Orbán Béla:

 

Sodrásból a Kősziklára

Elhangzott a SÓFÁR Jesua HAMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán

2014. április 30.

 

 

Ezen a héten a 18. zsoltárral kezdem, a 18. zsoltár 2. versével:

 

Szeretlek URam, én erősségem!

Az ÚR az én kősziklám, váram és szabadítóm, az én Istenem, kősziklám, őbenne bízom; az én pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem. (...)

Lenyúlt a magasból, és fölvett engem, kihúzott a nagy vizekből.

Megszabadított erős ellenségemtől, gyűlölőimtől, akik hatalmasabbak voltak nálam.

Rám törtek a veszedelmem napján, de az ÚR volt a támaszom.

Tágas helyre vitt ki engem, kiragadott engem, mert kedvét leli bennem.

Az ÚR megfizetett nekem igazságom szerint, kezem tisztasága szerint fizetett meg nekem.

 

És engem most igazából a 17. vers foglalkoztat, ami aktuális számomra: „ Lenyúlt a magasból, és fölvett engem, kihúzott a nagy vizekből.

Ez ami fontos számomra. A 18. zsoltár az élet zsoltára, hiszen mondhatnám, hogy a 18-as szám jelentése: „cháj”, azaz élet, és valóban az életnek a zsoltára olyan szépen kezdődik: „Szeretlek Uram, én erősségem”. Ez olyan saját zsoltáromnak is tűnik, hiszen itt Dávidnak a zsoltára, az éneklő mesternek a zsoltára. Telve van hálaadással, tele van örömmel, de egyben bizonyság is. Számunkra is bizonyság: kivett a nagy vizekből, kiemelt a nagy vizekből, ahogy a 17. versben áll: kivont engem a nagy vizekből. És most úgy érzem, annyira aktuális ez a zsoltár, ahogy sokszor beszélgettünk is már róla, de újra, és újra elő kell venni.

 

Itt nagy áradatok vannak, nagy vizek folynak, úgy a társadalomban, mint a magán emberek életében. Visz a víz. Hömpölyögnek a nagy áradatok, és igazából az emberek többségében egy csendet érzek, csendet látok. Ami a legrosszabb előttem, a szemeim előtt a legrosszabbak. Azt tapasztalom az embereknél, hogy „visz a víz, majd csak lesz valahogy”. Ezt a „majdcsak lesz valahogy” állapotot látom társadalmi szinten is, és a keresztények szintjén mindenhol ezt látom. Már nincs is ellenállás a víz irányába, már nincs ellenállás, a történelem kerekét nem akarja senki megállítani. „Visz a víz, fütyülök az egészre! Lesz, ahogy lesz!” Azt hiszem, ez az emberiség legrosszabb állapota, és itt hazánkban is a legrosszabb állapot, amikor az emberek odáig jutnak el, hogy semmit nem akarnak tenni. Mindent így rábíznak a nagy folyamatokra, a nagy folyamokra. „Visz a víz, majd lesz valahogy!” Ez a leggonoszabb eredmény, el lehet képzelni, mert ha valaki ellenáll a víznek, akkor van legalább valami kimenekedési vágya, vagy valaki tudja, hogy kell partra úszni, vagy bármit tenni, akkor ott van még a szándék, hogy nem akar a nagy víznek a sodrásában lenni.

 

Amikor például az egyik nagyobbik bevett egyház – én szeretem ezt a szót, ezt a bevett egyház szót, a cápa bevette a kis halat a szájába, valami ilyesmi -, bevett további kis egyházat magába. Régi recept, hiszen az 50-es években szokás volt: a nagyobbak menedéket adtak a kisebbeknek, és nem veszik észre, hogy a nagyobbat a legnagyobb eszi meg, és a picik, ha odamennek, akkor együtt mennek a nagy cápa szájába. Erről szól! És amikor itt a nagy vizekről beszélek, a társadalom sodrásáról, és egyházi, és vallási áramlatokról beszélek, akkor nem veszik észre, hogy hömpölyög a szennyáradat, és hömpölyög a minden, akkor nem az a megoldás, hogy felfekszek a tetejére és visz a víz. Nem az a megoldás, hogy ebbe az áradattal menő tutajba belekapaszkodok, fölkérezkedek, mert az is a végén odamegy a zuhatagba, vagy odamegy egészen a tengerbe, a semmibe. Nem ez a megoldás! Nem az a megoldása az életünknek, hogy fönt maradjunk és kínlódunk, hogy fönt maradjunk a tetején a hullámoknak! Bármilyen nagyok a problémák, ott a tetején maradjunk, ússzunk, sőt hullámlovasként akár a hasznot lehúzzuk belőle. Nem ez a megoldás, mert ennek is lesz egy apadása. Ennek a kereszténységnek, ami van, lesz egy leapadása. Ennek a társadalmi, politikai helyzetnek lesz egy leapadása, és akkor olyan lesz, mint a Duna parton: mehetsz, ott van egy csomó kagyló, meg csiga, amelynek csak a háza van, és kiszáradt. Mert az áradat elment, és a halottak ott vannak, az üres csigaházak, az üres kagylóházak ott vannak, mert jól éltek, és sodorta őket. Nem ez a célunk, hogy amikor az áradat elvonul, akkor mi ott legyünk, mint az árvíz után a búzaföld közepén a pontyok, amik ott fognak meghalni a szárazságban. Nem ez a dolgunk. Nem az a dolgunk, hogy egy csónakra fölüljünk, ami megy az árral, és leginkább nem az a dolgunk, hogy ott alul legyünk az árban, és beleolvadjunk ebbe a hömpölygő akármibe, amit nézhetünk társadalmi folyamatoknak, nézhetünk egyházi folyamatoknak, nézhetünk valami csúnya-csúnya mostani időknek. Nem ez a feladatunk!

 

Nem ez a feladatunk, és én azt hiszem, hogy a mi életünkben is sokszor úgy van, hogy a holnapi napon nem tudjuk, mit csinálunk. Fölfekszünk a víz tetejére, majd csak lesz valami! Nem gondoljuk át, nem fogadjuk el, hogy ennek az árnak vége van, és apadása van, és hínár, és mocsok, mocsár, akár a Duna vagy a Nílus deltája, és ott vége! Vége! Nekünk élni kellene, és a magunk életét kellene megélnünk, és nem értjük, hogy itt az ideje, ki kell szállni a hullámokból! A hullám ellen, az áradat ellen nem tehetsz. Ha fenn maradsz a tetején, csak egy ideig éldegélsz. Ha lenn vagy, az ár lenyom, mint egy depresszió, rajtad van és szétmállasz, mint az iszap, amelyik lesz egy folyadéknak a része, egy mocsok iszapos deltát képez belőled az áradat. Nem leszel más, szétomlaszt, szétmállik az életed.

 

Mi a teendő, és mi az, amit nekünk meg kellene élni, hogy élve maradjunk? Én úgy gondolom, hogy a 18. zsoltárban, az élet zsoltárában Dávid nagyon szépen mondja el: „Az ÚR az én kősziklám, váram és szabadítóm, az én Istenem, kősziklám”. Nincs más! Ezekben a folyamatokban, amikben vagyunk, a kősziklára kell állni! Kő-szik-lá-ra kell állni! És aki nem tudja elmondani ugyanígy, mint Dávid, hogy Isten a kősziklája, azt el fogja vinni ez a mocskos áradat. El fog-ja vin-ni! A tetején hordozza egy darabig, mint a parafa dugót, mint akármi könnyű fajsúlyút. Ha valaki könnyű fajsúlyú ebben az életben, megmarad a tetején, viszi a víz, látszólag nagyon szépen, nagyon jól néz ki, csak majd nézd meg a Duna partján, amikor visszavonul az árvíz, hogy mi marad ott. Külön takarítóbrigádokat kell vinni és fertőtleníteni. Utánunk is! És nézzük meg, hogy mennyi hordalékos szemetet visz a meder alján a nagy folyam. Ez a mi dolgunk, életünk, hogy hordalék legyek, kivetett hordalék legyek, vagy elmállott iszap a nagy forgatagban, a nagy hullámok között?

 

Nem, nekünk az a dolgunk, hogy sziklára állni! Most kell dönteni, hogy én ebben a hullámban, ebben nem veszek részt! Most kell felismerni, hogy előbb-utóbb ennek vége, és ki vagyok dobva, mint a szemét a parton, és szétmállok, mint az iszap, lent a mélyben, és nem ezt akarom, mert Isten nem erre teremtett, hogy egy ilyen mocsok legyek! Bocsánat a szóért, de erről szól. Nem azt adta meg segítségül, hogy a hullámok tetején valamibe belekapaszkodjak, ami ott úszik, hogy egy nagyobb egyházba belekapaszkodjak, és annak az uszályában megyek, mint egy kis ráragadt akármi. Nem az a dolgom, hogy most beleolvadjak a világba, mert vége mindennek. Nem depisnek kell lenni alul, és nem azt kell csinálni hullámlovasként és haszonélvezőként felül, hogy belekapaszkodok én abba, mert akkor a hullám tetején mehetünk az áradattal. A könnyű fajsúlyosok ott vannak, akik eladták magukat az árnak. Egyszerűen nem tettek semmit, csak jól érzik magukat ebben. Igen, ebben az áradatban egyházak vannak, ebben az áradatban emberek vannak, ebben az állapotban társadalmi rétegek vannak. Ebben a hullám szennyáradatban, ennek a hullámzó víznek a tetején, ebben az áradatban bizony ott vannak, akik nagyon jól érzik magukat, és ott van egy csomó szenvedő. Az egész összességében egy nagy szennyvíz, amit úgy hívunk, hogy hatalom. Mert az a hatalom, amelyik áramlik, az gátlástalan. Igen, jelen pillanatban gát-lás-ta-lan a hatalom. Nem csak Magyarországon, az egy dolog. Mindenhol a világban egyre több gátlástalanság van. Magyarul nincs törvény! Semmilyen törvény nem szab határt.

 

És itt volt egy ajtónyitás. Volt egy ajtónyitás, azt úgy hívjuk, hogy liberalizmus. Mindent szabad! Semmi nem bűn, akármi, tolerancia, szeressük egymást gyerekek, nem számít, és itt van, hömpölyög. Mi nyitottuk ki a gátakat, úgy, mint egy pocok, ha fölmegy a gátra, és fúr egy kis lyukat, holnap az árvíz bemegy a szántóföldekre. Arra a kicsire nem figyeltünk oda, arra a kis ürgére, ami fúrta a gátat. Az a kis ürge egy bűn volt, amit nem zavartunk el. Amit nem ötlünk meg az életünkben. És ma csodálkozunk, milyen nagy baj van az életünkben, elöntötte a nagy áradat, a nagy hullámok visznek. Visz a sors, az élet, a bajok, és hol van az a kis ürge, amelyik neked megfúrta? Hol az a kis bűn, amelyik átszakította a gátakat? Mert nem az szakította át, csak az nyitott ajtót a buzgárnak, és nyitott ajtót, hogy megszakadjon az a nagy gát. Ez van a politikában, a politikai helyzetben is. A nagy liberalizmusnak ez a következménye, egy áradat, ami el fog söpörni mindent, amit senki nem tud visszatartani. Itt nem lehet már semmit megállítani. Tessék tudomásul venni! Ez előtt az ár előtt nem lehet menni, nem lehet lázadni, nem lehet most gátat építeni. Semmit nem lehet. Befellegzett! Ha őszintén körbenézünk társadalmilag, egyházilag, vallásilag, gátlástalanság folyik és mindent elöntött az ár! A bűnnek az árja! És mi sírunk, hogy „jaj mi van?”, miközben mi engedtük be a bűnt a gyülekezetekbe. Miközben én engedtem be az életembe egy kis bűnt, és utána az egész, úgy, ahogy van, romba dőlt az életem. Mi voltunk, akik beengedtük! Mi voltunk a nagy szabadságban, mert én vagyok én, nekem mindent szabad és a Törvény nem kell! Nekem nem kellenek gátőrök, nekem nem kellenek határok, nem kellenek kerítések! Mindent szabad! Hozzuk be a világot a gyülekezetbe. A zsidóság így lett kulturális, szociális intézmény. Messze nem az, mint amit Isten eltervezett róla. A kereszténység ugyanazt csinálja: énekel, zenél, táncol a víz tetején. Vízen járnak, igen, mint a dióhéj, mint a dióhéj hajócskák, igen. Ott vannak, és nem veszik észre, hogy ebből nagyon nagy baj lesz!

 

Ebben a nagy bajban hagy legyen Dávid bizonysága itt: „Szeretem az Urat, Ő az én Kősziklám”, és elmondja sorban mi történt, és miért történt micsoda. És elmondja a bizonyságot: „Ő emelt ki”. Nem azt mondta, hogy kívülről néztem, „jaj, de rossz a világ sorsa, és mennek a pokolra”, meg kívülről bírálta a gyülekezeteket, hogy „jaj, hogy néznek ki”, hanem, „kiemelt”. Mert ennek az áradatnak nem tudunk ellenállni, visz bennünket is, de van egy szavunk, hogy „emeljél ki ebből!” Hiszen szenvedsz, téged is visz a víz, ha nem vennéd észre! Ez a bajod, hogy visz a víz. Fönt, vagy alul, el kell döntened, hogy magadról alkoss igazi képet. Még élvezed is a víz tetején, hogy „jó lesz, még többet odaadok ennek az áramlatnak”, fölemel, jutalmaz és akkor könnyedén sikeres életet élsz, ott vagy fönt. De mi a vége? Vagy egyszerűen elszomorodtál, elfáradtál és ott mégy alul, és egyre inkább semmi vagy. Egyre inkább szétmállasz, egyre inkább képlékeny leszel, összekeveredsz, és egy löttynek a része leszel. Melyik állapotban vagy? Tudsz-e még egyáltalán kiáltani úgy? Ezért van ez a zsoltár itt bizonyságként. „Az Úr az én kősziklám”. Nem megvallásosdi! Hanem őszinte kiáltás: „Itt vagyok a mocsokban! Körülvesznek az áradatok, visz a hullám, visz a víz! Kinyújtom a kezemet!” És erre jön Isten válasza: „Igen, kihúzlak!” Ez kettő: Isten ott van, és a hangodat várja. De ehhez tudnod kell, milyen hullámok visznek, tudnod kell, milyen áramlatoknak a sodrásában vagy. Neked kell tudnod, Isten látja. Ő megengedi, szabad akarata van az egész világnak! De a te kezed felfelé nyúlik-e? „Nem akarok hordalék lenni, nem akarok az ártéren szenvedni, elszáradni, mint a kagylók, és egyéb szárazra vetett halak, bármik! Nem akarok! Élni akarok!” Itt tényleg az van, hogy az embernek magának kell szembesülnie: „Én voltam, aki lebontotta a gátakat. Én engedtem ennek a mocsok hullámnak az életemben szabad utat! Én! Csak annyi, hogy kötöttem egy rossz házasságot. Csak annyi, hogy ennyi bűnt követtem el. Csak annyi, hogy tetszett ott a víz tetején, hogy milyen jól lehet ott himbálózni egy kis csónakocskában! Én voltam!” Hiába akarom azt mondani, hogy ennek a világnak a folyamata, ami most megy, vagy ennek az országnak a folyamata. Sajnálatos! Te csináltad! Te nem húztál gátat a családodban. Te nem erősítetted meg. Jött egy kis állatka, jött egy kis bűnöcske, kifúrta a gátat, nem baj! Nem baj, ha ilyen zene, olyan zene – ma éppen a rock zenének van a napja, az őrülteknek a zenéje, bocsánat, hogy így mondom, eléggé démonikus -, nem, hát egy kicsit, hát mi is szeretjük a zenét! Egy kis tánc, egy kis ének, egy kis ez, egy kis az, és nem vesszük észre, hogy visz a víz! Nem vesszük észre! Nem vesszük észre, hogy mit engedtünk be a családba. Nem vesszük észre, mit engedtünk be a gyülekezetbe. Nem vettük észre, mit engedtünk be az országba. Nem vesszük észre, mert nem akarjuk észrevenni. Mert olyan jó! Mert olyan nagy áradat és divathullámok jönnek, és minden olyan szép, csak mikor kiderül, hogy hol vagy, már nincs visszaút, mert hömpölyög. Mert visz magával. Itt kellene megérteni Dávid szavát: „Szeretem az Urat!” Szeretem! Tényleg szereted az Urat? Ez a kérdés. Nem erőszakosan, rábeszélően mondom, hanem kérdésként: Szeretem az Urat? Tényleg szeretlek, én erősségem? Nem úgy, hogy Ő ott, én meg itt! Én erősségem! Aki kiemel oda maga mellé, mert Ő a kőszikla, és körbefoghat a világ összes mocskos hulláma, áradata, és én ott állok, és nem tud elvinni! Ez nem bezártság. Nem a barlangba bújtam el, sőt! Én vagyok az ár közepén, én maradok, ők mennek. Olyan sokszor éltem én már ezt meg, hogy állva maradtam, és mellettem elmentek. Fél évszázad alatt, de sokan elrohantak mellettem a nagy divatokkal, áramlatokkal! Keresztény nagy ébredések, meg missziók, meg mit tudom én, milyen mozgalmak! Rohantak. Én maradtam, ők meg nem is tudom, hol vannak. Itt egy elszáradt csoport, ott egy elszáradt gyülekezet, azt se tudom mi, már föl se lehet ismerni. A többi beolvadt ott a meder alján a világba, mert iszap lett belőlük, elmállottak, sehol sincsenek. És elmondhatom bizonysággal: én még állok. De miért? Mert nem akartam együtt menni a nagy hordalékos vízzel. Nem akartam megadni magam, hogy hát visz a víz, megadom magam, mint a kor embere, megadja magát, hát, majd csak lesz valami. Igen, lesz valami! Semmi! Ez a valami. Egyetlen egy dolog maradhat: az életed az Életben van. Egyetlen egy fix dolog van, örökkévaló van: az Örökkévalóban van. Egyetlen hatás, ami mindenre vonatkozik, az a Mindenhatóban van. Csak a sziklán maradsz talpon! És ott az egyetlen biztonságod van, talpon maradsz, a többi helyen nem. És nem nyúlhatsz utánuk, nem a te dolgod! Nem nyúlhatsz azok után, akik mennek! Nem nyúlhatsz azok után, akik alul vannak, vagy fölül vannak, neked a sziklán kell állni! És ez a jövő, mert a hullámok elmennek, a folyamok elmennek, a nap fölszívja még a nyomait is, és abban a pillanatban egy kérdés: ki maradt meg? Ő, meg te! Ez az ígérete egy zsidóságnak. Ez az ígérete akár a Messiás Testének. Ha nem mégy ezzel a hullámmal, nem akarsz egy néphez hozzácsatlakozni, mert nem az vagy, akkor Isten akaratában ott fogsz állni a Kősziklán.

 

Mondhatom: nem kell magyar zsidónak lenni. Zsidónak kell lenni Magyarországon, és Magyarország odamegy, ahová akar, te állva fogsz maradni. És nem kell követni az egyházaknak a behódolását, a vízre fekvését, elmállását, neked ott kell állnod, és te maradsz meg. Még Dávid is ebben erősít meg a zsoltárában. Köszöni Istennek, mikor azt mondja, „szeretlek Uram, én erősségem!”, mert nehéz ám ez az ár, nehéz megmaradni. Nehéz nem beolvadni a hullámokba. Nehéz alulról följönni. Nehéz föntről kiszállni. Elég nehéz, és Dávidnak a szavai hagy legyenek az életünkben: nincs lehetetlen! Bármennyire nagy az a hullám, bármennyire a tengerig nem áll meg. Bármennyire annyira sebes, hogy emberileg nem tudsz mit tenni, mégis van egy pont! Mégis van egy pont, amit úgy hívnak, hogy szikla! Amit úgy hív Dávid, hogy „az én Kősziklám Ő!” Igen, semmi más. Oda kell állnod! Oda, Mellé! Úgy, ahogy annak idején Isten jött, és azt mondta: „állj ide mellém, a kősziklába, van hely!” Van mindenkinek hely, és mindenkinek ott van egyedül biztonsága, mert akkor nem visz el. Akkor van életed, és meg fogsz maradni. A saját életemről is ugyanezt tudom elmondani. Ha én akarok igazodni ehhez a világhoz, már rég nem lennék. Nagyon szépen fent úsztam volna, csak már régen kiszáradt már minden, amire én fölfeküdtem volna. Ha fölfeküdtem volna a nagy divatáramlatokra, nagy érdekfolyamokra, már sehol nincsenek! Én meg ott lennék, mint egy kagylónak a héja. Ez volt. És amikor ezt mondom, akkor elmondhatom, hogy ez a Szikla volt, van és lesz! Neked is a földi életed stabil, és az örökéleted lesz. Elmúlnak évezredek, elmúlnak hullámok, folyamok, elmúlnak mindenek! Egy biztos pont van! Ez a magánéletben is ugyanígy van kisebb léptékkel, mértékkel. Visz a víz? Fönt vagy? Jaj de jó, hogy elváltam, szabad vagyok! Jaj de jó, hogy visz a víz! Jaj de rossz, hogy a víz visz ott alul, majd tönkre megyek bele. Egyik se jó! Egyetlen egy jó dolog van. Kinyújtom a kezemet, ne vigyen semmi. Se hamis, se fájdalmas dolog. Ne vigyen az, hogy szabad vagyok a víz tetején, és ne vigyen, hogy fájdalmam van, rajtam van minden, de minden. Ne vigyen, állj föl! Föl lehet állni, nem te tudsz fölállni! Te is ki tudod mondani egyszer, hogy „Ő az én erősségem!”

 

Szívem szerint ezt a 18. zsoltárt, az Élet zsoltárát mindenkinek elmondanám. Pár évvel ezelőtt el sem tudták volna képzelni emberek, hogy ez a nagy hullám, ez a nagy víz, ez tulajdonképpen egy csapda volt. Hiszen alig van az országban olyan, aki divatból ne vett volna föl kölcsönöket, és viszi a víz. Nem a kölcsön vett fel téged, te vetted föl a kölcsönt. És csodálkozol? Mondhatnám sorba ezeket a nagy hullámokat: ezt csináljuk, azt csináljuk, jaj de jó! Aztán nincs kiszállás. De van kiszállás. Amikor azt mondod, hogy segítség! Amikor kinyújtod a kezedet, és azt mondod: „szeretnék odaállni Melléd! Beléd kapaszkodva. Csak ez az egyetlen egy lehetőségem maradt, mert tudom”. Hadd legyenek ilyen bizonyságok, mint Dávidé, vagy akárki emberé, aki oda tudott állni, és nem éri el ez a hömpölygő, nagy… már minősíthetetlen is. Nem ér el! Személyesen is mondhatom, nem ér el! Tudom, látom, hömpölyög itt, és? Csak azért az 5 évtized távlatából nagyon szomorú is tudok lenni. Sok hullám elment már mellettem, sok halottat, sok iszapot gyártott. Sok kiszáradt élet, sok kiszáradt közösség. Azért nem volt jó nézni. Nem volt jó sétálni, mikor elmentek a hullámok, hogy ez maradt. Egy árvíz után nem szép a kép. Egy árvíz után hiába fertőtlenítesz, hiába építesz újra. Egy kis idő, és már jön a következő.

 

A következő árvíz, amit most élünk meg, fél évszázad távlatából kimondom: ekkorát még nem láttam. Ilyen erőset, és ennyire gátlástalant! Mert helyi árvizek voltak, itt, ott átszakadt a gát, de mikor már mindent visz a víz, akkor most még gyorsan kiabálni kell: Emeld már fel a kezedet! Emeld fel, mert ez, ami most történik, gát-lás-ta-lan! És ahol nincs gát, ott mindent visz az a hatalom, ami vallási, politikai, társadalmi, bárminek is hívom. Visz! Kíméletlenül! Ott nem kérdezi, hogy bokor, vagy szénakazal? Nem fogja kérdezni, hogy cserje, vagy ház? Visz! Egyetlen egy lehetőség van! Kősziklára állni! Én ezt szeretném, ha a zsoltárossal együtt így tudnánk mondani, mint egy befejezett tényként: „Szeretlek én Kőszálam, mert Te vagy az én mentsváram, szabadítóm!”. Ezeket mind tudjuk agyilag! Hát most, amikor hömpölyög az áradat, most már a szívedben is jó lenne tudni! Van erős kőszikla, és te már nem lehetsz erős. Értsd meg! A hullám tetején épp olyan veszélyes, mint lent a víz alján. Ugyanaz az eredmény: a halál. Egyetlen lehetőség az életre, ott, Isten kezében, ott a sziklán. Sehol máshol! És ne felejtsd el, van gyereked, van családod. Ne felejtsd el, hogy férfi vagy, fogd meg a családod! Fogd meg azt, akit Isten rád bízott! Vidd oda! És ha van még lehetőséged, mást is húzzál ki oda! Gyere te is ide, van elég hely a kősziklán! Ez a kor ma már élet kérdés. Ez az állapot élet és halál kérdése. Nem sötétre festem, csak nézz körül! Szeretne az ember mindig pozitívakat mondani, és egy pozitív benne van: „Szeretlek Uram, Te vagy az én Kősziklám!” Ezt én ki tudom mondani, de a többi, akit visz a víz, aki sodrásban van, mi lesz veletek? Nem ugrok utánatok, nem tudok, nem tehetem. De mi lesz veletek, ha nem álltok a kősziklára? Mi lesz? S ez már majdnem mindenkinek szól: Állj a kősziklára!



 


AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET!
HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN.

A FELHASZNÁLÁS FELTÉTELE, HOGY AZ ÍRÁSOK BÁRMELY FORMÁBAN TÖRTÉNŐ FELHASZNÁLÁSA, A MÁSOLATOK TOVÁBB ADÁSA ENGEDÉLYÜNKKEL, TELJES TERJEDELEMBEN ÉS VÁLTOZTATÁS NÉLKÜL, FORRÁS MEGJELÖLÉSÉVEL TÖRTÉNHET, VALAMINT KIZÁRÓLAG INGYENESEN ADHATÓK TOVÁBB.

Copyright © 2005-2014 SÓFÁR, Jesua HaMassiah-ban hívő közösség
JHVH  NISSZI Szolgálat