újabb üzenetet adott, ami a tizenketted része a hínnek, és tizenketted részt kellett betenni a poklosnak, amivel ő is jelezte, hogy ő egy a tizenkettőből, a tizenkét törzs valamelyikéből. Nem határtalan áldozatbemutatások, literszámba dőlő olajozások voltak, hanem egy lóg olaj, egy kicsiny rész, aki én vagyok, ahol magamat teljességgel hozom. Én, aki Krisztus Testében egy kicsiny tag vagyok, magamat teljességgel hozom, azt az Igét, amit Istentől kaptam, azt teljességgel hozom, de Isten nem úgy adja az Ő szavát sem, hogy most aztán minden rádesik, ha kinyitod a Szentírást és mindent megértesz belőle, hanem mindig egy lóg olajat kapsz. Ezek az apró momentumok azok, amelyek számomra olyan széppé teszik Isten szavát és üzenetét, hogy mindig megkapod az elegendőt, azt az egy lógot, de azt vinni kell, és azt az egy lóg olajat oda kell tenni, azt nem lehet eldugdosni és eltitkolni, letagadni. Isten adta, így van, és Isten minden egyes áldozati dolgot, minden egyes tárgyi, élőlényi szimbólumot megadott az életünkben. Vinnem kell azt az egy lógot. A többi leírás már arról szól, hogy amikor valaki egy kicsit szegényebb, akkor kevesebb áldozatot kell bemutatnia. Ezen is megállhatunk, hogy „ez már a múlté, mert Krisztusban egyenlőek vagyunk, és Krisztusban nincsen se görög, se zsidó, se nő se férfi, se szabad se szolga, úgyhogy most már egyenlőek vagyunk, ez a régiekre vonatkozott”, de hogyha Isten törvénye örök érvényű, akkor ez ma is ugyanúgy érvényes. Egy picit elgondolkoztam hangosan otthon, a férjemmel együtt, hogy vajon Isten hogyan kér számon minket? Mindenkitől ugyanazt kéri számon? Nem! Akinek több adatott, attól többet kér számon, akinek kevesebb adatott, attól kevesebbet kér számon, de a megítélés mindannyiunknak ugyanaz. Nem Krisztusban vagyunk egyformák, mert mindannyian mások vagyunk Krisztusban, de egyforma megítéltetés alatt vagyunk, az ítélet mindannyiunkra ugyanaz, csak a számonkérés a más, valakitől többet kérnek számon, valakitől kevesebbet. Ezért nem lehet ujjal mutogatni a másikra, hogy „bezzeg neki sokkal több bűne van”, mert az ítéletben egyformák vagyunk, de a számonkérésnél nem. A következő rész a ház poklosságának a megtisztulása. Mennyire ez is mai, s hogyan kell elvégezni azokat a szertartásokat, amelyek a ház tisztulásával járnak, hogy Krisztus Testében az élő köveknek, akik mi vagyunk, ugyanazok a szertartási formái vannak, amelyek az emberi poklosságnak a tisztulása! Ennyire mai a törvény és ennyire mai az üzenet, a poklosság tisztulásának a törvénye! Ha én élő kő vagyok egy testben, és van valami fakadék rajtam, ami tisztulásra vár, akkor azt ugyanúgy kell megtisztítani, mint ahogy a poklos embert kellett megtisztítani. Ha megértenénk és megélnénk, hogy Krisztus Testében hogyan működhet a gyógyulás, a szabadulás, a tisztulás, és élővé válna bennünk ez a rész is, akkor sok minden másképp működne a hívő közösségekben, gyülekezetekben, ez tényleg életté válna. Ennyire poklos minden! Ne felejtsük el, itt van az élet törvénye, akár ebben a 3.Mózes 14.-ben! Hogyha az élet törvényét vesszük magunkhoz, akkor szűnni fog a poklosság. Addig próbálkozhatunk bármivel, lehet a mi madárkáinkat etegetni, a mi cédrusfáinkat mutogatni, a karmazsinnal dörzsölgetni a sebeinket – hiábavaló lesz, ha nincs ott a víz és a vér, a kettő együtt!
Orbán Béla: „Nő ne tanítson” – ezt mondja sok keresztény... Na, most amit elmondtál, abban nagyon sok mélység van, de nem produkció az, hogy most férfiként folytatom a poklosságnak az üzenetét, ami ma nekünk szól. Nem tudok elszakadni a magam bizonyságától, a magam megtöretésétől se, talán látható is rajtam, hogy megtörtem egy kicsit, mert ma az tanított, hogy ott voltam egy zsinagógában. Fájt az a poklosság, hogy sok-sok halott, elüszkösödött, meg meghalt élet ott van – egyébként ez bármelyik keresztény gyülekezetben is előfordulhatott volna – és erre volt a válasz, hogy kinyílt a szekrény (tudvalevőleg a Tórát egy szekrénybe tartják), és ha neked fájni fog, akkor ki fog nyílni a szekrény! Lehet, hogy az ott ülő néhány tucat ember semmit nem értett ebből a Tóra-szekrény kinyitásból, de engem nagyon megütött ennek az üzenete, mert fájt az, ami van, és nem nekem kellett feszegetni, vagy könyörögni, hanem kinyílt a Tóra, s ott a gyógyszer, ott a gyógyulás. Ne arra mutogass, hogy hány beteg és üszkös lábú van ott, ne érdekeljen a kereszténység nyomorult állapota, hanem fájjon, és ki fog nyílni a szekrény, és a vér és a víz együtt fog működni! Elindul és megy tovább, mert kinyílt neked, kérni fogod! Amikor a zsinagógában a Tóra nyitása előtt elmondja az ember, hogy „köszönöm Istenem a Tórádat, amelyet örömül adtál nekem”, akkor ez az öröm a gyógyulás öröme: amikor a haldokló kap gyógyszert, amikor a haldoklónak ott az orvos – és ez a gyógyszer mindenkinek szól! S a Tóraszekrény kinyitása utána az, ami mégjobban megrázott, amin még most is vívódok egy kicsikét, az az, hogy elsőként nekem kellett volna felolvasni a Tórát, mert megkértek, és én nem fogadtam el... Ez történt egyszer majdnem Párizsban is, egy nagyobb zsinagógában, és fáj, hogy nem fogadtam el a Tóra olvasását. Kaptam gyógyszert, kinyílt a szekrény, ott voltak sokan, és félő, hogy én úgy mondtam „nem”-et, hogy gyáva voltam, félelemben voltam és nem lett élet az élet. Ez egy fájdalmas kérdés, mert Isten elé kell menni, számonkérés, hogy miért nézek a halott és üszkös dolgokra. Nyíljon már ki a szekrény, és te az Igével foglalkozzál! Az, ami fájdalom történik körülötted (a sok halott, üszkös, bélpoklos, leprás), azután csak annyit kell mondani, hogy „fáj Uram!”, és kinyílik az ajtó! Ne utasítsd vissza, amikor arra kérnek fel, hogy te olvasd, hogy te mondd ennek a világnak, annak az embernek, hogy van gyógyulás! Ne lépj hátra, mert a halált képviseled, ha nem adod tovább az Igét! Ez a passzivitás már lehet engedetlenség. Ha fáj, akkor kinyílik! Ha fáj az életed, akkor az nem azt jelenti, hogy elfekvő beteg vagy – fájjon, hogy kinyíljon! De ha kinyílik, akkor nyisd ki azt az Igét is, és legyen a víz a vérhez vezető, legyen a megtérésből újjászületés! Miközben ez történt, gondolkodtam, hogy mindig is ez a nehéz szolgálat adatott: az üszkös kezű, lábú emberek között kinyitni a szekrényt. Amikor kinyílik az Ige, az élet elindul, és akkor jönnek az áldozatok: a madarak, a működő hívő életek, akkor történik valami! Ne félj, ha fáj, akkor kinyílik! Ne félj, akkor már szóld is! És ha szóltad és érted, akkor éld is meg azt az áldozati rendet, amit az Ószövetség olyan szépen prezentált előttünk. Ne félj! Az ajtó Ő, Őáltala megkapod az Igét! Ő Önmagát akarja adni ebben az üszkös és nyomorult leprás világban! Állj ott és várd, hogy kinyílik az ajtó, mert Ő erre vár, hogy ez neked fájjon, hogy vedd észre, hogy milyen leprás környezetben vagy! Csak azt kell megvallanod, hogy „Uram, fáj!” ... és a kinyílt Igét add tovább, a kinyílt ajtón fogd meg azt a Tórát és mondd, ahogy a zsidóság is imádkozza, hogy „örömömre adtad a Tórát”! Életnek és örömnek adta Isten a Tórát. De jó, hogy Az életté vált törvényt adhatjuk hamarosan írott formában is, de jó, hogy még Izsák fiam is ötödik évében erre figyelmeztet, hogy „írjad, majd én elmondom”, még ő is valahogy prófétál, sőt még az is prófétál, hogy holnap ebben a teremben a lepramissziósok emberei jönnek össze... legyen valaki, aki kinyitja a szekrényt és ne kötéseket horgoljanak, kössenek! Nagyon kevés a sebeket begyógyítani! Drága testvérem, add végre az Igét: az örömöt és a gyógyulást, mert ezt kaptad! Nem humanistának kell lenni pót- és mellékcselekvéseket vivő szavakkal, hogy „majd az Úr” és „kegyelem”, hanem nyíljon ki az ajtó, és ha az kinyílt neked, ha megértetted, akkor meg fogod érteni a Húsvét üzenetét, a vért is, mert akkor a víz és a vér együtt lesz az életedben. Számomra megrázó volt e mai nap: megítélt, mert olyan könnyen mondom, hogy „itt üszkös, ott leprás, amott elhalt”, és Isten ma megtanított, hogy fájjon és Ő kinyitja Önmagát, hogy te másoknak adhasd. Ez valamennyiünk feladata, valamennyi gyógyultnak a feladata, de valamennyi betegnek ott a feladat: állj oda, hogy fáj és örömöd lesz az Ige és a vér kegyelme által, Krisztus váltságműve által! Ezt a folyamatot ne szabdalja szét senki! Bűnbánat nélkül nincsen, s törvény nélkül nincs bűnbánat, a rend Istennél mindig is Rend! Köszönöm Istennek, hogy ma engem tanított, köszönöm, hogy összetört egy kicsikét, s ezt kívánom nektek is!
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |