|
25. Zsoltár
Elhangzott a SÓFÁR Közösség szerdai alkalmán 2015. február 18.
Orbán Béla:
Ezen a szerdai alkalmon a 25. zsoltárt venném elő és a 25. zsoltárnak egy részét, vagyis a 4. verstől olvasom. „Útjaidat, Uram ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. Vezess engem a te igazságodban és taníts engem, mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged. Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak. Ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg, kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért, Uram! Jó és igaz az Úr, azért útba igazítja a vétkezőket. Igazságban járatja az alázatosokat, és az ő útjára tanítja meg az alázatosokat. Az Úrnak minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják”(25. zsoltár 4-10.) Talán most csak ennyit, mert egy viszonylag egyszerű gondolatom van. Egyszerű gondolat, az emlékezés. Az emlékezésről kell beszélni, hiszen az emlékezés szinte minden nap bennünk van, mindig emlékezünk, mérlegelünk, mondjuk ezt a szót inkább. De amikor itt előveszem a 7. verset, „Ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg, kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért, Uram!”, ebben a pillanatban itt meg kell állnom. Mi az, hogy ifjúságomnak vétkeiről? Mi köze van Dávidnak, mi köze a zsoltárosnak az ifjúságához? Mi köze ahhoz az egésznek a történetéhez, ami volt vele? És valahogy bekattan a fejemben az, hogy nem is olyan ritka még a mai nap is, amikor generációs átkokkal foglalkoznak, hogy a dédapám mit csinált, és így tovább. Ez úgy valahogy beleillene egy olyan tanításba, hogy igen, kezdjél kutakodni, hogy mi volt, és szabadulj és tisztulj meg és valld meg azt, hogy hogyan loptad el a fagyisnál a nem tudom micsodát, és az almát a szomszédtól. Miről szól ez? Az ifjúságomnak a vétkei és bűnei. Szétbontja természetesen Dávid ezt a kettőt, mert más a bűn és más a vétek. De ifjúságomnak a vétkeiről beszél. És amikor emlékezik az ember, akkor bizony előkerül a fiatal korából is, az ifjúságából sok-sok emlékkép, és szembesül ennek a bibliaversnek, Dávid szavainak a valóságával. A mai nap éppen temetésen voltam, ott, ahol születtem, és ott, ahol leéltem három évtizedet. Abban az időszakban volt egy szomszédom, aki nagyon-nagyon sokat segített nekem. Annyiban segített, hogy együtt dolgoztunk, kevés pénz lévén, úgymond fusiztunk, és együtt jártunk dolgozni. És valahogy bennem volt az, hogy hiába nem láttam 30 éve, azért a hírre el kell mennem és el kell kísérnem, emlékeznem kell az ő életére, arra a hosszú szakaszra, amit szomszédként is, meg együtt dolgozva is eltöltöttünk. Emlékezünk. Emlékezünk, és tulajdonképpen a szülőfalumban voltam, ahol alig van már régi ismerős, alig vannak, kihaltak, elköltöztek, és így tovább. Mire is emlékezek? Arra emlékezik az ember, hogy ki is voltam én? Mi is voltam ebben az elmúlt időszakban, az ifjúságomban? Ki voltam, és mi voltam? És erre az első tanítás az volt ma a temetőben, hogy az a kisfiú, akit én pesztonkáztam, és tologattam a babakocsiban, ma már 50 fölött levő „kisfiú”, és a temetés során közölte, hogy sose felejti el, hogy én megtanítottam őt gömböt reszelni. És Leonárdó után a legfontosabb az életében én voltam, mert ilyen tapasztalatokat adtam át. És én álltam ott a temetésen mosolyogva, hogy ő emlékezik arra, amire én nem emlékezem. És amikor itt vagyok, és erről beszélek, hogy Dávid a bűneit és a vétkeit veszi elő, hogy bocsássa meg Isten, úgy, ahogy ifjúságunknak vétkeire és bűneire emlékezik ő, Dávid, úgy tényleg felmerül bennem: nem kellene ezt a zsoltárt nekem is úgy elővenni? Nem kellene valamennyiünknek elővenni? Mert az ifjúságunknak a bűnei és a vétkei az nem azt jelenti, hogy akkor mit csináltam. Nem azt jelenti, hogy melyik lánnyal tekertük el egymás fejét. Nem azt jelenti, hogy hogyan fusiztunk, hogy ittunk. Hogy ez, hogy az, mi történt. Nem ez. Az ifjúságomnak a vétke az, hogy nem lettem az, aki. Akit Isten akart, akit Isten eltervezett. És Dávidnak a felnőtt korában, királyként előjön, hogy ne haragudj, Istenem. Ne haragudj, Istenem, bocsásd meg a vétkeimet, bocsásd meg a bűneimet, mert én mondtam nemet annak, amit én tudtam. Ebben benne volt természetesen Betsabé, és benne volt sok minden más is. Benne volt. Benne volt a mi életünkben az, hogy ott álltam és én mondtam Istennek nemet. Én. És itt van az az őszinteség, hogy Uram, nálad van kegyelem, nálad van irgalom. Bocsáss meg! Bocsásd meg, mert én emlékezem. És az emlékezet itt kezdődik, hogy én, amire nem emlékezem, a szomszédnak a gyermeke mondja el, hogy ő emlékezik. Már nagypapa, ősz, és emlékezik. És amikor én körbenézek a volt falumban, ami ma város és egy modern város, mire emlékezhetek? Arra, hogy ki voltam, vagy mi voltam? Arra, hogy ki voltál, azt felejtsd el. Senki nem emlékezik terád. Úgy, ahogy ma emberekkel találkoztam is, az, hogy én ki vagyok, az nagyon nem érdekli őket. Ne izgulj, a te környezetedben sem nagyon érdekel bárkit is, hogy 20 évvel ezelőtt mit csináltál. Az az érdekes, hogy mi voltál. Az, hogy milyen feladatot, milyen szolgálatot, mit tettél. Hogy tanítottad meg reszelni, hogy tanított meg az ő apja engem vakolni és építkezni. Ez az érték. Hogy akart Isten alkalmazni bizonyos területeken, szolgálatában. Ez az érték, hogy igen, voltam az, nem aki, az aki. Az, akit,… Nem akiként, nem személyként, nem emlékműként kell, hogy visszaemlékezzünk az életünkre, hanem amit tettünk. Amit Isten akaratában tettünk. És itt van Dávidnak a fordítottsága. Isten akaratában mit nem tettem? Mit nem tettél? Emlékezz vissza. Emlékezz vissza, és ez nem önmarcangolás, hanem a mai állapotodnak ez az indulópontja. Nem fogadtad el Istentől azt, amit Ő adott neked, ifjúkorodban. Nem gyerekkorodban, amikor idomítottak. Nem gyerekkorodban, hanem ifjúkorodban, amikor teneked már volt egód, amikor volt egyéniséged, és volt döntési lehetőséged. Az már a te bűnöd és nem a társadalom bűne, nem az elvált szülők bűne, nem a nem tudom kinek a bűne, az már a te bűnöd. És az ember megáll, és tényleg visszagondol… Ma az a lehetőségem volt, hogy elmentem abba a házba, ahol saját magam raktam össze két kezemmel a házat, és építkeztem tizenéves koromban, kemény fizikai munkával, ablakcserétől kezdve építéseken, falak húzásán keresztül, mindent végeztem. És ott álltam, és hallgattam. Nem én voltam, hanem az a ház visszabeszélt. Visszabeszélt, hogy köszönöm Istenem, hogy megtartottál, köszönöm, hogy csinálhattam, köszönöm, hogy megtehettem, és az, amit Isten megengedett, hogy cselekedjem, arra kellett emlékeznem. Nem arra a fiatalra, aki voltam, és nem húztam ki magamat. Mi voltál az előző évtizedekben, ez a kérdés? Nem ki. Az senkit nem érdekel. Ha végig mentem volna a temetőn -egy-két percig sétáltam a temetőben-, nézegettem a sírokat, nem az jutott eszembe, hogy a Pista, Jóska, Mari, nem tudom, hogy melyik nevet vegyem elő, hogy ő fekszik ott. Hanem ő az, aki ezt cselekedte. Ő az, akivel mosolyogtunk, ő az, akivel veszekedtünk, ő az, akivel együtt tanultunk. A cselekedetek, és a létezés, és a működés, és valamiben benne lenni. Erre emlékeztem. Nem arra, hogy hívták, nincs neved. És nem lesz soha neved, hogy ha nem cselekedtél valamit, azt, amit Isten adott. Kinevezhetsz magadnak bármit, akárki lehetsz, csinálhatsz magadnak példaképeket, divatújságból úgy öltözöl, ilyen vibrálás, olyan szép önfényezés, minden mehet. Senki nem fog rád emlékezni. Senki. Magad fogsz majd emlékezni, mit mulasztottál. Maga a kegyelem az, hogy Isten emlékeztet. És maga az a kegyelem és irgalom, hogy még van emlékezetem, hogy van, amit még Isten ki tud pótolni. Van, amit Isten tud még adni. Van, amit helyre tud állítani. De valahogy azért az őszinteséget most már helyre kellene tennünk az életünkben. Mert még mindig valaki akarunk lenni, az irigységen, a nagyképűségen, és a rongyrázáson és a dicsekedésen. Nem akarom ezeket felsorolni, ez mi vagyunk. Ez Istent sem érdekli, de az embereket meg abszolút nem érdekli. Különösen, mikor mindenki ugyanezt csinálja. Egy kérdés: mit cselekedtél? Azt, ami Istentől való volt. Mit? Elég kevés. Hidd el. És eléggé szomorú, amikor az ember ott áll és azt mondja, hogy Uram, hát nincs semmihez közöm. Emlékezem, hogy mi mindent lehetett volna tenni, emlékszem mi mindenre kaptam feladatot. Alaptörvényekben megkaptam, hogy ide születtem, ilyen nemű vagyok, ilyen helyzetben vagyok, ilyen talentumom van, mind megkaptam. És én, aki akartam lenni a nagy. A nagy, mindig a nagy, az isten. Az önimádatban szenvedő isten az, és nem az, ami, amit Isten akart tenni velem és általam. Mindig arra fognak emlékezni. Ha egyszer meghalsz, akkor a temetőben lehet, hogy jobban emlékeznek a főztödre, mint rád. Lehet, hogy jobban fognak emlékezni arra, hogy mit csináltál, de terád nem. Nem, elkopunk és még a sírodat sem fogják megváltani újra, mert kell másnak a hely. Egy kérdés tényleg ez: tudok-e szembesülni a fiatalságommal, a fiatalság bűneivel? A fiatalság vétkeivel és a fiatalságnak kezdete és folytatása is van, mert Isten mindig is emlékeztet és mindig is visszaemlékeztet bennünket, hogy minek kellene lennünk. Emlékezünk-e arra, amikor nemcsak vétkeket okoztunk, hanem bűnöket is. Hiszen vétkeink vannak, amikor nem tehettünk mást, van, amikor mások szorítottak be bizonyos vétkekbe és talán bűnökbe is. És a helyzet, a társadalmi és a családi helyzet, vagy bármi okán, tényleg tudtuk, hogy nem jó, de megcsináltuk. Egészen más, mint az ifjúságomnak a bűne, amikor azt mondtam, hogy nem, én a magam ura vagyok, én vagyok a legszebb, a legnagyobb és csinálom. Megvalósítom magamat és nagy leszek. És azután, találsz egyetlen egy kis papírocskát és te már mindjárt azt hiszed, hogy király vagy. És itt kezdődik a bűn. Mert Isten pontosan azt akarja, hogy te ne legyél se jó, se önző, se nagypofájú, se semmi. Pontosan azt akarja, hogy állj a térdedre, hogy bocsásd meg Istenem, hogy mit mulasztottam. Tudom, ha belegondol az ember, nagyon-nagyon tudja, hogy mit mulasztott. Nagyon-nagyon tudja, lehetett volna így is csinálni, lehetett volna úgy is tenni. Ott vannak a rengeteg mulasztási bűnök, hogy emberek ott vannak kint a temetőben -mármint a maradványaik ott vannak-, és az ember úgy megáll: tehettem volna, tehettem volna. Tehettem volna, mert, mert. Mert akkor én tudtam már, hogy mi az, hogy megváltás, tudtam mi az, hogy hívő élet, és én is éppen másfelé csavarogtam. És ezek az emberek, akik ott vannak már, mint emlékek, ezek lehet, hogy veled is gazdagodtak volna. És nem téged kaptak volna meg, hanem az örök élethez vezető utat. Mi a bűnünk? Mi a fiatalkori bűnünk, mert ez nem egy. Nem elrontottam az életemet, nem mások vittek rossz utakra engem. Az én bűnöm, az én bűnöm. Az én vétkem, az én vétkem. Ez egy sima „mea culpa”. Ez egy sima odaállás Isten elé: itt vagyok, fiatalkoromban nem kezdtem el azt, amit tudtam. Amit el kellett volna kezdenem, amit tudtam, hogy nekem az én utam, nekem a feladatom, nem, én nagyobb akartam lenni. Nem, én kisebbre tartottam magamat, hiszen két szélsőség van az emberben. És nem tudja az ember, mitől boldogtalan, és nem tudja, mi baja van. És már az ifjúságában, ott rontotta el. Nem vállalta önmagát, nem vállalta azt, amit neki kellett volna tennie, és ma itt van roncsként. És egyszer kint a temetőben 25 évig egy fakereszt, amire senki rá nem néz. Esetleg még néha kimegy valaki, illendőségből, szokásból, vagy egyéb. Mit tettem ezen a földi életen, mit? Ez egy kérdés, mit cselekedtem? Mit? Mire emlékezhet Isten? Hiszen az emlékezetnek több oldala is van. Isten mire emlékezhet? Én mire emlékeztethetem Istent, hogy emlékezzél meg az én életemben, mit tettem. Nem érdem és nem jutalom kérdése. Hogy tudok oda állni Isten elé, Istenem, Te tudod, emlékezel rám. Te tudod, emlékezel rám, és vannak azért a bibliai történetekben is az emlékezésnek nyomai. Amikor előveszem Nehémiás könyvének az utolsó fejezetét, akkor ott igencsak benne van. Utolsó fejezet, vagyis a 13. fejezetnek 14. verse, amikor mondja Nehémiás: „Emlékezzél meg énrólam Istenem ezért és ne engedd, hogy eltöröltessenek az én jótéteményeim, amiket cselekedtem vala az én Istenem házával és rendtartásaival!” Emlékezzél, hogy a Te Igédet, a Te akaratodat, a Te kegyelmedet, a Te irgalmadat, ugyanaz, mint Dávidnál, ezeket adtam és vittem tovább. Emlékezzél Istenem. Emlékezzél, és ezzel hitet vallok, hogy Őmellette vagyok, Őmellette vagyok, az Övé vagyok. Az Úr házában foglalatoskodok. Nehémiás 13,14-et olvastam. És tovább folytathatnám a Nehémiásban, az emlékezéseknek vannak folytatásai is. Nehémiás könyvének az emlékezéseit nem veszem most végül is elő, sorba lehet mondani Nehémiás mire figyelmezteti Istent. Emlékezzél, emlékezzél meg, hogy a levitáknak visszaadtam azt, ami az övéké. Visszaállítottam a templomi rendet, visszaállítottam azt, hogy megkapják a leviták azt, ami az övék és emlékezzél, emlékezzél, 29. vers: „Emlékezzél meg ő róluk én Istenem, a papságnak, és a papság szövetségének és a Lévitáknak ilyen megfertőztetéséért!” Mert van egy emlékeztetés Istenre. Emlékezzél, miért kellett nekem ezt csinálni? Emlékezzél, miért kellett nekem a Te házadat építeni, és helyreállítani azt a templomi rendet, ami akkor volt. Emlékeztetem Istent, hogy igen roncsok voltunk, vallásos roncsok, és helyreállítottuk. Emlékezzél Istenem, emlékezzél, hogy az én akaratomban az volt benne, hogy a romlásokat az életemben rendbe teszem, és minden rendetlenséget és törvénytelenséget helyreállítok. Úgy, ahogy Nehémiás a romlásokat megjavította, úgy, ahogy Nehémiás helyreállította a törvényt, elővette, úgy, ahogy a papi szolgálati rendet helyreállította. Úgy bennünk is, erre emlékeztethetjük Istent, hogy bármennyire is a leviták mit csináltak, bármennyire én mit csináltam, mégis bennem volt a helyreállítás. Bennem volt az, hogy a templom az én vagyok, és működni szeretnék és helyreállítottam. Helyreállítottam a romlásait, ott álltam és építettem az összes romlást az életemben. Természetesen a mi életünk romlásait maga Isten tudja helyrehozni, de ehhez kell más is. Helyreállítottuk az istentiszteleti rendet, helyreállítottuk a törvényt, és emlékezzél arra, aki miatt ezt kellett tennem. És amikor azt mondja, emlékezzél a levitákra, akik elrongálták, akkor magunkról beszélhetünk. Emlékezzél arra. Uram, ha van még valami idő, ítéljél meg, hogy tökéletesen működjön a templom. Emlékezzél meg, hogy tudjál kegyelmet és irgalmat adni mindezekért és ez, amikor emlékeztetjük Istent. Emlékeztetni Istent lehet, a mi életünkben viszont már emlékezünk. Akkor ott kell kezdeni az ifjúságomnál, ott romlott el minden. Onnan kezdődött az elromlás, hogy nem álltunk a helyünkön. Ott kezdődött az elromlás, ott kezdődött a bűnöknek és a vétkeknek a sokasága, hogy én vagyok én. Ez a fiatalságnak a lendülete, a fiatalságnak az önmegvalósítása. Bizony, mindegyikünknél alaphelyzet tud lenni. De mindegyikünknél ott kell lenni, hogy felnőtt korban odaállni: Istenem, emlékezzél meg. Emlékezzél meg, hogy ez rendeződött, emlékezzél meg, ha késve is, elfogadom azt, amit nekem akkor adtál. Akkor, és nekem nem arra van szükségem, hogy énrám emlékezzenek, hanem arra emlékezzenek, hogy mit cselekedett. Nem arra, hogy ki, hanem mi. Hogy milyen eszköze voltam Istennek, hogy mit tettem, és ezt elmondhatom Istennek is. Köszönöm, hogy helyreállíthatom az életemet, köszönöm, hogy helyreállíthatom az istentiszteleti rendet a szívemben, függetlenül attól, hogy látod milyen voltam. Látod azt a levitát, ami bennem él, látod. Látod, de van lehetőség, de kötelességünk nekünk is dávidi lendülettel azt mondani, bocsásd meg ó Isten ifjúságomnak vétkét. Olyan sokat énekeltük ezt az éneket is valamikor, református és egyéb színekben. Bizony sokszor énekeltük és mindig arra gondolt az ember, hogy jaj, milyen rosszat csináltam. Nem arról szól ez az Ige, nem arról szól ez a bocsánatkérés. Ez egy kapitális bocsánatkérés. Itt arról van szó, hogy eleve elrontottam, a többi csak járulék. Mert nem fogadtam el Isten akaratát, nem fogadtam el ifjúkoromban azt, amit tudtam, és sorba-sorba jöttek a bűneim, engedetlenségeim következménye. Nem egy kicsi részről szól ez a bibliai vers. Nem egy kis részdologról szól Dávid, hogy félreléptem. Ő azt mondja, az ifjúságomnak, az ifjúság pedig egy életszakasz, és ebben az életszakaszban Isten mindenkinek fölkínálja: ki vagy, hogy mit cselekedjél. Nem téged fog megítélni, hanem a cselekedeteidet. Nem téged fog fölemelni, nem neked lesz rossz a neved, hanem a cselekedeteidnek lesz megítélése, vagy jutalma. És itt bele ne essünk abba az önsanyargatásba, hogy jaj, nincs jaj, az te voltál. Az, aki az ifjúságának a vétkét és bűnét elkövette, az te voltál. Úgy, ahogy én kimondom, én voltam. Igen, én voltam, és a cselekedetek megmutatják, hogy ki voltál. Ezért jó egy temetésen, mikor a harminc éve nem látott, immáron ötven feletti „kisfiú” emlékszik arra, hogy hogyan tanítottam meg reszelni. Ez a szép, amikor a cselekedetedre emlékeznek, és nem terád. Arra a jóra, amit adtál tovább, és Isten mindig ad neked jót, hogy add tovább. Isten bennünket arra szeretne rávezetni, hogy a cselekedeteink az Ő akaratában legyenek állandók, legyenek folyamatában, legyen az örökéletre vezetők, és ne csinálj már itt bohócot magadból. És ne kend fel magad, és fényezzed, púderozzad, és növekedj. Nincs értelme. Annak van értelme, amit Isten kimondott, ezt akarom. Istennek az értelme ott kezdődik, Uram, bocsásd meg, hogy nem tettem. Bocsásd meg. Nem jajgatni kell, nem mea culpázni, nem generációs átkok, a te ceched, a te ceched. Az, amikor Isten tudja, hogy hány éves korodban lettél az Ő szemében felelős felnőtt ember, ifjú, attól a pillanattól te elszámoltatható vagy. Attól a pillanattól sorozatban csináltuk valamennyien, amíg nem volt meg a teljes uralmad, vétkeinket és a bűneinket. Sorozatban, nem szépítem. Sorozatban, mert alapjában véve nem voltunk az Ő uralma alatt, és alapjában véve nem azt csináltuk. Ne szédüljünk el ilyen rész bocsánatkéréssel, hogy jaj, ezt tettem, azt tettem. Nem, ez vagy. Magyarul, nem vagy az. Te, te vagy, aki önmagát isteníti, önmagát emeli fölfele, és nem az, aki lehetett volna, vagy akinek lennie kell. Isten mindig is ezt szeretné a lelkünkre kötni, a szívünkre helyezni: álljunk már be oda, ahová Ő valamikor be akart állítani. Minél korábban, annál jobban lehet megélni és kevesebb bűnnel átélni az életünket. És a bűnök következményeitől bizony ez, ami megmenthet bennünket. Ha már a fiataloknak is ezt tudjuk mondani: vállald el már azt, amit Isten adott. Vállald, és ne tiltakozzál a jó ellen, ne tiltakozz a rend ellen, mert nagyon nagy az ára. Mert a bűnnek is cselekedetei vannak, nem neve. A bűnnek következményei vannak. Az engedetlenségnek a következményei bizony súlyosak. Súlyosak, bizony tényleg összetörünk olyannyira, hogy az ember nem tud mást tenni, mint kimondja, úgy, mint Dávid: az irgalmasságod és a kegyelmed hatalmas. Azért hatalmas, mert az én bűnöm is hatalmas. Azért, mert az én mulasztási bűnöm is hatalmas, ezért tudom kimondani, és én bizonysággal is kimondhatom: hatalmas Istennek a kegyelme. Hatalmas az irgalmassága, mert mindent meg tud bocsájtani. De sok minden elmúlt, és sok mindennek ott van a sebe, a hege, a nyoma. Sebem már nincs, de ott vannak, visszaemlékezem, hogy csoda, hogy élek. És csoda, hogy Isten megkínált a kegyelmével és irgalmával. Megannyi önistenítés, megannyi önakarat, megannyi önmegvalósítás, és megannyi engedetlenség után is. Oda tudunk-e állni Isten elé úgy, hogy bocsásd meg Istenem, ifjúságom bűneit. Nem arról szól, hogy elcsábultam vagy elcsábítottak. Nem erről szól. Mindenre szól. Az ifjúság, az nem perc, az állapot. Az ifjúság az nem egy ember által szabályozott intervallum, hanem egy lehetőség, hogy úgy éljek, hogy megismerjem Isten akaratát, és abban induljak el. Emlékezni, emlékezz ifjúságodra, az emlékezésnek a felszólítása szól, emlékezz. És Isten, ha valamire azt mondja, hogy emlékezz, akkor Ő már szólt, van mire emlékezni. Van, az Ő szavára kell emlékezni. És itt nem lehet mentség, hogy nem voltam hívő ember. Minden egyes ember teljesen tisztában van azzal, hogy Isten hogy teremtette, férfivá vagy nővé, családdá és így tovább. Mindenki tudja. Ezt csak letagadni lehet, vagy nem vállalni lehet, vagy betegnek lenni, de akkor meg kell gyógyulni. Meg kell gyógyulni. Isten minden embernek a szívére helyezte az alaptörvényeit, azt, ami minden ifjúnak ott van a szívén. Hiszen alig ismerek olyan fiatalt, aki ne lett volna szerelmes, és nem a szerelemért kell, hogy szerelmes legyen az ember. Számtalan emberrel találkozik az ember és mind-mind vágyik gyerekre, és hányan, de hányan önmagukat jobban imádják, mindennél. Hány, de hány ember mai napig is úgy él, hogy én kicsi gyerekecske vagyok, nem. Savanyú, de régóta te már ifjú vagy. Még biológiai értelemben is már évtizedek óta ifjú vagy, felelős vagy. És Isten ezt a felelősséget egyszer benyújtja. Tudd meg, az, ami most van, az, ami van, semmi más, mint hogy ifjúkorodban te akartál isten lenni. Ifjúkorodban mindenki fölött akartál lenni, és ezt ma is folytatod vénként. Ma is, mert nem tudsz másképpen élni, mint valakit leuralni, kezedben tartani. És ez bizony az ifjúság bűneinek a következményei ma már. Mik is ezek az ifjúságunk bűnei? Nem a szülők bűne, egyáltalán. Nem a társadalom bűne, hanem az, amit én nem vállaltam el. Az. Ez a mulasztási bűn, és vannak vétkek, ami egészen más kategória, mikor beszorultam bizonyos helyzetekbe, nem tehettem mást. De az akarat mindig ott van és fellelhető, kilapozható. Én akarok nagy lenni. Az ifjúságnak ez a nagy kísértése mindenkinél ott van, és ezért jó minél korábban Krisztusé lenni, hogy ez ne működjön, hogy én ne legyek nagy. És ezért kellene a fiatalokkal is sokat, nagyon sokat foglalkozni, szülőknek, nagyszülőknek, hogy ne nőjön ki bennük az isten. Ne nőjön ki bennük az engedetlenség, a bűn. Nem az a bűn, amit csinálnak, az csak a következménye. Hanem az a bűn, hogy istenek akarnak lenni. És ez bizony ott van, gyülekezettől kezdve mindenhol ott van. Én vagyok, én vagyok, és ennek az én vagyoknak, ennek az ifjúsági bűnnek következménye, hogy aztán szétfröccsen millió bűnre. A megosztásra, pártoskodásra, mindenféle irigységre és megannyi bűnre. Szétfröccsen ez, mert rájön egy idő után az ember, hogy nem vagyok az, aki, nem lehetek az, aki, és ahelyett, hogy változna az ember, mi legyek, megismerje azt, hogy mi a feladata ezen a Földön, ahelyett sértődötten, újabb és újabb harcokba megy, mert én, aki nagy akarok lenni. Én valaki akarok lenni, és minden embert szeretnék magam alá gyűrni. Így nem megy. Az embernek az élete akkor lesz valóban boldog, mint Dávidé is, rendezett, és oda tudok menni: bocsásd meg ó Isten az ifjúságomat. Azt, amit a Te akaratod ellenében kezdtem, és ma felnőtt korban, sőt meglett korban bizony ezt szenvedem. Tanuljunk Dávidtól, oda tudott állni. Ismétlem, nem arról szól, hogy félrelépett, nem arról szól, nem egy darab bűnről van szó. Nem egy paráznaságról, ez egy komplex, komplex dolog, az ifjúság komplexitása. Igen, nem fogadtam el, és amit én nem fogadtam el, az miért lenne jó? És ha én nem fogadtam el valamit, akkor viszont valami mást elfogadtam. Üres vákuum nincs. Amit nem fogadtam el ifjúkoromban, és nem élem meg, akkor felnőtt koromban más uralkodik az életemen, mást élek meg, és szenvedés van a boldogság helyett. Az örökélet, az irgalom és a kegyelem helyett más van. Egy folyamatos idegbaj, egy folyamatos parázás, a bűn folyamatos következményei, ami viszont nem Istené. Bocsásd meg Istenem, nem akarok vájkálni az életemben, de ma én ezt tanultam: nem ér a te neved semmit, nem vagy te senki, nem vagy valaki. A környezeted, a másik ember, az mondja meg, hogy mi voltál az ő életében. Istennek milyen eszköze voltál? Mi voltál? És nem ki voltál? Ne tornázzál, hogy ki legyél, valaki legyél, hanem kérd már el, hogy Isten mit akar általad adni másoknak. Mit akar általad adni, hogy ők is úgy emlékezzenek hálaadással, hogy volt egy ember, aki megtanított engem reszelni, volt egy ember, aki adott egy szelet kenyeret, volt egy ember, akitől tanultam, volt egy ember, aki az Igét kinyitotta, volt valaki. És nem a valaki, hanem az Ige volt, és nem az volt a lényeg, hogy ki volt, hanem az volt a lényeg, hogy Élet volt. Megkaphatta valaki, tovább adhattad. Ez az egész életünknek az alapja, Életet vinni, és az életnek a feltételeit átadni másoknak. Nem te kellesz, nem. Valamikor készítettem egy meghívót az alkalmainkra, és annak a szövegén sokan kiakadtak és kaptam ellenségeket, amikor odaírtam, hogy nem te kellesz, nem téged várunk, hanem azt, amit Isten adott neked és hoztál. És te se minket keress, hanem azt, amit adhatunk neked, amit Isten ad általunk. Talán ezt kellene újra és újra előhozni, hagyjuk ki már magunkat. Ne építsük az emlékműveinket, élő emlékműveinket, mert a nagy hiúságnak semmi más a hasonlatossága, mint egy üres kripta, amit folyamatosan meszelni kell, folyamatosan fényesítünk és imádjuk, hogy milyen szép halottak vagyunk. Isten élő embereket akar, akik szolgálnak és az Ő akaratában tettei vannak, cselekedetei, eszköze Istennek, és nem valakije ennek a világnak. A világ gyönyörűen elmúlik, úgy, ahogy van, rólad is el fognak felejtkezni. Most is úgy gondolkodtam, hogy is volt azzal, akinek a sírjához elmentem, elég sok emberre emlékeztem, hogy mi volt, mi volt az életemben, mi volt közös, mi volt plusz, mínusz, emlékeztem. De azért ezt tudni kell: a fontos, ami örök, és ami emlékezet, egy idő után nélküled megy tovább. Mert ő is meg fogja tanítani a gyerekét, ő is tovább fogja adni, és te egyszerűen eltűntél. Abszolút nulla lesz az ember, és Isten így teremtett bennünket, add tovább, de ne magadat. Add tovább, amit én adtam neked, és legyél valami Isten kezében, és ne valaki ebben a világban, mert a valaki megszűnik. Végképp megszűnik, egy-két évtized, és annyi, eltűntél. Tisztázni kell, őszintének kell lenni. Hiába építed ma a szépséges kis elefántcsonttornyodat, meg a kriptádat, úgy elfelejtenek, hogy nem is voltál valamikor. De amit tettél, és Istennek az akaratában tettél, az nem múlik el. Még az sem. Sőt, még emberként ilyen apróságot csináltál, hogy megtanítottál valakit valamire, még arra is jobban fognak emlékezni, mint aki megtanította. Isten így akar bennünket használni, hogy mást, az életet, és az élethez szükséges feltételeket adjuk tovább. Tanítsuk egymást, tegyetek tanítványokká embereket, ez nem idomítás. És nem a saját tanaidnak és a vágyaidnak és a nyavalyádnak a tovább adása. Hanem azt, amit Isten adott, add tovább. Talán ebben számtalan, nagyon sok mulasztásunk van. Mennyi mindent átadhattam volna, csak nem értem rá, mert éppen más irányba mentem. Mennyi minden feladatot adott Isten, és hogy is álljak Elé egyszer? Mennyi, de mennyi… Őszintének kell lenni, minél előbb odaállni: bocsásd meg, Istenem. És akkor tud kezdeni veled, hogy az életednek x éve, ami hátra van, előtted van, abban azt a részt megkaphatod még, amit ifjúkorodban már rég odaadott Isten. Amiben idáig engedetlen voltál, idáig nem vetted komolyan, ó de sok mindenre nem is emlékezem, hogy elmúltak. Ha előveszem azt, hogy tonnaszámra voltak bizonyítványaim, mindenféle továbbképzés, meg tanulmányok, meg kitűntetések. Mi maradt ebből? Az, amit Isten általam végzett, a többi semmi. De semmi. Amit tudok használni az életben, mert az élet feltételeihez kell, azért, hogy tovább tudjak Isten munkájában még jobban, még többet adni, szolgálni, dolgozni, az megmarad. A többi? Sokszor mosolygok magamon, hogy mennyi mindenért küzdöttem, milyen nagyra tartottam magamat, hány kitüntetésem volt, hány előléptetésem volt, mit tudom én, mik voltak. Na de mit csináltam? De mit csináltam? És ez egy kérdés. Még mindig valaki akarsz lenni? Vagy Isten kezében valami. Ez egy kérdés. De ennek az előző Isten felé való emlékeztetés: Uram, emlékezzél meg, bocsásd meg az ifjúságomnak vétkeit, bűneit. Én emlékezem, Te kegyelmed és irgalmad által már ne emlékezzél. Adj újat.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |