|
127. Zsoltár A ház és a házasság építője Elhangzott a SÓFÁR Jeshua HaMassisah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2013. február 13.
Orbán Béla:
A mai napon a 127. zsoltárt venném elő. Természetesen lesz még hozzácsatolva más rész is. Márpedig:
„Grádicsok éneke Salamontól. Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. Ímé, az Úrnak öröksége, a fiak, az anyaméh gyümölcse: jutalom. Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. Boldog ember, aki ilyenekkel tölti meg tegzét, nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.”
A 127. zsoltárt nagyon sokféleképpen hallottam már én is, de hát ezen a héten most kicsit aktuális azért, mert mindenhol a család hetéről beszélnek. Ez a család hete. Mondhatnám úgyis, egy kicsit cinikusan, bár ne tették volna. Mert a médiában és a különböző hírforrásokból az ember látja, olvassa, hogy a családdal kapcsolatosan mennyi, de mennyi vakság van. Mert kibukkan az, hogy egyáltalán ma a családról, magáról a ház építéséről, magáról a házasságról bizony az egyházakban a papokon belül is iszonyatos nemcsak zűrzavar, hanem félreértés van.
Egész héten csak azt hallgattam, hogy az elmúlt napokban, sőt már a hét kezdete előtti napokban is, hogy hogyan folyik két embernek az összeilleszkedése, össze nem darabolása, hanem faragása, egymásba siklása. Tulajdonképpen hogy munkálja meg egyik ember a másikat arra, hogy együtt élhessenek. Ez a megmunkálás nagyon nem tetszik nekem, ez a technika, technológia. Hiszen amikor az ember a házasságról akar beszélni, akkor maradjunk a 127. zsoltár igazságánál.
„Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői.” Azért vettem így a házasság hetének aktualitása által elő a 127. zsoltárt, mert házépítésről van szó. És amikor a Grádicsok énekét olvasom, ezeket a zsoltárokat, amelyekből van bőséggel, ez az egyik lépcsőn való, a Templomba bemenetel előtti lépcsők egyike. Megáll mindig a nép és mintegy bizonyságként mondja el. Ezt a bizonyságot Salamon énekeként aposztrofálják. Pedig arról szól, hogy amikor a Templomba mentek fel, akkor megálltak és ránéztek a Templomra: ha Isten nem építi, nem épül meg. Nem épült volna meg, nem épül meg, és nem működhetne.
Természetesen házasság kapcsán nem beleerőszakolás a házépítésbe az, hogy erről kell beszélni, hiszen itt ez a zsoltár Templomépítésről szól. Ha önmagam nem épülök meg, akkor nem leszek alkalmas arra, hogy más épüljön hozzám. Mert a házasság nem arról szól, hogy egymást faragjuk, és egymást idomítjuk, és egymást csökkentsük. De még testvéri kapcsolatokban sem az a forma működik, hogy egymást faragjuk, hogyha én ezt kidobom, akkor jobban illeszkedek, jobban tetszik a másiknak. Vagy ezt, vagy azt hozzáteszem, s akkor hiánypótlás is van. Hanem a Templom építése már megfaragott kövekről szól, akik teljes felülettel érintkeznek egymással. Csak gondoljuk el fizikailag is, mi lenne, hogyha az egyik kőre csak egyharmad részben kerülne a másik rá. Abban a pillanatban le is borulna. Megvannak Istennek a templomépítési rendjei. Megvan az az előírás, hogy mi egymással hogyan kapcsolódhatunk, ahol ház épül, és saját magunk vagyunk a Templom, saját magunk házassága a Templom, saját magunk krisztusi közössége szintén a Templom.
Tehát, amikor azt olvassuk a Bibliában: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői” , akkor máris lelepleződik az életünkben: annyi, de annyi sikertelenségünk van. Annyi, annyi helybenjárásunk van, annyi állapot van az életünkben, amikor megállt az építkezés. Megszületik a talaj, rálépünk a fundamentumra, Krisztusra, de nem megy tovább, nem megy tovább az életünk. Nem növekszik, igazából nem tölti be a Templom szerepét a mi életünk.
Vajon miért történik? Miért történnek a megállások, miért történik az, hogy egy házasság nem bontakozik ki egy templomi mivoltában? Azért, mert nem Isten építi. És ebből a zsoltárból tényleg ezt a mondatot hangsúlyosan ki kell venni: ha az Úr nem építi. Ha az Úr nem épít téged, te hiába építed magadat. Ha az Úr nem épít teáltalad egymással összekapcsolódóan más emberrel egy közösséget, pontosan a házasság közösségét, nem fog épülni. Ha Ő nem építi. És ebben bizony nagyon leleplező ez az egy mondat is az életünkre, mert mi már kamaszkorunkban elkezdjük azt, hogy hogyan is lesz majd az életem, sőt már a gyereknek is vannak építési tervei. Nekünk mindig vannak valami teremtési szándékaink, építési terveink. Mi nagyon okosnak tartjuk magunkat és minden erővel ellátottnak mindaddig, amíg rá nem jövünk, hogy mindig ledől valami.
„Ha az Úr nem építi…” Ilyenkor meg kellene állni, hogy miért van az, hogy felteszek valami tervet, vagy valakit az életemben és leomlik. Akkor meg kell vizsgálnom, hogy Isten építette, Isten általi helyen van-e valami, valaki, mert magának a köveknek az egymásra helyezése is csak tervszerűen és törvényszerűen történhet. Úgy, ahogy az előbb mondtam, hogyha egy falat nem úgy építenek, hogy pontosan egymásra illesztve vannak a kövek, a téglák, akkor előbb-utóbb összeomlik. Előbb-utóbb összeomlik, ha nincs meg az előírt egymáshoz való érintkezés, hanem valaki kevésbé érintkezik a másikhoz. Nem fog az a fal stabil lenni. Nem fog az én életem sem stabil lenni, ha valamit Isten abba bele akar helyezni építőkőként, ha az nem teljes, és előírt módon fekszik rá az alatta levőre. Az építkezésünk vagy hirtelen, vagy szabálytalan. Nem fogok megépülni és naponta össze fogok omolni. Az ilyen nem teljes felfekvési felületek, találkozási felületeknél talán ott van a kapkodás, talán ott van a sorrendiség fölcserélése, sok minden ott lehet.
Mit építünk mi? Ismerjük-e a tervet, azt a tervet, amit Isten adott? Ezt a tervet kérjük-e, hogy Ő valósítsa meg? Kérjük meg azt, hogy adjon olyan társat, aki hozzám teljes felfekvéssel, nemcsak bőrben, hanem lélekben és szellemben is simul. Nem terhem, hogy lebillenhet, hanem abban a szellemi törvények betartásában él, hogy abszolút egymáshoz szerkesztettség van. Abszolút egymást bírjuk elhordozni, és teherviselőként is, de tudjuk később azt a terhet is elviselni, amit Isten ránk tesz, magyarul a gyermeket, amivel építi tovább azt az épületet, ami a Templom, ami a családi Templom. A ház. A magyar nyelvben azért eléggé plasztikus és magyarázó, hiszen a házasság nem más, mint ház-asság. Együtt lakni. De mindig kihagyjuk itt is a folytatást.
Kivel együtt lakni? Kivel kell együtt lakni? Mi együtt Istennel? Vagy mi ketten együtt valami lakhatási megoldást találunk. A ház, vagy együttlakás, vagy a házban lakás. Nem mindegy. Házban lakom-e és házat építek-e, és így házas vagyok-e? Házas vagyok, vagy társas vagyok? Mert van társasház is, egymás mellett. Hol vagyunk, és miért szenvedünk, amikor nem működik valami? Miért kínlódunk, ha összedől valami? Építünk, ledől, építünk, ledől. Azért, mert nem Isten terve szerinti. Nem arról szól a házasságnak a jó működése, hogy egymást figyeljük és igazgatjuk egymást, formáljuk egymást, hanem abban az összeillesztettségben pontosan ott találkozunk, pontosan akkor, pontosan úgy, egymást kiegészítve. Úgy építjük meg.
Talán a házasságnál inkább segítség még az is, hogy amikor házról beszélek, házasságról is beszélek, akkor oda kellene figyelni, hogy amíg az ember tényleg egyedül építi önmagát, addig megépül arra, hogy beépülhessen egy társas kapcsolatba, egy házastársas kapcsolatba. De oly sokszor elfelejtjük azt, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Márpedig Isten azokat a tulajdonságokat hordozza magában, amit a férfi és a nő csak együtt tud hordozni önmagában. Amikor Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, akkor az emberben szinte szétválasztotta azt az istenit, ami Őbenne mind benne van. Hiszen a Bibliában számtalanszor olvashatjuk Istennek olyan tulajdonságát, ami az anyai tulajdonság, de ugyanakkor olvashatjuk az atyai tulajdonságot is.
Ezzel nem azt mondom, hogy Isten nőies, és nem azt mondom, hogy Isten férfias. Isten, Isten, akiben benne van a tulajdonságában a férfi és a nő. A mi életünk kiteljesedéséhez pontosan ezért szükséges megértenünk, hogy a mi teljességünk is nem más, mint megkapni azt, ami hiányzik, és magunkhoz fogadni azt, ami hiányzik belőlünk. A nő a férfit, a férfi a nőt. Akkor közelíthetünk ahhoz, hogy valaha hasonlíthassunk Istenhez, Aki a saját képére és hasonlatosságára teremtett. Istennek a tervében ez az első terv, hogy Őhozzá való hasonlatossággal legyünk, és mivel Ő lakik ebben, ezért egy Szellemben kell lennünk.
Valóban a férfi és a nő az, akik igazából meg tudják együtt élni, hogy Isten jelenlétében egy ház épüljön fel, egy Templom épüljön fel. Szükséges lenne. Szükséges lenne megérteni, hogy Isten azt akarja, hogy menjünk be a Templomba. Szükséges lenne megérteni, a 127. zsoltár előtt van egy 126. zsoltár is, amelyik arról szól:
„Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással.” Hiszen így a 126. zsoltár a 127.-el szoros kapcsolatban van. Mert Isten a bemenetelét az Ő házába, ahol Vele lehet élni, szabadítással kezdi. Az is egy rész. Amikor megszabadított vigadtunk és házat építünk, amit Ő épít. A 126. zsoltárnak így folytatásának lehet tekinteni a 127.-et. Kronológiában Isten megszabadított. Megszabadított az egyedülléttől, amit fiatal korában az ember igen sokszor megszenved, kamasz és ifjú korában. Megszabadított sok mindentől, magyarul úgy formált, hogy egy másik emberrel az életemet tudjam egy lépcsőn járva, Isten felé haladva járni, a Templomba be tudjak menni.
A szabadulás. Talán sokszor hálatlanok is vagyunk, hogy nem köszönjük meg Istennek, hogy köszönöm, hogy többet nem kell szenvednem attól, hogy férfiként egyedül vagyok, mert kaptam egy feleséget, akivel 100 %-os pontossággal kiegészített Isten, és őt énvelem is. Szabadulás. Az a betöltés, ami férfi és nő között van Isten rendjében, az egyben szabadulás is. Számtalan bűn lehetőségétől szabadulás, számtalan erőtelenségtől szabadulás, számtalan fölösleges dolognak a szabadulása, számtalan szenvedéstől való szabadulás. Mert, ha őszintén belenézünk az életünknek az elmúlt részeibe, bizony nem jó az embernek egyedül lenni. És a lépcsőn fölfelé Isten felé menet, ez egy állomás, amikor Ő megszabadított bennünket, örültünk.
Talán itt van a mai világnak az egyik csűrcsavarja, az egyik bodicsekje, hogy nem tudunk örülni annak, hogy megszabadított és eggyé tett valakivel. Mert félünk egy lenni valakivel, mert akkor meg kellene szabadulni sok mindentől. Ez a világ fordítva gondolkodik. Nem akar egy másik emberrel teljességre jutni, hanem őneki pontosan a szabadság a veszte. Nem akar szabad lenni. Nem akar szabad lenni, és ezért nem is örül, ezért csak a teste és a lelke örül, bizonyos szinteken, amikor ki tud elégülni egy másik ember kapcsán együtt dolgozva, funkcionálva vele.
Szabadok vagyunk-e házépítésre elsőként? Ez a 126. zsoltár és ezáltal egy kérdés. Szabadok vagyunk-e, és megszabadultunk-e arra, hogy építkezzünk? S jön a második szabadulási lépés, hogy amikor felnézünk, akkor nem lehetetlent kíván Isten. Hanem azt mondja, hogyha Én nem építem, te hiába izzadsz, hiába szenvedsz. Ha Én nem építem a házasságodat, az nem lesz házasság. Ha Én nem építem azt a házat, ahol Engem akarsz látni, Velem akarsz találkozni, az nem fog megépülni. S ezt akár személyes életünkben, akár közösségi életben, akár házasságban, tudomásul kell venni. Nem lehetnek terveink. Hanem lehet olyan akaratunk, ami arról szól, hogy akarom Istenem. Lehet egy igent mondó, hogy köszönöm, hogy megszabadítottál, és köszönöm, hogy Te fogsz most építeni.
Mert az egész életem a megtérésem előtt, és az újjászületésem előtt semmi másról nem szól: én építkeztem, én akarok mindent. Lehet, hogy nagyon szép, és nagyon jó dolgokat is, csak már sokadik évtizede veszem észre, hogy mindig összedűl az egész. Már sokadik évtizede látom gyülekezeteknek, egyházaknak az összedűlését. Miért? Mert nem Isten építette. Ez még nem azt jelenti, hogy Istenellenes. Nem azt jelenti, hogy antikrisztusi felekezet volt. Hanem a határeset, amikor ők akartak módszerekkel, metódusokkal építeni valamit. Ez vonatkozik a keresztény gyülekezetekre éppúgy, mint egy magánemberre, vagy egy házasságra. Házasság, együttlakás Istennel. Mert Templomról szól a 127. zsoltár.
Nem akarom folytatni azzal, mily szép, milyen áldások vannak ezen az úton, hiszen valóban nagyon is szépen magyarázza a 127. zsoltár a gyermek áldását, amikor szétbontja, hogy az anya számára és a férfi számára mit jelent a gyermeke. Jutalom az anyaméh gyümölcse. De itt előre is mutat, hogy nekünk szolgálni kell a gyermekek felé, feladatunk, mert olyanok, mint nyíl a tegezben. Magyarul, nekik a célt nekünk kell megmutatni. Mi fogjuk kilőni őket. Nekünk kellene kilőni őket abba az irányba, amerre az életük megy. Nekünk kell. Az apáknak kell megtenni ezt. Nem a mi védelmünkre, hanem azért, hogy ők célba jussanak. Azért kell, de a 126. és 127. zsoltárt mégis a 128.-kal folytatom.
„Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az ő utaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében, fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül. Ímé, így áldatik meg a férfiú, aki féli az Urat! Megáld téged az Úr a Sionról, hogy boldognak lássad Jeruzsálemet életednek minden idejében, és meglássad fiaidnak fiait, békesség legyen Izráelen!”
Igazából az építkezés után a boldogság ígérete. Amit mi építünk, valóban csak a saját boldogságunkra akarjuk tenni. Valóban gyönyörködni a mi saját elképzelésünkben, annak a megvalósulásában, magunknak emlékműveket emelni, és minden múlandót. Azonban így a 128. zsoltárnál mégis más a boldogság: „… boldog az, aki féli az Urat, aki az ő utaiban jár!” A mi építkezésünk út, és a mi építkezésünk az az út, hogy előre haladunk a lépcsőn fölfele, a grádicsok lépcsőjén, Grádicsok énekét énekelve. És itt van, amit oly sokszor el kellene mondani: „bizony, kezed munkáját”. Nem akarok erre kitérni, de benne van, a ház építésében ott vagyok én is. Egy törvény itt is, a munka törvénye, a kezed munkáját eszed, és utána jönnek csak az áldások. Utána jönnek az áldások.
Miért is hoztam ezt elő? Valóban házasság hete van. A házasságot magát, mint tényt, magát, mint emberi tákolmányt, ideje lenne egyszer és mindenkorra megvizsgálni, hogy mit nevezünk mi házasságnak. Két embernek a szövetkezését, és azt, hogy kitűznek valami célokat egészen az unokákig. Ez, vagy oda tudnak állni Isten elé hálaadással? Köszönöm, hogy szabad vagyok, köszönöm, hogy elvesztem a lányságomat és a legénységemet. Köszönöm, hogy a családtól szabad vagyok és építkezhetek, és nem én fogok építeni. Mert köszönöm, hogy Te vagy, Aki középen vagy a házasságomban, Te vagy az, Aki építheted azt a házat, ahol Veled találkozom.
Áldás a házasság, de nem szövetkezés. Áldás a házasság, mert találkozás Istennel. És én úgy gondolom, hogy ha a 126. zsoltárral folytatom újra, akkor bizony első lépés a szabadulások kérdése. Megélni azt az örömöt, hogy szabad vagyok arra, hogy Isten belőlem és velem házat építsen. Szabad vagyok arra, hogy én felépüljek. Szabad vagyok arra, hogy én egy másik emberrel kiegészülve betöltsem azt, hogy Istenhez hasonló legyek valóban. Bennem legyen az apa és az anya, mert ketten egyek vagyunk, és a kettő egysége nem más, mint Isten jelenléte, amennyiben valóban Isten uralma alatt van, és törvénye szerint működik.
Hálát tudok-e adni azért, hogy Isten két szabad embernek akar és tud adni olyat, amit Ő épít? Nem mi építünk! Ő épít. Hogy az Ő terve működik az életünkben. És ebben benne van a figyelmeztetés is, hogyha valaki házasságra lép, akkor először is szabadnak kell lenni. És örülni a szabadságnak, mint akik a 126. zsoltárban örültek a szabadságnak. Vigadoztak, hogy bennünk van az építkezéshez az a vigalom, hogy szabadok vagyunk, hogy építőanyagok legyünk, hogy építkezzünk, maga a Templom mi legyünk, és azt a Templomot nem mi építjük.
Tudunk-e így örülni, hogy Istennek az ígérete pedig az, hogy a szabadság azt is jelenti, hogy végre Isten tud működni az életedben. Szabadság. Szabadság minden régitől egy újra, amit Isten nagyon régen elhatározott, de új számunkra. Hiszen minden embernek évei után, mindig új dolgok érkeznek, pedig ez egy körforgás, amit minden ember megél. A boldogság tehát így kezdődik. Elfogadni azt, amit Isten akar építeni az életemben, erre szabadnak lenni. És én nagyon is tiltakozom azért, hogy ma arról beszélnek, hogy kell hangolni, meg összehangolni, meg harmonizálni, meg egyéb dolgot csinálni egy házassággal. Nem kell!
Isten elé kell menni és kimondani, hogy ma is összevesztünk, ma is voltak problémák, tegnap is voltak, én építek, ő leborítja, akkor ketten, amit építünk, az is összedől. Szóval csináljuk itt a fusimunkát. Istenem, valamit elfelejtettünk, hogy amit Te nem építesz, az nem épül meg. De ha már megengedted, hogy a megengedő akaratodban együtt legyünk, akkor viszont kérjük azt, hogy Te építsél. Nem akarunk építeni. Nem akarunk építeni házasságot, nem akarunk építeni várakat, nem akarunk építeni semmi olyat, ami nem Tőled van. Nem formálódni akarunk, hanem azt, hogy Te oda rakjál be, arra a helyre, ahol nekem a helyem van. S társkérésnél is ugyanez kell, hogy elhangozzon. Mert nekünk nem társat kell keresnünk, hanem társat kell kérnünk.
A társkeresés az egy emberi próbálkozás, ki a legmegfelelőbb számomra. Ki a legmegfelelőbb a testemre, lelkemre, érzelmeimre, és hogyha Isten megengedő akarata ezen nincs rajta, akkor összedőlhet az, amit építettünk. Mert a test és az érzelmek elkopnak, megváltoznak, sérthetők, kísérthetők és összedűl. „Ha az Úr nem építi”. Mert az összedűlő háznak van folytatása is, amennyiben az Úr építi, akkor minden rendben van.
„Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző.” Ha az Úr nem őrzi azt a közösséget, amelyben benne vagy, ha az Úr nem őrzi a mi házunkat, a mi templomunkat, egy közösség templomát, akkor te hiába védekezel. Ha egy gyülekezet emberi tervek szerint építkezik, hiába védekezik. Ha Isten nincs ott, nem Ő az, Aki védi, előbb-utóbb szét fog esni. Számtalan példát tudnék hozni. Az emberi kívánságok, emberi ötletek, emberi akaratokra épülő gyülekezetek, egyházak úgy, ahogy van, széthullnak. Nincs védelmük, nyitott ajtók vannak, a sokszínűség miatt, a rések miatt, amik a nem tökéletes egymásra fekvés miatt keletkeznek. Ott, ha Isten nem őrzi, akkor hiába vigyáz az őriző. Ha valami nem Istentől van, nem Isten tervében van, te bármennyire óvakodsz, bármennyire vigyázol, a bűn be tud jönni. Be tud jönni, mert akkor valaki csak lép úgy, csak tesz úgy, ahogy Isten nem akarta, és ajtót nyit a bűnnek.
„Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget.” Hiába erősködünk, hiába akarunk, hiába akarjuk ellopni másoktól a tanulságokat. Hiába. Isten az Ő szerelmesének álmában ad eleget. Mi az, hogy álmában ad? Igen sokszor vagyunk álmosak. De akkor nem szoktunk álmodni. Mikor álmodik az ember? Mikor elvégzett munkái vannak, amikor minden rendezett az előző napból. Amikor előre tekint és vágyai vannak, s a vágyak jelentkeznek, mint reménység álomként. Rossz álmok, más történet, mert azt nem az Úr adja, tehát ide nem is hozom. Amikor Isten ad álmokat amögött van egy egészséges kifáradás, van benne egy bizonyság, hogy elvégeztem valamit, a mai napot, a feladatomat, azt a feladatot, ami a mai feladatom volt, vagy egy korszaknak, résznek a feladata volt. Nyugodtan fekszem le, kellőképpen kifáradva, a környezetem is nyugodt, és hagynak aludni. A békességnek a következménye az álom. Békességgel várom azt, hogy mi lesz holnap, és Isten azért ad ilyenkor álmában is eleget. Nem sokat, nem keveset, eleget. Azért, mert ilyenkor kikapcsolt az agyunk, és nem kritizáljuk Istennek az ígéreteit, hanem úgy, ahogy van, egy az egyben tudjuk fogadni, amit Isten ad.
Mert, amikor ébren vagyunk, az első gondolat, hogy igen, hogyan, mikor, és hány lépés, és nincs bennünk, álmunkban semmi vita, semmi taszítás, semmi túllengés plusz vagy mínusz irányba, hanem álmában az ember igazából befogadóképesebb. Elhangzik belülről a vágya, és elhangzik a válasz, az ígéret. Az álom nem feltétlenül azt jelenti, hogy most mindenki aludjon, hanem abban a pihent és békességes állapotban legyen, amikor Isten tud szólni hozzánk. Mert nem motiválják az agyunk gondolatai a Tőle jövő kijelentett dolgokat, hanem minden kritika és minden mérlegelés nélkül örömmel tudjuk, hogy tulajdonképpen én is azt akartam. A jó álom ez, ami bennem formálódik, és Isten válaszol. Isten pedig csak akkor tud válaszolni, amikor megéljük ezt az álmos állapotot, amikor a külső zajoktól, és mindentől szabadok vagyunk, és a belső zajoktól is szabadok vagyunk, hiszen békében, rendben van az életünk. Nyugodtan alszunk, és akkor Isten tud szólni a mi vágyainkra igennel, mert azt már nem motiválja az emberi.
Ez a megelégedettségnek, és a megelégedettségen túl a békességes embernek az ajándéka. Amikor Isten álmunkban tud szólni. Ezzel nem akarok semmi álomfejtésre vezetni senkit. Ezt példaként érzem, hogy Isten csak akkor tud válaszolni, ha teljes nyugalomban vagyunk. Befejezett, rendezett élet, külső és belső viharoktól mentes állapot, és akkor Istennel jó a kapcsolatom. Akkor tudja Ő számunkra az álmainkat megadni, a vágyainkra választ adni.
„Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök…” Ne erősködjünk. Úgy gondolom az életünkben, meg én is tapasztaltam már sokszor, szinte gondolkodás nélkül nekiálltam valamit hajkurászni. Erőlködni, hajrá, így kellene csinálni, úgy kellene csinálni, és általában csalódás volt a vége. Mert befejezetlen volt, mert nem történt meg, és ezeknek a csalódásoknak mindig is volt egy visszaeső állapota, egy keserű íze. Nem nekünk kell megoldani az életünket. Minekünk késznek kell lenni arra az állapotra, amikor Istennel tud beszélni. Késznek kell lenni a befejezettséggel, hogy este az elvégzett feladatom végén elfáradva belső, külső csendben le tudjak pihenni. Kész kell lenni mindig, ha nem is álom és ágy kérdése, hogy mindig befejezettek legyünk. Mindig készek legyünk abban a békében lenni, hogy én megtettem ma is azt, amit Isten akart, megtörtént az, ami az Ő teremtő akaratában benne volt. Engedelmességben járva valóban mindent megtettem, rendezetten állok Isten előtt, és belülről sincs se háborgásom, se túlzott örömöm. Hanem valóban magamon kívül, a szándékaimon kívül kész vagyok Istent hallgatni. Kész vagyok. Az álomnak ezt az állapotát megélem: kész vagyok tisztán hallani Istent.
Sokan ezt meditációként, vagy akárhogyan is akarják megélni. Pedig egyszerű. Nem kell itt meditálni. Itt folyamatosságában kell benne lenni abban a munkában, amit Isten ránk bízott szellemben, lélekben, fizikailag egyértelműen. Benne kell lennünk, hogy Isten törvényét elvégezve, nyugodtak legyünk, Istennel békességben, hogy én megtettem, és várom Istennek mi a következő ígérete, ami valóban elégséges nekem. Álmomban ad eleget. Pihent, nyugodt állapotban. Ha kapkodok, nem lesz semmi. Ha erőlködök, nem lesz semmi. Ha nem bízom az életemet, és a Templom építését Istenre, össze fog dőlni. Majd az alap megmarad és valami rom lesz, valami amorf épület lesz, valami rendezetlen, sosem működő épület lesz. Egy vallásos élet például, lehet belőle.
És a házasság története pontosan erről szól. Aki teheti, úgy menjen már be egy házasságba: nem én akarom csinálni. Építse Isten! Ha már Ő tudta, és én tudom, hogy két összeilleszthető embert adott nekem, akkor én szabad vagyok. Grádicsok éneke 126. Megtelt a szánk nevetéssel. És sokszor a házasság előtt nem a megtelt nevetéssel, jó kedvvel találkozik az ember, a vigadozással, hanem egy valamiféle vággyal, hogy valamit megússzunk, valami megoldódik, valamit megcsináltunk. Kihagyjuk Istent belőle. Valahol eszköz a házasság valamiben. Valahol pótlék a házasság valamiben. Valahol folytatása valaminek, csak más néven. Itt a 126. zsoltár pedig arról szól, megtelt a szánk nevetéssel és vigadozással. Nem sok házasság előtt mondhatom azt, amit láttam az életemben, hogy vidáman és szabadon mentek bele. Nem sokban.
Nem sok emberről tudom azt elmondani, hogy örült annak, hogy többet már nincs egyedül. Többet már nem legény, vagy menyecske, vagy lány, hanem előre koncentrálva megoldódott, folytatódik, jobb formában valami. Újba, házasságba, új Templom építésébe pedig csak szabadon lehet belemenni. Ezt kell először is megértenünk. Szabadnak lenni, és örülni a szabadságnak. És akkor Isten azt mondja: akkor ne építsd, majd Én építem. Örülök-e a szabadságomnak, vagy rosszul értelmezve sírok a szabadságomnak? Örülök-e a szabadságomnak, vagy a régit akarom folytatni más formában? Hiszen legényember akarok maradni a házasságomon belül is. Szabad, uralkodó és egyebek. Vagy meg akarom élni a kislányos alürjeimet, mert hát a házasságban is kislány akarok maradni. Szabad vagyok-e az előzményektől? Valóban le van-e dózerolva az a terület, ami a Templom építési területe? Új alapon, új építmény, új középponttal. Magyarul krisztusi alapon, Krisztus építése által, Krisztussal a középen. A hármas kötélnek a megalakulása, létrejötte itt a kérdés.
Szabadon megyek-e be valahova, örömmel? Hiszen egészen más az a házasság, amikor bemegyek, örülök, hogy már nem kell. Hálát tudok adni azért is, hogy a testem nem szenved. Hálát tudok azért is adni, hogy megölelhetek egy gyereket. Hálás tudok lenni azért, hogy valakit kiegészítek én, hogy adhatok neki. Azért, hogy végre adhatok, végre szabad vagyok. És ennek a szabadságnak az örömét nagyon ritkán lehet látni. Nagyon ritkán lehet látni, pedig a házasságnak alapfeltétele a szabadság, a szabadság elfogadása, a szabadságnak a nagy öröme: szabad vagyok. S utána a következő lépcsőfok, fölfele menet, amikor Isten szól. „Ha az Úr nem építi”. Isten szól általam, mert bizonyságként tudom. Én nem tudok megépíteni terveket, én nem tudom, hogy egyáltalán hogy működik egy házasság, én egyáltalán nem tudok semmit. Uram, építsd Te meg! Mert Te tudod a tervet, Te tudod az elrendelést, és te tudod azt, hogy hogyan működjön.
Házépítés, és ez kortalan is. Az, hogy mikor szabadul meg valaki, ez részben tőle is függ. Hiszen a zsidó népnek is imádkozni kellett azért, hogy elég volt Egyiptomban, és akkor Isten meghallgatta. Amikor Babilonból kijött a zsidó nép, akkor a nagyobb része ottmaradt. Alig jöttek ki valakik. De azok vágytak kijönni a szabadságra, és övéké volt az, amit itt olvasok. Az öröm, a templomépítés, és a találkozás Istennel. Vele együttlakás. Istennel együttlakás. Ott maradni Babilonban, sokan maradtak ott. És Isten azért ad sokszor fájdalmat, hogy tanulj meg imádkozni, hogy szabad legyél. Úgy, mint Egyiptomban, az a zsidó nép, aki jól érezte magát, megtanult imádkozni. És nagyon sok ember meg kell, hogy tanulja, hogy imádkozzon. Nem jó így. Szabad akarok lenni a régitől. Attól, akitől nem tudok megszabadulni, és nem épülhettem én magam meg, nem épülhettem úgy én magam, hogy valakivel közösen ketten egyet alkossunk, és nem épültünk meg ketten sem, hogy a többiekkel egy templomot, Krisztus Testét építsük.
Nálam kell kezdeni, saját magamnál. Szabadnak kell lennem. Örülni kell a szabadságnak. S itt, úgy gondolom, megtalálunk egy olyan hibalehetőséget, hogy én valaha nem örültem a szabadságomnak, akkor a házasságomban sem vagyok igazából szabad. Vagy valaki miattam nem szabad, a társam. Ha én nem szabadultam meg, akkor lehet, hogy én is rabszolgát akarok tartani, vagy rabszolga akarok lenni. A szabadulás örömével kezdődik, és a szabadulás mindig önkéntes felkiáltás Istenhez. Uram, szabad akarok lenni! Szabad akarok lenni, örülni akarok a szabadságomnak, hogy Te tudjál engem nemcsak formálni, hanem beépíteni is egy közös Templomba, egy közös épületbe, és közben egy városba is, ahol több ház van, ahol több épület van. De Templom csak egy van!
Nem toldozni, foltozni kell, nem mérlegelni kell. Egyszer már azt kellene mondani: Uram, építs meg. Építs meg engem, és had érezzem meg a szabadulás örömét, hogy a Te akaratod, az építési terved valóság is legyen az életemben. Szabadság nélkül nem építhet Isten. A szabadság akarata nálad van. Az építés terve és akarata Istennél van, és ez a kettő együtt később a 128. zsoltárban folytatódik. A boldogság a kettő találkozásában van. Megannyi áldással és egy olyan folyamatossággal, amit ír a Biblia, a gyermekek. És itt nem elsősorban a pelenkázós, kis csemetékről beszélek. Hanem arról az ígéretről, ami a 128. zsoltárban benne van.
„Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében, fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül.” Feleséged, a termő szőlő, az a szőlő, aminek a leve az örömnek a jelképe. Az a must, az a bor. Igen, ebben az esetben, ha szabad vagy, ha Isten felépített, valóban a nő az, aki vidámmá tesz mindent az ő örömével. Igen, a nőnek több szív adatott ilyen értelemben. Azonban itt, magam is meglepődtem azon, hogy a fiaid, mint az olajfacsemete. Olajfacsemete? Igen. Az az olajfa, amikor megnő, olajbogyók lesznek rajta. Az az olaj, amelyik gyógyít, amelyik olajat a Bibliában több helyen is olvashatjuk. Mennyi mindenre használták. Azok a gyermekek, amelyek így születnek, valóban gyógyításunk. És ennél szebbet Isten nem is tud nekünk ígérni. Öröm a feleség és a gyermekeid. Maga a gyógyulás, a felkenés, a világosság, látni Isten munkáját a gyermekedben. Annál nagyobb fény nem is kell.
Látni azt, hogy Isten megáldott gyermekekkel, igazából akkora gyógyítás, én nem hiszem, hogy nagyobb is lenne talán, mely képes a sebeket begyógyítani. Hogy én rabságban voltam, nem élhettem meg, de mégis szabad vagyok, Isten épített. Van must, bor otthon, mert az asszony, mint maga a szőlő, a fiad olajfa csemetéje, amelyből majd egyszer lesz vigasz. Az a vigasz, amikor az ember öreg korában körülnéz, és megnyugtatja, meggyógyítja. Köszönöm, hogy a Te házadban lehettem. Köszönöm, hogy Veled lehettem. Hiszen itt van előttem, felnőttek az olajfacsemeték, és gyümölcsöt hoznak. Olyan gyümölcsöt, ami gyógyít, ami világosságot ad, és ami felken. Ami felken. Én úgy gondolom, hogy a házasság hetében, ilyen egyszerűen kellene beszélni.
Szabadság. Van-e akaratod szabadulni? Volt-e már örömöd, hogy szabad lehettél? Mert mindez megelőzi, hogy Isten építkezzen. Elsőként benned kell lenni a szabadságnak, és nem egy nyüglődő szabadságvágyásnak, hanem annak a megtörténte kell, hogy meglegyen. Uram, köszönöm, hogy szabad vagyok arra, hogy Te építkezz, Te használj, Te építs be. Én nem akarok. Hiszen a szabadítást is adtad, hiszen Te formáltál engem, és Te formáltad azt is, akivel össze akarsz illeszteni. Házasságban éppúgy, mint közösségben. Hiszen a közösség is erről szól. Folytathatnám ezt természetesen úgy is, hogy egy közösség építésénél is, amikor megszületnek a gyerekek, jó. Jó látni az olajfacsemetéket, amik majd egyszer hoznak olajbogyót, amiből egyszer lesz világosság, és amikor az ember egy jó pár év után lát valami fényt, életet, akkor örül, és meggyógyul a szíve is a sok-sok földi harc után. Köszönöm Istenem, vannak, vannak újszülöttek, vannak újonnan születettek, akik férfiként már nem serdülő fácskák, hanem olajat termelők. Olajfa gyümölcsét hordozók, és másoknak világosságot adnak, másoknak gyógyítást adnak, másoknak adnak nemcsak fényt, de felkenést is. Ez a mi örömünk, hogy a csemetékből olajat adók lesznek másoknak is.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |