|
Csendesség
Máté 8:23-27 és 23. Zsoltár 2. Elhangzott a SÓFÁR Jeshua HaMassisah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2014. szeptember 10.
Orbán Béla:
Mai szerdai alkalmon Máté evangéliumának 8. fejezetét veszem elő, a 23. verstől: „És mikor a hajóra szállt vala, követék őt az ő tanítványai. És ímé nagy háborgás lőn a tengeren, annyira, hogy a hajót elborítják vala a hullámok; ő pedig aluszik vala. És az ő tanítványai hozzámenvén, felkölték őt, mondván: Uram, ments meg minket, mert elveszünk. És monda nékik: Mit féltek, óh kicsinyhitűek? Ekkor fölkelvén, megdorgálá a szeleket és a tengert, és lőn nagy csendesség. Az emberek pedig elcsodálkozának, mondván: Kicsoda ez, hogy mind a szelek, mind a tenger engednek néki.”
Ezt a rész, ezt a csodatevést, ami történik itt a tengeren, igazából nagyon szeretjük úgy elmondani, hogy a mindennapok viharában, az életünk kis törékeny hajója a tengeren, mint a dióhéj megy. De én most nem erről szeretnék beszélni, az önsajnáltató prédikációkat nem szeretném utánozni. Hiszen valóban az ember élete olyan, amilyen. Valóban a tenger, az tenger. Valóban a szelek, szelek. Valóban, néha elönt bennünket a vihar, meg a víz. De ez olyan természetes, aminek kellene lenni. Az egész életünk egy bizonytalanság, hiszen ha jól belegondolunk, minden rajtunk kívüli történés. Ha jól belegondolunk, mi egy kis hajó vagyunk a tengeren, valóban. Semmi közünk a világpolitikához személyenként, semmi közünk azokhoz a nagy viharokhoz, szelekhez, áramlatokhoz. Akár teológiai áramlatokhoz, akár miegymáshoz. Semmi, de semmi közünk nincsen. Ezeknek részeseinek kell lenni, fölötte kell maradni és meg kell tartani magunkat mindenekfölött, minden áramlás ellenére. Széláramlás, vihar ellenére, ott a tenger tetején.
Mégis, amikor itt az a feddés is elhangzik, hogy kicsinyhitűek, mit féltek, akkor utána az foglalkoztatott engem: és elcsendesedék, és lőn nagy csend. Nem is akármilyen, ha jól olvastam, akkor nagy csend. „… és lőn nagy csendesség” Nem is csend, csendesség. Más a csend és más a csendesség. A csend, az egy időszakos valami. A csendesség egy állapot. „… és lőn nagy csendesség”. Amikor az ember elgondolkodik a csendességnek a képletén, tulajdonképpen rá kell döbbennem, hogy dehogy van csendesség. Dehogy. Ez a csendesség egy emberi fogalom, kitaláció. A csendesség mindig beszél. Maga a csendesség, amelyik árulkodik. Maga a csendesség, ami beszél. Maga az, amikor egy ember csendességben van, akkor ez beszél. Akár másoknak is, amikor egy ember mások előtt csendességben van, akkor is. Beszél a csendesség. Ezek a mi eláruló állapotaink is, a mi látható állapotaink. A csend mindig beszél, ezt meg kellene tanulnunk. Csak érteni kellene, hogy miről szól.
Az, hogy a viharok közepette a Mester lefeküdt aludni, és csendben volt -hiszen az alvás jellemzője, hogy csend van belül, és csend volt, békéje volt-, ez megint csak tanít, és megint csak beszél. Igen, a viharokban lehet aludni. Ha van hited. Ha van hited az életednek az egész menetéről, tudod azt, hogy hova mész, tudod, mit csinálsz, akkor tudod azt, hogy Isten megadja azt, ami kell hozzá, a kis hajódat. Hiába csap be a hajóba a vihar, azért legfeljebb megszárítkozol, és minden rendben lesz, eljutsz a célig. Minden rendben lesz. Nekünk a félelmünk ott van, és a félelmünk miatt sokszor eláll a szavunk. Kétféle csend van. Kétféle csend van, mert mikor az embert megijeszti egy kutya, akkor megszólalni sem mer sokszor. A sötétben sokan megszólalni sem tudnak, megdermednek a csendben, és a szavuk is eláll. Ahogy szoktuk mondani, elállt a szavam ijedtemben.
Hány féle csend van? Ezen gondolkodtam, és lényegében három féle csend van. Ahogy néztem a Bibliát, van a Jelenések könyvében egy csend, amikor egy könyv kinyílik. Csend lett. Jóbnak az életében nagyon sok csend van. Dávid is folyamatosan beszél a csendekről. Sorba lehet venni a példázatokat és a Prédikátor könyvében a csendről szóló utasításokat és tanácsokat. Ott vannak, hogy mikor és milyen állapotba kerül az ember csendben. Igazából ezt a csendet három részre lehet bontani: az, ami Isten előtti csend, amikor kinyílik a könyv. Az, amikor az ember odamegy Isten elé, az a csend, amikor emberek emberek előtt vannak, és csend van. És a harmadik pedig az nem más, mint a csend birodalma, ahogy Dávid is mondja, ott a temetőben.
Ezek mind beszélnek. Ha valaki meghalt, akkor beszél a csend. Hiszen belülről jönnek a kérdéseink, hogy hova lett, hogy csinálta régen. Jönnek a visszaemlékezések, és abból a halálos csendből bennünk kezdődnek nagyon nagy vitatkozások. Kezdődik, hogy ő volt, mit csinált, mit tanított. Emlékezet csendje ott van. De önmagában a csend akkor a halottnak a tulajdonsága. A csend beszéli és teszi az embert halottá, úgy ahogy van. Miképpen a hétköznapokban is, ha valaki nem beszél, akkor vagy Isten előtt van, vagy csendben, éppen már meghalt, kapcsolat, testvérség, minden. Vagy tele van félelemmel. Mert a félelemnek két longitudója van. Két része van. Az egyik, amikor üvölt az ember, és amikor az ember nem szólal már meg, egy szót sem. Amikor meghal az emberben a remény, akkor már nincs semmi, de semmi kiabálás. Amikor az ember fél, akkor még kiabálhat. Mert akkor még valakihez kiabálok, Mester kelj föl. Ember segíts. De a szótlan embernél mi lehet a csendnek az oka? Nem hiszek se Istenben, se emberben. Nagyon egyszerű.
Aki Isten előtt van, az azért van csendben. Az a Király előtti csend. Ahogy szoktam mondani, a trónteremben nincs tánc és dicsőítés, és egyéb magyarázkodás. Ott csend van. Ott a Király beszél. Ott, amikor Isten előtt van az ember, akkor nem beszél, nem kiabál, nem jajgat. Ott egyszerűen az alázatos őszinteség ott van. Itt vagyok Istenem. És miért nincs mit beszélni? Tudja Ő, mi van, tudja, hogy ki vagyok, és tudja, hogy miért érkeztem. Egyetlen. Azért be kell mutatkoznom, hogy ezért jöttem. Nincs magyarázkodás. Csend van.
A másik az emberekkel való kapcsolat. A másik, amikor a hétköznapokról beszél az ember. Akkor tényleg fel kell tenni a kérdést. Miért van csend? Félsz? Félsz a másik embertől, vagy semmibe veszed. Megint csak ott vagyunk. Ott van, nincs mit beszélnünk. Az annyit jelent, hogy nem fogadtam el. Nincs mit beszélni, halott nekem a másik ember. Nincs mit beszélni, félek. Nincs mit beszélni. Nincs elfogadva egyik és a másik. Nincsenek kapcsolatok. Tulajdonképpen egy élő halottság, amikor a kapcsolatok meghaltak és nincs miről. Üres. Kiüresedett kapcsolatok, kiüresedett életek. És nagyon sok házasságban lehet ezt látni, hogy olyan szépen elvannak egymás mellett, mint két uborkásüveg, de semmi értelme nincs, mert már egymással nem kommunikálnak. Mert nincs közös céljuk, mert nincs közös útjuk. Vagy volt egy közös dolog, fölnevelték mondjuk a gyerekeket, és onnan nincs feladat. Kész, befejeződött. De ez a befejeződés halott. Egy házasságon belül, egy emberi, testvéri kapcsolatban is meghalhatnak részletek, és nincs folytatás.
Ugyanakkor az a csend valóban beszél. Valóban beszél az a csend, amikor én Isten elé megyek csendben, csendességben, akkor az beszél. Rólam. Rólam, hogy baj van, hogy oda kell mennem a Királyhoz. Úgymond jelenésem van. És még nem a Jelenések könyve, ahol a könyv kinyílt. Kinyílt és csend lett. Miért vagyunk csendben? Pontosan ezért. Félelem. Pontosan ezért, hogy a félelemtől már beszélni sem tudok. Pontosan azért, mert egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik a másikkal. Nem hallok, és ez egy formája a csendnek. Vagy nagyon kiabálok és azért nem hallok senkit. Nehogy azt higgyük, hogy a csendet nagyon szereti a Sátán. Mert a csendben tud szólni Isten, és a csendben tudok beszélgetni valakivel a külső zajok nélkül. Természetesen van egy ilyen oldala is a csendnek.
Azonban van egy olyan csend, ami decibelekkel nem mérhető. Olyan nagy. Ez a süketség. Amikor üvölt minden. Lásd, mindenkinek, a városban, ha megyek, a füléből kilóg egy drót. Már lassan úgy születnek a gyerekek, két dróttal a fejükben. Kilóg, és egy csendszerű állapotba kerülnek. Csak azt hallják, ami dübörög, csak azt hallják, ami éppen zajlik a fülükben és semmit, de semmit nem hallanak már. Kommunikáció hiánya van. Egyszerűen a füldugótól nem fér be az emberi szó. Nem fér be már az emberi kapcsolat sem igazából. Csend van. Van dübörgő csend. És ez a dübörgő csend, amikor egy városban megy az ember. El sem tudja képzelni, hogy van egy másik csend, amikor vidéken az ember tényleg a természetben ott van, és tényleg nem elnyomja a csendet egy zaj, és egy másik, egy lelki csendet csinál, amikor kikapcsol az ember, amikor az ember nincs bekapcsolódva.
A csend kikapcsolódás. Hogy kapcsolódik ki a mai ember? Zajjal. Ez neki a csend. Ez keresztény szinten is itt van. A dübörgések, a fesztiválok, a zenekarok, a dicsőítések. Nincs csend. Nincs Isten előtti és nincs az a várakozási csend, hogy a másikkal tudjak beszélni. Hiszen, ha én sokat beszélek, akkor a másik ember nem fog beszélni. Akkor nem hagyom. Tehát a csendet kétféleképpen tudom elérni. Hogyha meghal a kommunikáció, vagy, ha túlkommunikálok. Túl ordítom a másik embert, és csak én, ő nem. Nem fogja meghallani, de én se hallhatom meg saját szavam miatt a másik embert.
Milyen csendünk van? Ez tényleg kérdés, mert a csend lehet hamis is. Úgy hamis, hogy elbújok, és azt mondom, hogy elmentem az Úr elé. Dehogy mentél te el az Úr elé. Félsz, gyáva vagy és semmilyen emberi kapcsolatra nem vagy alkalmas, mert nem akarod. Ez nem csend. Ez pontosan egy olyan zaj, ami elnyomja bennünk azt a csendet, ami Isten szerinti csend. Amikor Rá tudunk figyelni. Elnyomja, mert belülről zajlik bennem a hőbörgés, nem kell, nem kell, nem kell. Elnyomom, megsüketítem magamat és nem csendben vagyok. Ez nem csend. Ez a belső zajnak, a belső békétlenségnek, a belső bajoknak a csendje. Éppúgy, mint a füldugókkal közlekedő embereknél. Ugyanaz.
És milyen csendre van szükségünk? Talán Dávid mégis az, aki bizonyságot tesz erről. Talán mégis erről szól, ami nekünk fontos lenne. És így a 23. zsoltárnak a bizonysága az, amelyik előttem van:
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.”
Amikor beszélek Máté 8-ban a vizeknek a háborgásáról, akkor Dávidnak a bizonyságával hadd tegyek fel szellemi értelemben is egy kontrasztot. Ő az, aki csendes vizekhez vezet bennünket. Nem a pusztaságba, nem az önremeteségbe, nem az elbújásba, hanem a csendes vizekhez. Nem az özönvízszerű missziós kampányokba, nem az akármilyen dübörgő vízesésekhez, a nagy, nagy, nagy, látványos dolgokhoz. Nem a szikes talajra, ahol éppen valami harmatocska van. Nem oda. Tehát mégis a választ számunkra Dávid adja meg a 23. zsoltárban, amikor azt mondja: Csendes vizekhez visz engem. Csendes vizekhez. Nem dübörgő, látványos, fesztiválozó, populáris, mit kíván a magyar nép című történetekhez. Nem a látványoshoz, hanem a csendes vizekhez. Én úgy gondolom, hogy amikor az ember, hívő emberként megéli ezt, hogy a mindennapoknak a nagy nehézségei és fáradságai után, az ember tényleg legelni akar, tényleg enni, a következő napra erősödni, akkor Isten az övéivel ma is ezt megteszi. Csendes vizekhez viszi. Nem a fejedhez vágja az Igét, nem vádol, annyit ad, amennyi neked kell. Megpihentet Isten Igéje. Nem azt mondja, hogy álljál ki, nem azt mondja, hogy rohanjál. Egyél, és a csendes vizeknél erősödjél. Isten Igéje a csendes vizekhez hasonló és nem az ordibáláshoz. És nekünk erre a csendre van szükségünk, a csendes vizekre. Amikor Isten előtt vagyunk csendben mi, mert ha mi nekiállunk hőbörögni, hogy milyen volt a nap, és milyen lesz a holnapi nap, abban a pillanatban nem fogjuk meghallani Istennek a szavát. Ha mi kritizáljuk a napot, az időt, az embereket, a közösséget, a családot, bármit, akivel kapcsolatban vagyunk, az a csendnélküliség, nem engedi azt a csendességet, hogy üljünk le.
Olyan jók ezek az emberi kapcsolatok, amikor nem kell beszélni. Olyan jók azok az emberi kapcsolatok, amiket a feleségemmel élek meg. Leülünk, és majdnem, mint az öregek, leültünk, és nem beszélünk. Tulajdonképpen nincs miről beszélni. Nincs plusz, nincs mínusz. De van egy csend. És azonnal ott van Isten Igéje, azonnal olyan dolgok kerülnek elő, amik erősítenek, ami fű, ami étel. Szavunkkal is egymást erősítjük.
Pontosan a csendről beszéltünk ez idáig. És a csendnek valóban a válasza az, hogy többféle csend van. Valóban többféle csend van, és az utolsó bibliai vers, a 23. zsoltárnak a 2. verse volt, mikor Dávid bizonyságot tesz Istenről, Aki elviszi füves, bőséges legelőre, és elviszi csendes vizekhez. Ebben viszont természetesen ott van annak az alárendeltségnek a megvallásai. Nem ő kutakodik jobbra-balra, és megy a plazába kotorászni, mi az előadó. Eladó és boltról-boltra, hogy mi az, ami jó, hanem úgy, mint a birka, úgy, mint a nyájnak a tagja, ő a pásztorról tesz bizonyságot. És, ha valaki pásztorról tesz bizonyságot, akkor alárendeltségről is beszél. Viszont a világ legtermészetesebb dolga, hogy a juhoknak van pásztora. A világ legtermészetesebb dolga az, hogy a hívő ember, juhként, nemcsak a Bibliában jelképesen olvasható, hanem valóban a mi Mesterünk, Krisztus is a Pásztor. Bizony az Ő népe akkor juhokból áll. Na, most persze itt lehetne folytatni, hogy kik a pásztorok, és kik a juhok, és hány ilyen lenyúlós pásztor van, aki a nem ő nyáját éppen kihasználja, és kifosztja, és megfeji, és már megeszi őket. Akár az Ézsaiás 10-ből elővehetném a pásztorok sajnálatos állapotát, hogy eladják, meg megfejik, meg sok mindent csinálnak. Azzal, amit rábíztak. Dávid itt bizonyságot arról a pásztorról tesz, Aki a mi Urunk. Nem arról a pásztorról, aki földi értelemben akár földi egyházakban szereplő embereknek a nevét említi, akik pásztoroknak nevezik magukat.
Szeretem inkább azt mondani sokszor a pásztor szó helyett, amikor sokszor kérdezik, hogy pásztor vagyok, vagy mi vagyok, és mindig is annyit szoktam mondani, hogy számadó juhász. Az a feladatunk, akár egy családban is. Az a feladata mindenkinek, akinek Isten adott, egy-kettő, öt, tíz, százezer, akárhány juhocskát, hogy elszámolni. Elszámolni a Pásztornak. Elszámolni, mert nem a mienk a másik ember. Elszámolni, gondoztam, gyógyítottam, visszahoztam a gödörből, a betegségét láttam. Meg is nyírhatom, de nem az enyém. Meg is fejhetem, de el kell számolni. Isten ad egy kóstolót a másik ember öröméből a másik embernek, azt, amit ő hoz, hogy fényes a szőre, és látom, hogy jó az élete. Megvallani a Pásztort és megvallani azt, hogy mi számadó juhászok vagyunk. Megvallani, hogy nekünk bizony naponta kell enni Isten Igéjét, naponta kell ennünk a füvet. Nekünk naponta ott kell lenni a mezőn, és nem véletlen a Bibliában is az a példa, hogy Isten népe juhként van ábrázolva. Hiszen, amikor Isten Igéjét hallgatjuk, akkor bizony tudni kell azt, hogy az nem olyan, mint egy pohár víz, hogy megittam és utána egy idő után távozik is izzadság vagy bármilyen más formában. Hanem kérődző állatfajtának kellene lennünk, amelyik megeszi Isten Igéjét, és megrágja és többszörösen átmegy a gyomrán, és földolgozza, és abból vonja ki azt, ami az ő életének való. Rágódni kell Istennek az Igéjén.
Valóban ezért Dávidnak a megvallása, hogy füves legelőkhöz visz engem. Ebben nemcsak az van, hogy most, és ad enni. Hanem az, hogy ad olyat, amin folyamatosan tudok, úgymond rágódni, amit fel kell dolgoznom. És ez egyben az embert tanítja is, hiszen önmaga is tanítja magát, mikor az Igét feldolgozza, mikor hall valamit Isten Igéjéből. De leglényegesebb mégis ebből a 23. zsoltárból, hogy az Úr az én pásztorom. Nem más. Nem a teológia, nem ez, nem az, nem amaz.
Természetesen itt ebben a pillanatban azért az Úr szót is azonnal kell pontosítani. Ki az én Uram? Ki az én Uram? Mert lehet az uram a családom, lehet az apám, lehet a pásztor, lehet a gyülekezet, a vallás, vagy akárki lehet az én etetőm. És nem biztos, hogy. De ki az én Pásztorom? Ez az első kérdés. A második kérdés pedig, mi az, hogy csendes vizekhez vezet? Csendes vizek. Hát akkor álló víz? Azt nem ihatunk, mert az fertőző. Akár bemerítkezés, akár bármilyen liturgikus történésnél is csak élő víznél történhetett az Ószövetség idejében is. Tehát egy bemerítkezés, a bűnöktől való megtisztulás is a zsidó fürdőben, tisztasági fürdőben is, csak élő víz lehet. Ha más nem, akkor esőből, de nem lehet úgy, hogy eresztek bele a csapból és annyi. Nem, élő víz. Sőt a mi bemerítkezésünknél is talán egyetlen egy volt, ami nem élő vizes volt, amikor egy gyors bemerítkezés volt, egy gyülekezetnél kaptunk helyet. De mindegyik élő víznél, folyó víznél volt. És ennek megvan a jellemzője, megvan az a jellemzője, hogy elviszi azt a bűnt, elviszi, elsodorja. Nem egy pocsolyába kell belemerítkezni. Nem egy pocsolyának kinéző vallásos társulatba, nem egy álló vízbe. Folyamatos, folyó vízbe, élő vízbe. És ennek a víznek a jellemzője a csend. A csend. Nem az a csend, hogy halott. Nem az a csend, hogy félek tőle. Nem az a csend, amit mi megélünk, a félelem csendjét egymás között. A halotti csöndet, ami a halottaknak a tulajdonsága, csöndben vannak, igencsak, eléggé tartósan. Hát, ha tartósították persze, akkor elég tartósan csendben vannak.
De van egy másik csend, amikor Isten előtt vagyunk. Csendes vizekhez. Csendesen hallgatom, és Ő csendesen adja. Istennek a szeretete valóban olyan, hogy nem zúdítja ránk az összes törvényt. Akkor mi meghalnánk. Egyszerűen elszaladnánk, ha tudnánk, hogy Isten mennyi minden jót adott nekünk, és ezt mennyire nem értjük, és mennyire nem tudjuk betartani a törvényeket. Elszaladnánk, ha egyszerre megismernénk Istennek az akaratát, egyszerre megismernénk Istennek az ígéreteit, egyszerre megismernénk Istennek a bizonyságát is. Elviselni nem tudnánk. Nemcsak Isten közelségét nem tudjuk elviselni, hanem Istennek a nagyságát sem tudnánk elviselni. Istennek a szavát nem tudnánk elviselni.
Tehát a csendes vízben benne van, pontosan annyit ad Isten mindig. Nem fog tudományos szinten valakit a teológia elérni, amikor tizenhat éves. Pont az ő korának megfelelő, pont az, amiben megnyugodhat, hogy igen, nő vagyok, férfi vagyok, és így tovább, és megyek tovább, tovább. Legelni, erősödni, megyek tovább az életnek az anyagát, és erejét magamhoz venni, amit Isten adott, ahova Isten vezetett. Dávidnak ez a csendes vizekhez vezérlő bizonysága, én úgy gondolom, hogy valamennyiünknek bizonyságának kell lenni. Nem azért vagyok csendben, mert megkukultam. Nem azért vagyok csendben, mert félek. Nem azért vagyok csendben, mert lenézem azt, amit hallok, és ami, a füvet is. Nem azért vagyok csendben, mert halott vagyok. Hanem azért, mert ott állok Isten előtt és csodálkozom, hogy mennyi mindent adott nekem, bőséges legelőt. Bőségeset mindenben, testemben, lelkemben, tudatomban.
Mert mindenki, amit megkapott testében, lelkében, talentumaiban, adottságaiban, az bőséges. Minden ember, amikor megfogan, és megszületik, bőségesen elég neki az, amit kapott. Arra, amire Isten teremtette. Pontosan elég. Ha ezt megértenénk, hogy bőséges az, amit Isten adott, és Isten folyamatosan nyitja ki és élteti az életemet, akkor nem kapna el, teszem azt, a hiúság, hogy én szebb akarok lenni, meg méretekben, színekben, meg nem tudom micsodában nagyobb, meg egyéb. Nem kapna el sok minden. Olyan jó, hogy ilyenkor azt mondja az ember, hogy ez pontosan jó nekem. És olyan jó úgy élni, amikor az ember egy nap felkel, és akkor azt mondja, hogy tudom, mit kell tennem, és tudom mit nem szabad. És olyan jó, amikor ezek a csendes vizek, Isten Igéje úgy hömpölyög. Úgy megtisztít, úgy frissít, úgy éltet. És Istennek a folyó vize, a tisztító vize, még az Igét is megtisztítja. Engem is, még azt is lemossa, mindentől.
A mi csendünk általában, ebben a korban, amiben élünk, a félelem csendje. Félünk. Félünk egymástól. Félünk Istentől, félünk mi mindentől. És ettől szabadnak kellene lenni. És ennél a félelemnél ott van, hogy Istentől sem fogadok el semmit, mert jobb elpucolni. Embertől sem fogadok el, mert mit akar. És ennek a harmadik csend a következménye. Meghaltam, élő halottként sétálunk. Éhesen, szomjasan. Mert nem tudjuk befogadni az Igét. Mert nem tudjuk elhinni azt, hogy Isten egy olyan csendbe akar mindig, mindegyikőnket vinni, ahol Ő szólal meg. Ahol Ő szólal meg.
És ekkor van az, hogy valamennyi embernél már szinte betegségként és kórként lehet látni, azonnal bekapcsolni a TV-t, azonnal bekapcsolni a mosógépet, azonnal bekapcsolni a fülbedugómat. Valamit be kell kapcsolni, csak ne halljak. Valamivel az egész hallásomat meg kell szüntetni, hogy nehogy valami jót is halljak. Nehogy valaki szembesítsen azzal, hogy ki vagyok. És elmenekülünk a zenébe, elmenekülünk a szappanoperákba, elmenekülünk mindenhova, csak ne halljunk. És tulajdonképpen Sátánnak itt van a trükkje. Mi valóban a csendet keressük és nem a süketséget. Ez a kérdés, hogy most süket vagy, vagy csendben legyél. A halott az süket, az egyértelmű, már vége. Egymással való kapcsolatainkban süket beszédek vannak. Mert a csend beszél. A csend mindig leleplezi, hogy valakivel mi van. Ha valaki nem szólal meg, akkor annak az okát meg kell találnunk.
Valaki nem szólal meg, akkor ott vagy meghalt egy kapcsolat, vagy félelem van, vagy lenézés. Alapvető három, azon túl is lehetnek még mások. Hiszen részletezném azzal, hogy azért nem hallgat, mert ő önmagát istenítve azt hiszi, hogy mindenben igaza van. Tulajdonképpen gyerek és szülő között is ez szokott előfordulni, nem hallom, mit mond. A szelektált hallás, azt hallom meg, amit akarok. És ezt mi csendnek mondjuk. Mi a zajjal tudjuk lenyomni és az elmenekülésekkel tudjuk lenyomni azokat a hangokat, amelyik bennünk ad csendet. Mert vannak hangok, amik csendet adnak nekünk.
Istennek a szava bennem ad csendet. Meg kell állnom. Egy emberrel, vagy valakivel, ha jó kapcsolatban vagyok, akkor én nem szólok, mert kíváncsi vagyok, hogy mit mond. Ha a feleségem megszólal, akkor csendben vagyok. Azért, mert tudom, hogy valamit mond. Nem valaki, és valamit rám erőszakol, hanem valamit mond. Valahogy ezeket a csendeket valahol meg kellene élnünk. Nekünk is csendben kellene lennünk. Hallgatni a másikat, hallani a másiknak a szavát. Hallani Istennek a szavát.
És itt van ennek a Máté 8-ban is a története. Most aztán kiabálhatnánk, mert itt most vihar van. Most aztán tényleg nem tudjuk, hogy társadalmilag, történelmileg milyen szakaszába érhetett a világ. És most, ha te krisztusi vagy, akkor most kiderül, hogy tényleg az vagy. Tudsz-e nyugodtan aludni? A Mester tudott. És amikor nekiállnak az emberek össze-vissza rinyálni: jaj, mi lesz holnap? Milyen vihar van, meg ez meg az, akkor tudod-e azt mondani, hogy most mi bajotok van? Nem hisztek? Nemhogy szabad, hanem kell szólni a másik embernek. Miért foglalkozol a viharral? Miért foglalkozol a szelekkel, hogy ilyen széláramlat van, olyan divat van. Ilyen politikai vonulat, olyan gazdasági vihar, mit tudom én, micsodák. Miért foglalkozol vele? Nem veszed észre, hogy én alszom. Mert az ilyen viharban, amiben most élünk a nyugodt ember, az nem süket ember. Csak alszik.
Valóban csend van-e bennünk? És Isten csendet akar adni. Mert, amikor az ember tizenéves, akkor dübörög benne: férjhez akarok menni, ezt akarok. Csak úgy ordít benne minden vágya és mindenféle. Akkor hallod-e azt a szót? Most mit izgulsz már? El van rendelve felőled minden. Születtél, Istennek terve van. Társad kijelölve, gyereked számát nem tudod, de bizonyára. Isten kezében van az életed. Tudod, milyen nagydolog ilyen csendben nyugodtan aludni? Ebben a viharos tengeren, ami most van? Ma tinédzserként, hát, húzósnak tűnik. Tudod mit? Azt mondom, lehet. Lehet nyugodtan aludni. Nem tétlenkedni. Nem elbújni a tenger fenekére, mert ott nincs vihar, meghalni. Másoknak, meg ennek a világnak sem. Nem. Lehetsz nyugodt.
Ennek a csendnek tényleg ez a története. Belülről úgy dübörög ám. Nem is kint van ám vihar, belül van vihar. Ha nem vennéd észre a külső vihar, akkor vehető észre, akkor fáj, és akkor jön a félelem, ha belül van viharod. A vihar pedig kétpólusú mindig, a hideg és a meleg összecsapása. Az a zivatar és a vihar, és a szél, és minden. Bennünk van-e az a kettősség, ami belső viharainkat, magyarul a hitetlenségünket okozza? Bennünk van-e az a kicsinyhitűség, vagy a hitetlenség, hogy nem tudom kint látni azt, hogy Isten kezében van minden. Ez nem egy vakbuzgóság, ott van Isten kezében, aztán majdcsak lesz valami. Nem. Én úgy gondolom, hogy ma is arról szól Istennek a Szava: légy nyugodt. Ha te az Én kezemben vagy, akkor mi bántódásod lehet? Az a hajó akkor is oda fog érni, akármilyen vihar van. Csak akkor, ha annak a hajónak valóban a tulajdonosa, és valóban a vezetője maga Isten. Akkor oda fog érni. Nem lesz kellemes. Egyikünk élete sem kellemes ebben az értelemben. Voltak néhány viharaim nekem is. Lassan, sokszor már azt hittem tengeralattjáró vagyok, nem is a víz tetején. Volt annyi, bizony, mondhatnám bizonyságként, hogy én tengeralattjáró voltam. Mert olyan viharokon kellett átmennem, amikor a felszínre is fel kellett néha jönni már, mert már nem volt oxigénem sem.
Hol vagy most? Milyen csend van benned? Egy vak csend, ami a zaj lenyomása? Zaj általi lenyomás. Mert tudunk olyan zajt okozni, olyan nagy lelkesedést, hogy elfelejtjük, hogy baj van. A bajoknak, és mindenféle viharoknak nem az az ellenszere, hogy én még jobban kiabálok. Hanem az, hogy nyugodt vagyok, és ezt a nyugodtságot csak Isten tudja megadni. Ha előtte állok, csendben. Ő tud válaszolni.
A mi csendességünk az úgy néz ki, hogy nagyon ritka. Ha baj van, akkor azt csináljuk, mint a gyerekek a sötétben. Azonnal kiabálunk. Nem veszed észre, hogy ezzel csinálsz legnagyobb zajt? Olyanok vagyunk, mint a gyerekek. Sötét van, jaj, jaj, jaj. Igen sötét van. Menj már, kapcsold fel a villanyt. Éhes vagy? Ott a fű. Szomjas vagy? Ott van, legelj, ott van a csendes víz. Úgy gondolom, hogy egymásra, pozitív értelemben, ragaszthatjuk a csendet. Mert, tudjuk, hogy Az, Aki abban a hajóban volt és felkelt és megdorgálta a szeleket, Ő ma is él. Nem azt mondta, hogy húzd fel a vitorlát, erre csűrd a kormányt, ezt csináld, azt csináld. Nem azt mondta. Nem ötleteket adott az életünkhöz. Hanem átvette az irányítást és csend lett. Azért hadd mondjam tényleg így örömmel és bizonysággal is, azóta vagyok nyugodt és csendes, amióta nem én csinálom. Rengeteg hullámlovas, torpedónaszád és mindenféle trükköket csináltam az életemben, hogy előre haladjak, hogy megússzam, hogy kibírjam. Komplett hadihajó voltam sokszor. És az mindegyik feszültséggel, mind sikertelenséggel, izzadsággal, viharokkal, szelekkel, bizonytalansággal, ügyetlenséggel járt. Előbb-utóbb az ember rájön, ha én csinálom, semmi. Egy tengeren, nem sokat tudsz te csinálni. Az élet tengerén, ahogy elengedik a ballagókat.
Tényleg ez a kérdés, hogy tovább tudjuk-e adni ez a békét és nyugalmat? Az Ő kezében van az életem. Nem meghaltam, nem elbújtam. Az Ő kezében vagyok. Ennél nagyobb biztonságról nem tudok beszélni. Én nem vagyok mindenható. Ő igen! Az én céljaim, és minden embernek a céljai csak ilyen akárhány évtized. Annak a 90 %-át nem is éred el. Mert szép álom volt, csak jó lenne már felkelni. Igen, ezt éljük meg nagyon sokszor. De amit Ő adott, az megmarad, és ha Ő adta, akkor be is töltöd.
Sokszor halljátok majd tőlem, hogy amit Ő adott, ahhoz a feltételeket megadja, és be fog következni. Minek félsz? Minek félsz? Miért vagy csendben? Hadd legyen egy pozitív csend. Menj oda Isten elé. Istenem, most Te beszélj. Én olyan okos voltam, olyan erős voltam. Most feladom, mert se okos, se erős nem vagyok. Feladom. És a legnagyobb erő akkor van az emberben, amikor ki tudja mondani: Uram, gyenge vagyok. Amikor ki tudja mondani, énnekem saját szavam nincs. Az én célom, a Te akaratod. Ekkor erős az ember, ha saját magát legyőzi. Különben harcolhat emberekkel. Különben ordibálhatnak emberek egymással. Csend soha nem lesz se kint, se bent. A belső viharjaink okoznak külső viharokat és a külső viharok bent belül is válaszolnak. Vihar kint, vihar bent. De Isten mindenképpen azt akarja, legyen végre csend. Legyen végre csend. Hiszen erre vágysz. Az elbújás, a nem hallgatás, ez nem csend.
Legyünk őszinték. Az, hogy valakivel nincs rendezve a viszonyom, és valakivel nem beszélek, az nem csend. Akkor beszélek a legtöbbet. Akkor feldolgozatlan egy emberi kapcsolatban a feszültség. Akkor. Akivel viszont csendben vagyok, mert tudom, hogy ő is, én is Isten akaratában vagyok, ott meg tényleg csend van. Összeveszni sem tudunk, és nincs miről, nincs miért harcolnunk. Minden csata, minden háború, minden viszály, hangos. A belső háborút kellene már végre megszüntetni, hogy a külső ne érjen el. Ennek a belső háborúnak a megszüntetése az, úgy, ahogy Dávid is kimondta, Uram, Te vagy az, Aki füves, bőséges legelőre viszel, Te vagy az, Aki csendes vizekhez vezérelsz. Legyen ez meg, és akkor egész más az életed. Csendes. Nem unalmas. Csendes. Egészen más.
Az a csend, amikor nem szólalsz meg, az beszél. A halottnak a csendje, beszél. Isten előtti csendben viszont Isten beszél. És nekünk az Ő Szavára van szükségünk.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |