|
Kegyesség - Istenfélelem
1Tim. 4:7-8 Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2015. július 1.
Orbán Eszter:
Egy érdekes szakaszt szeretnék elővenni és egy érdekes témakört is egyben, méghozzá Pálnak a leveléből, 1 Timóteus 4. fejezetéből a 7. vers második részétől. És azért is szeretném ezt egy kicsit kibontani, mert úgy érzékelem, hogy önmagába véve a Páli levelekben sok rész elferdítve jelenik meg, és nagyon sok olyan momentum van, amit aranymondásként használunk, és úgy értelmezzük, ahogy lehet, hogy valójában nem is kellene. Nagyon sokszor kiferdítjük Pálnak a szavait, és azt tapasztaltam, hogy tulajdonképpen a gyülekezetek nagy része és a hívő embereknek a nagy része ezeken a levélértelmezéseken csúszik el. Méghozzá szélsőséges irányba: az egyik szélsőség az a farizeuság, akik valóban szó szerint elkezdik értelmezni Pálnak a szavait, a másik szélsőség pedig a karizmatikusság, akik Pál szavaiban a túlfokozást, a túlfűtöttséget vélik felfedezni. Holott egyik se jelenik meg ezek között a sorok között, hanem egy nagyon racionális, nagyon egyszerű és nagyon tiszta módon gondolkodó és élő embernek a szavai tükröződnek vissza ezekből a levelekből. Alapvetően, ha el kezdjük nézni a Páli leveleket, és a Károli bibliából elővesszük azokat a részeket, ahol a vastag betűs kiemelt Igeszakaszok vannak, szinte mindegyikből az jön át, hogy van ezen már egy keresztény máz. És sokszor ezzel a mázzal nem tudunk mit kezdeni, mert úgy érezzük, hogy ez már túl kegyes, túl pietista, túlságosan érzelemmel fűtött, érzelemmel teli, vagy éppen túlságosan puritán és leegyszerűsített. És egy kicsit engem is el kezdett foglalkoztatni ez az egész, hogy valóban, ez a Ráv Saul hogyan gondolkodott, hogyan érzett és mit akart ő tükrözni a szavaival? És szeretnék egy kicsit elvonatkoztatni mindenféle fordítástól, a magyar és a görög értelmezésektől, és picit visszatérni ehhez a zsidó emberhez, aki tényleg zsidóként élt, gondolkodott és így töltötte be azt a küldetést, amit Isten rábízott. Hát így venném elő a Timóteushoz írt első levelet, egy olyan levelet, akihez úgy szólt Pál, mint a saját gyermekéhez, mint szolgatársához és neki adott tanácsokat, őt látta el tanácsokkal.
A 4. fejezet 7. versének második felétől olvasom: ,, ...hanem gyakorold magadat a kegyességre, mert a test gyakorlásának kevés haszna van, de a kegyesség mindenre hasznos, meglévén benne a jelen való és a jövő életnek ígérete.” Ennek a kis résznek az alcíme, ahogy Károli írja: „intés a kegyességre és annak gyakorlására”. Önmagába véve már ez a szó elgondolkoztatott, hogy mi az, hogy kegyesség? Hogyan értelmezzük ezt a szót, hogy kegyességet gyakoroljunk? Hogyan gyakoroljunk jól kegyességet, valóban Isten szerint? És ha ezt a szót egy picit el kezdjük forgatni magunkban, és gondolkozunk rajta, akkor kinek milyen kép jön le, de nekem elsőre az jött le, hogy valaki kegyet gyakorol valaki felé, és akarva-akaratlan bejött egy hierarchikus kép előttem, hogy valaki megkegyelmez valakinek; egy olyan valaki ad kegyet, aki valaki fölött áll, és egy alsóbbrendű felé fordul és annak megkegyelmez. És talán a hétköznapi beszédünkbe is átszűrődött ez, hogy kegyelmességet gyakorol a kegyes úr valaki felé. Ha akarjuk, ha nem, csak bejönnek itt a földesúri, nagybirtokos jogviszonyok, ők voltak a nagyurak, a kegyelmes urak, csak bejönnek ezek a középkori attitűdök, ezek a feudális rendek, és nehezen tudunk kiszakadni ebből, mert akármilyen kép is jut eszünkbe, azért a kegyességnek a gyakorlása mindig egyfajta lehajlást mutat. Mindig van valaki fölül, és van valaki alul, tehát nincs egyenrangúság. Akkor hogyan gyakoroljam ezt a kegyességet? Hogy tudom én jól gyakorolni ezt a kegyességet? Gyakorold magadat a kegyességre, ezt mondja Pál is, mert a kegyesség mindenre hasznos, meglévén benne a jelen való és a jövő életnek ígérete. Hát most már ezek után tényleg érdekelt a kegyesség, mi egyáltalán a kegy, és elővettem a héber újszövetséget, hogy megnézzem, hogy ebben a zsidó gondolkodásmódban hogyan jelent meg ez a kegyesség, mint szókép, mint fogalom, és meg kell, hogy mondjam: sehogy. Ugyanis nem ez a szó szerepel itt, hogy kegyesség, hanem az, hogy Istenfélelem. Szó szerint: Jirát Elohim, ahogy a héber mondja, ami annyit jelent: az Istennek a félelme. És ha ezt behelyettesítem, akkor azt mondhatom, hogy gyakorold magadat az Istenfélelemben. És itt viszem is tovább a gondolatmenetet, hogy mit jelent az Istenfélelem? Folytathatnám a 8. verssel, így behelyettesítve: hogy az Istenfélelem mindenre hasznos, meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete - de ezt majd egy kicsit később részletesen kibontom. Mi is az Istenfélelem? Mit jelent az Istennek félelme, és hogyan lehet ebben gyakorolni magamat, ahogyan Pál is fölhívja rá a figyelmet? Az Istennek a félelme nem félelem Istentől, amit már nagyon sokszor mondtunk, hogy az Istenfélelemben nem az van benne, hogy félek Istentől és rettegek Tőle, és benne van egy olyan fajta kép, ami a bosszúálló és ítélkező Isten képe, ami nem a szeretetet teljesen odaadó Istent mutatja be, hanem valóban az ítélő Istent. Nem. Az Istenfélelem az nem erről szól, a „Jirát Elohim” kifejezés egy nagyon plasztikus kifejezés a héberben, a „jirát” szó annyit jelent, hogy tisztelni, félni, és ez a „jirát” szó valójában a „roe”, „ráá” szóból származik, ami annyit jelent: látni, nézni, figyelni. Vagyis ha én Isten félelemben járok, és ezt gyakorlom, és ez válik részemmé, akkor látom Istent, figyelem Istent, nézem Istent, látom Istennek a szavát, látom Istennek a Törvényét, látom Istennek a cselekedeteit, a bizonyságait, látom Istennek az ígéreteit, és az ígéretek beteljesedését is. Figyelem az Ő tetteit az én életemben, a másik életében, és ezáltal a figyelés által tudok épülni. Ezáltal a figyelés, rátekintés, ránézés által tudok épülni, erre szólít itt fel minket Pál, hiszen erre biztatja Timóteust, és ezáltal valójában nekünk is szóló üzenet, akik Krisztus Testében élünk, járunk és szolgálatot végzünk, hogy gyakorold magad az Istenfélelemben naponta. De mi az a gyakorlás, hogyan gyakoroljam azt, hogy folyamatosan rátekintek Istenre, folyamatosan nézem, figyelem az Ő szavát, az Ő Törvényeit?
Ez a „roe” szó még annyit is jelent, hogy megmutatkozni és láthatóvá válni, vagyis aki Isten félelemben jár és Isten félelemben él, azon megmutatkozik Isten. És abban Isten láthatóvá teszi saját magát. Abban láthatóvá válik Istennek a szava, láthatóvá válik Istennek a Törvénye, így válik ő maga Isten bizonyságává. És az Ígéretek benne, az ő életén, beteljesednek. Aki Isten félelemben jár, az bizonyság ennek a világnak. Az Isten bizonysága, és Isten teszi magát láthatóvá azon az emberen. És ugyanakkor ez vissza is hat, én is láthatóvá válok. Láthatóvá válok Isten előtt -ez most egy kicsit furán hangzik, hiszen Isten mindenkit lát, és mindent lát és mindenről tud, de ott van ennek a szónak a másik jelentése is: megmutatkozni, megnyilvánulni. Ott vagyok Isten jelenlétében, megmutatkozom, megnyilvánulok az Ő jelenlétében, és Ő számon tart, Ő figyel, Ő néz, Ő lát engem. Ez az Istenfélelem oda-vissza hat: én látom Istent, én figyelek Rá, én nézem Őt, Ő lát engem, Ő figyel rám, Ő néz engem. És akkor hogyan is gyakoroljam ezt? A következőképpen fejezi ezt ki a héber szöveg, azt mondja: a te lelkedet emeld föl, avasd föl azokra a cselekedetekre, amik az Isten félelmet munkálják. Akkor most még egyszer: a te lelkedet avasd föl olyan tettekre, olyan cselekedetekre, ami Istennek a félelme. Nagyon érdekes, mert ebben semmi gyakorlat nincsen. Semmi olyan kifejezés nem áll, ami azt mondaná, hogy rutinszerűvé váljon a te Istenfélelmed, gyakorold magadat a kegyességre. Szó szerint a héber szövegből így adható vissza: emeld föl a te lelkedet az Istenfélelemre való tettekre, cselekedetekre. Érdekes ez a szóösszetétel, illetve ez az egész mondatszerkezet, ugyanis itt ennél a felemelésnél, a „hanok” szó áll, ami annyit jelent: fölszentelni, fölavatni. Ez a szónak az elsődleges jelentése, és ebből származik a hanuka kifejezés is, ami fölavatást, fölszentelést jelent, s ami magának az ünnepnek a neve is lett. Elsődleges jelentésében ez a szó, annyit jelent, hogy fölszentelni, fölavatni, használni valamit, vagyis átadni, egészen oda tenni Isten elé, fölavatni, fölszentelni, az oltárra föltenni, és csak a másodlagos jelentése ennek a szónak az, hogy begyakorolni és a begyakorlás által használni. Az elsődleges mégis a föltenni, fölavatni, fölszentelni. Felemelni a te lelkedet az Istenfélelemre, és itt egy újabb, érdekes momentumhoz érkeztem, amikor olvastam az Igét. A lelkemet? A lelkemet kell az Istenfélelemre fölemelni? Hát nem a szellememet? Miért a „nefesh” szó szerepel itt és miért nem a „ruách”? Azért, mert az túl egyszerű lenne. A szellemben való Istenfélelem az nem követel olyan nagy munkát, az egyszerű. Azt az ember megteszi. Elfogadom Krisztus váltságművét, elfogadom, hogy Isten az Örökkévaló Isten. Mindent elfogadok, mindent megteszek, és kész. De mindezt kivitelezni a lélekre, na, az a munka! Az a cselekedet. Amikor a szellemem Istenfélelmét a lelkemre is gyakoroltatni kell, és a lelkemre is át kell ültetni. Amikor a gondolataimban, az érzéseimben, az akaratomban, a vágyaimban kell ott lennie, hogy látom Istent. Hogy az érzéseimben látom, hogy ez isteni, és Istentől van, hogy a vágyaimban tudom, hogy ez isteni és Istentől van. Hogy az akaratomban, a gondolatomban, az érzületemben, a lelkem összes részében, a tudatomban, érzem, tudom, meggyőződök arról, hogy mindaz, amit teszek, amit cselekedek, az Istentől van. És abban benne van az Istenfélelem. Kicsit azt mondanám, hogy az elméletet könnyű megtanulni. A szellemben való Istenfélelem mondhatnám az elmélet, a gyakorlati rész pedig, amikor mindezt kivitelezed a lelkedre, a lelki síkon, az érzéseidre, az érzületeden, az akaratodon, a vágyadon, a gondolatodon, mindenen benne van az Istenfélelem. Az ottani részeken, az ottani síkokon, átjárja a lélek legelrejtettebb zegzugosabb részeit is az Istenfélelem. És azokban a részekben, a lelked elrejtett vagy éppen jelenvaló részeiben megjelenik az Istenfélelem általi cselekedet és tett. És ez bizony, ahogy ez a „peula” szó is jelzi itt, ami megjelenik, hogy a cselekedetekben jelenjen meg Isten félelme, ez bizony annyit is jelent még, hogy munka. Igen, ezért meg kell dolgozni, meg kell küzdeni napról-napra, ez egy folyamat. Belekerülsz egy folyamatba, és gyakorlattá válik. A lelked szintjén megélt Istenfélelem a gyakorlat. Elméletben, szellemben tudod, hogy mit kell tenni, tudod, hogy Isten erre mit mond, figyeled, látod, nézed, és aztán a lelked síkján, a lelki síkon meg kell, hogy ez nyilvánuljon, úgy, hogy kiviteleződik már a cselekedetekben is. A lélek és a cselekedetek, így ezen a szinten összekapcsolódnak, összefüggenek. Amit kigondolsz, már megteszel. Amit érzel, megteszel. Amit tudsz, megteszel. Szinte elválaszthatatlan e téren a lélek és a test. És itt most a testet kifejezetten arra értelmezem, ami a cselekedetet véghezviszi. Az Istenfélelem tehát a lelkedben kell, hogy résszé váljon, mindennapos résszé, de ez csak úgy megy, ha fölszenteled, fölavatod a lelkedet. Ha fölteszed, fölavatod az érzéseket. Nem elnyomjuk, és nem a szőnyeg alá rejtjük, és beseperjük, hanem föltesszük, fölavatjuk oda, Őelé, hogy lássa. Oda tesszük Őelé, hogy lássa és figyeljen rá, hogy nézze meg Isten, vizsgálja meg, és ezáltal én is Istenfélelemben tudom tenni a dolgaimat, érezni az érzéseimet, gondolni a gondolataimat.
És akkor menjünk tovább a 8. versre, ebben a szemszögben, és ebből a szemszögből, hogy vajon miért alakulhatott ki az a kép, hogy a test gyakorlásának kevés haszna van. S vajon miért alakulhatott ezáltal ki az, hogy tulajdonképpen a Páli levelekből szinte teljesen el lett nyomva a test. A testi érzések, a testi vágyak, a testi kívánságok, szinte már bűnösként lettek titulálva. Holott vannak Isten szerinti, megszentelt testi vágyak, testi kívánságok és testi érzések. És mégis, valahogy úgy le lett nyomva ez az egész test fogalom, hogy a test, mint olyan, az rossz. Hogy a testből származó gondolatok, érzések, mint olyanok, azok rosszak, azok már gonoszak, már eleve nem lehetnek Isten szerintiek. Meg kell különböztetnünk a testet a testtől, ugyanis a kifejezetten a bibliai héber kétféle kifejezést használ a testre. Az egyik az a holt test, a halott test, aki már elhalt, és a teteme tulajdonképpen a teste, azt úgy írja le hogy, „guf”. A másik pedig az élő test, amiben a vér kering, tehát áramlik a vér, ami az életnek a jelképe, az pedig a „bászár”. És itt ennél a szövegnél bizony a guf szó szerepel, vagyis a halott test. Hogyha pedig így értelmezem ezt a részt, akkor tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam -megpróbálom most egy picit szó szerint fordítani: „mert a holt cselekedetek nagyon kevés fizetséget adnak.” És itt nincs szó testről. Nem a test cselekedetei azok, amik rosszak, hanem a holt cselekedetek. Ugyanis itt a holt test szava szerepel, mint a „guf”, ami a holt testnek a jelképe, és ez a holt test tulajdonképpen annyit jelent, hogy valami halott, valami már nem él, kész, vége, bezárult egy szakasz, nincs folytatás. Vagyis a holt cselekedetek azok, amik nagyon kevés fizetséget, bért adnak. És itt tulajdonképpen meg lett személyesítve ez a bér, tehát itt a szövegben szó szerint egyes szám második személyében áll, amit még helyesebben úgy tudnék fordítani, hogy a holt cselekedetekben, vagy a holt cselekedetek által, beszegődsz vagy bérbe állsz valami igen kevés csekélységért. Vagyis hogyha olyat gondolok, és olyat érzek vagy olyat látok, vagy olyat tapasztalok, vagy olyan dologhoz kezdek hozzá, vagy olyat akarok, aminek nincsen folytatása, amiben nincsen élet, amiben nincs benne Isten fölavatása, amit Isten nem avat föl, nincs benne az Ő hanuch-ja -ahogy itt az első szakaszban is olvastam-, ha nincs ott az a fölavatás, az Isteni fölavatás, hanem megreked valami, bezárolódik valami és élettelené lesz, annak annyira csekély a fizetsége. Ez a nagyon kevés, ez tulajdonképpen egy olyan kifejezés, hogy a kevésnek is a kevese. Mondhatni, hogy semmi, egy értéktelen semmiség, csekélység, és ez a kevésség, ez még egy Igei fokozatban úgy is szerepel, hogy bizony ez megkevesbít. Tehát hogyha te a holt cselekedeteket teszed, és véghez is viszed, és azokban vagy, akkor az téged lefogyaszt. Hogyha olyan a gondolatvilágod, vagy az érzésvilágod, ami nem visz tovább és nincs folytatás, akkor lesorvaszt. Azt érzékeled, hogy a lelked el kezd sorvadni, el kezd kevesedni, el kezd fogyni. Ellenben, ha te az Istenfélelemben felemeled a lelkedet, akkor mi történik? Károli itt azt mondja: de a kegyesség mindenre hasznos meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete. És itt akkor ismételten visszatérnék a héber szövegre, hogy összefüggésében lássuk. Az pedig így szól: „Istennek a félelme pedig, fölemel téged.” Nem leépít, hanem fölemel, pontosan olyan kifejezés áll itt, hogy segít téged. Segít téged mindabban, amihez fordulsz. Na, most akkor, hogy is van ez? Az Isten félelem nem hasznot hoz, és itt ezt a haszon szót szeretném most egy kicsit mellőzni, mert a test gyakorlásánál is ez szerepel, hogy a test gyakorlásánál kevés haszna van, ellenben a kegyesség mindenre hasznos. Mellőzük egy kicsit ezt a szót, ugyanis nem haszonról és nem profitálásról van szó, hogy most gyarapodunk és mindenben épülünk, és halleluja, hanem pontosan arról, hogy van, ami lesorvaszt, mint a holt cselekedetek és a halott dolgok, elsenyvesztenek, de az Istenfélelem mit csinál? Segít. És itt azt mondja, hogy segít téged mindabban, amihez hozzá fordulsz, és ennek a bére, vagyis ennek a fizetsége jelen van ebben az életben és az eljövendő életben. Jelenvaló és jövő életet említ itt Pál, de mégis valahogy ez a héber kifejezés, ez a „hájé haolám hazé”annyit jelent, hogy ennek az életnek és ennek a világnak az élete, tehát ebben a világban való élet, és a „hájé háolám hábá”, az eljövendő világban való élet. Mit tesz és mire jó? Azt mondja, hogy ennek a fizetsége már itt lesz. Nem azt mondja, hogy majd a mennyekben megkapod a jutalmat az Istenfélelemért, azt mondja, hogy ennek a fizetsége már itt, ebben a világban, „hájé háolám háze,” ebben a világban, ahol élsz, amikor élsz, már meglátszódik, már meg lesz, és mindenben segít, hozzájuttat ahhoz, amihez fordulsz. És ezen is elgondolkodtam egy picit, hogy hogyan működik ez? Tényleg, aki Istenfélő ember, annak az élete valóban erről szól? És azt kell, hogy mondjam: igen. Az Istenfélő ember, amihez hozzá fordul, abban viszi őt előre Isten. Miért? Azért, mert nem fordul olyanhoz, ami nem Istentől való. Azért, mert Istenre néz, Istent figyeli, Istent látja, és éppen ezért mindaz, amihez fordul, abban Isten segíti. De abban a pillanatban, amikor nem Istenen keresztül, Isten által nézem azt, amihez fordulok, akkor ne várjak segítséget, akkor ne várjak előre jutást. Az Istent félő ember mindig Istenre néz, Istent látja és pontosan ezért van haszna, ha már visszatérek Károlihoz. Pontosan ezért hasznos az Istenfélelem. De nem tetszik nekem ez a szó, inkább használnám azt, hogy segít. Az Istenfélelem mindenben segít, amihez fordulok. Már itt ebben a világban, ezen a földön, és majd az eljövendő világban is.
És akkor még hadd vegyem hozzá a 9. versszakot is, ami azt mondja: Igaz ez a beszéd és méltó, hogy mindenképpen elfogadjuk. És itt úgy szerepel, hogy igaz ez a beszéd és minden emberhez eljutott, minden ember tudja. Minden ember tudja, hogy van Isten, minden ember ismeri a Bibliát, mindenkinek meg van erre a lehetősége, ez nem csak a kiváltságosaké. Ez mindenkié, mindenki láthatja Istent. Miért? Mert kinyilatkoztatta magát. Kinyilatkoztatta a szavát, az Igéjét, a Törvényét, a bizonyságait, mindent kinyilatkoztatott Krisztusban. Krisztusban ott van az Istenfélelem. Aki Krisztusé, az Istenfélő, aki nem féli Istent, aki nem látja … hadd ne folytassam. Kemény szavak, Pál egy racionális ember volt, és nem egy érzelmi túlfűtöttséggel átitatott ember. Nagyon racionálisan, és nagyon keményen szóltak a szavai, és ma ezeket sajnos már eléggé érzelmi síkra terelik és a túlhevítettség érzetét próbálják megfogni Pál szavaiban. Holott nem. Pál azt mondja, igaz ez a beszéd és eljutott minden emberhez, hogy befogadja azt. Azt is mondhatnám, hogy nincs mentséged. Nincs mentséged arra, hogy nincs Istenfélelmed. Nincs mentséged arra, hogy te azt mondod: nem látod Isten akaratát. Te nem látod, hogy mit akar Ő a te életedben. Mert Isten kinyilatkoztatta, Isten megmutatta, Isten odaadta: itt van. Itt már csak az a kérdés, hogy elfogadjuk-e? Hogy elfogadásra érdemessé teszed-e már magad, hogy igen, elfogadom. Itt azt mondja, hogy méltó, hogy mindenképpen elfogadjuk. Már megint ez a méltóság, már megint ez a felsőbbrendűség. Szó sincs erről, hogy méltó! Ebben a szövegben az van: dávár há ze, emet hu: és ez a beszéd igaz, vájaata lekol adam lekablo: és eljutott minden emberhez hogy befogadja azt. Nincs itt méltóság, nem kell neked méltónak lenni arra, hogy te elfogadd Isten Igéjét. Eljutott, ki lett nyilvánítva és csak annyi a dolgod, hogy befogadd, hogy fölszenteld, és élővé váljon. Ne legyen holt test, ne legyen halott cselekedet, ne legyen „guf”, ne legyen megrekedt, és berekedt, betokosodott gondolatod, érzésed, ne legyen elhalt lelkületed. A vágyaidban, az akaratodban ne legyenek halott dolgok, legyen benne élet! Legyen benne vérkeringés, azáltal, hogy látod Istent, hogy nézed Istent, hogy figyeled Istent, és ez által megmutatkozik rajtad és láthatóvá válik rajtad.
És azért zárásképpen ennek a 7. versnek, az első része is megmosolyogtatott, nagyon megtetszett, különösen most ez a megfogalmazás, ahogy itt a Károli bibliában áll. A 7. vers első mondat: „a szentségtelen, és vénasszonyos meséket pedig eltávoztasd.” És ez a vénasszonyos mese tetszett a legjobban, de viccet félre, valóban mi is ez a szentségtelen és vénasszonyos mese? A gonosz mesék. A gonosz, és máris mondom ennek a további jelentéseit: az elpártolást, az elszakadást tápláló mesék. Mesék, amik nem valóság alapúak. Vagyis az elszakadást és az elpártolást tápláló meséket távoztasd el magadtól. Ne legyen hozzá közöd, úgy, mint ahogyan -és akkor most nézzük meg, kik is ezek a vénasszonyok, hiszen nem az idős asszonyokat bántja itt- az idős és öreg asszonyoknak a jajveszékelését, a panaszát távoztasd el. Itt nem magukról az idős hölgyekről van szó és azoknak az eltávoztatásáról és kirekesztéséről, hanem bizony, tudjuk, hogy vannak azok a jajgatós, búbánatos, panaszáradatos emberek, akik csak a rosszat, csak a negatívat, csak a rosszat, a panaszt, a bánatot, a bút, a jajgatást tudják árasztani magukból. Ezeket távoztasd el. Honnan? Nem a köreidből, hanem a lelkedből. A lelkedből söpörd ki a bút, a bánatot, a jajgatást, a panaszt, mert ezek olyanok, amik táplálják és szülik meg a hamis, elpártolós meséket. És itt a mese szóra a történetek, elbeszélések állnak. Amik némi valóság alapúak, de java részt fiktívek. És azért ha belegondolunk, elég sokszor hallunk ilyeneket. Nem kell messzire menni, ezotéria, okkultizmus stb. Távoztasd el, mesék. Távoztasd el és legyen ott az Istenfélelem. Hidd el, elég neked. Hidd el, elég neked, hiszen ez a legnagyobb, amit az ember kaphat és megélhet. Látom Istent, nem kellenek már holmi zagyva mesék, holmi jajgatások, hogy jaj, 2015-ben megjósolták, hogy mi lesz, és megjósolták, hogy ekkor, meg akkor lesz a világ vége. És jönnek a búk, a bánatok, a jajgatások, és a panaszáradatok. Szükség van erre a lelkednek? Te nézd Istent! Te figyelj Istenre, Te lásd meg az Ő szavát, az Ő akaratát, és akkor minden, amihez fordulsz, mindenben a segítségedre lesz. Ebben a világban, és az eljövendőben is. Ez egy hatalmas ígéret, és hatalmas bizonyosság. Meggyőződés afelől, hogy mindent, amit teszek, az Isten jelenlétében, Isten szeme előtt teszem.
Kegyesség gyakorlása? Nem. Nincs itt szó kegyességről, nincs itt szó kegyelmeskedésről, nincs itt szó arról. hogy egymáshoz hogyan viszonyuljunk, és hogyan hajoljunk le egymáshoz, könyörüljünk egymáson, nincs itt szó ilyenről. Itt Istenfélelemről van szó. Abban légy ott, abban erősítsd a lelked. Az Istenfélelmet emeld fel a lelkedben. Szenteld föl, avasd föl az Istenfélelmet. Mert ez az, ami fizetség, ez az, ami érték. Minden más, halott dolog gyakorlása, annyira értéktelen, annyira csekély fizetséget ad. Az Istenfélelem az, ami előre visz. Az Istenfélelem az, ami gazdaggá tesz. Mind szellemben, mind lélekben és fizikálisan is. Megadja mindazt, amire szükségem van. Ami kell. Az Istenfélelem gyakorlása, az legyen előttünk. És ebben az egy kifejezésben, az Istenfélelemben, benne van a kulcs, ez egy kulcsmondat, kulcs kifejezés minden egyes Páli aranymondásra, amit nagyon sokszor félre értelmezünk, nagyon sokszor kicsúsztatunk. Ugyanis Pálnak a szavai bármennyire is úgy tűnik, hogy a gyülekezeteknek szól, és a gyülekezetekben az egymáshoz való viszonyulásáról szól, Pálnak a szavai nem arról szólnak, hogy egymással hogyan éljünk és hogy egymás felé hogyan gyakoroljunk kegyességet. Nem arról szól, hogy egymás felé hogyan legyünk irgalmasok, és hogy egymás felé mit jelentsen a hit, hogy egymás felé milyen legyen a bizalom, nem. Hanem arról, hogy Isten felé milyen legyen a hitünk, hogy Isten felé milyen legyen a bizalmunk, és Istennek milyen a kegyelme mifelénk? Nem ember és ember közötti kapcsolatokról ír Pál, amit nagyon-nagyon sokszor ember és ember közötti kapcsolatokra vonatkoztatunk. Hanem Isten és ember közötti kapcsolatokról. És itt úgy gondolom, hogy ez egy nagyon fontos pont, mert pontosan itt csúszunk el, pontosan itt lehet sarkítani Pál szavait, hogy elvisszük az embertől emberig síkra. Tereljük vissza! Tereljük vissza Isten és ember közötti síkra, és akkor megértjük, hogy kegyesség nem más, mint az Istenfélelem. És az Istenfélelem már nem ember és ember közötti kapcsolatról szól, hanem Isten és ember közötti kapcsolatról. És így Pálnak a szavai, és tanácsadásai pontosan a hívő életre, az Isten és a köztem lévő kapcsolatra adnak útmutatást. Mint ahogy Timóteusnak is így adott útmutatást. Ehhez tartsd magad, ez a beszéd az igaz. Ne foglalkozz mással, az Istenfélelemben járj. Ne azzal foglalkozz, hogy mások mit tesznek, mások hogy élnek, mások mit mondanak. S még itt vissza is csatolnék a 6. versre: Ezeket ha eleibe adod az atyafiaknak, Krisztus Jézusnak jó szolgája leszel, táplálkozván a hitnek és jó tudománynak beszédeivel, amelyeket követtél. Ezeket...vagyis az Istenfélelmet, az Isten látásának, az Istenre való figyelésnek a szavait, azt kell tovább adni. Nem a módszereket, nem a hogyanokat. Ennyit. A kegyesség ennyit jelent. És sajnos rossz ez a szó. Nincs itt szó semmi kegyességről. Istenfélelemről van szó. Ebben lehetünk egyek, mert Egy felé nézünk. Egy irányba nézünk, Egy valakit látunk, Egy valakire figyelünk. Nem egymást, nem egymásra, nem a hogyanokra. Egy valamire, Egy valakire. Lássuk Istent, figyeljük Istent, nézzük Istent, és ezáltal megláthatjuk egymást is. Így fogjuk látni egymást is, így fogjuk tudni érezni, figyelni egymást is. De előbb Istenre kell figyelnünk, hogy aztán meglássuk a másikat.
Kegyesség? Nem kegyesség. Istenfélelem. Legyen bennünk meg az Istenfélelem.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |