|
65. Zsoltár
Elhangzott a SÓFÁR Jeshua HaMassisah-ban hívő Közösség szerdai istentiszteletén 2015. július 9.
Orbán Béla:
A mai napon a 65. zsoltárt veszem elő, a 65. zsoltárt Károli fordítása szerint olvasom: „Az éneklőmesternek; zsoltár; Dávid éneke. Tied a hódolat, a dicséret, oh Isten, a Sionon; és néked teljesítik ott a fogadást.”
Egy másik fordítást is használok, több fordítás mellett, és ez egy zsidó fordítás, aminek a szövegzete lényegesen eltér az előzőtől is, vagyis a 65. zsoltárt olvasom onnan: „A karmesternek, Dávid, zsoltár éneke. Dicsőséged a hallgatás, óh Isten, Cion Istene, neked jár a dicsőség és téged illetnek a fogadalmak.”
Mennyi, de mennyi a különbség a kettő között, és mennyire, de mennyire közelebb áll hozzám az a fordítás, amelyik zsidó. Nem zsidózom, és nem teszek különbséget, de mégis a szívem szerinti. Én úgy gondolom, lényegesebben, szebben és jobban kifejezi a jelen állapotomat ennek a zsoltárnak az időszerűsége miatt is, azt az állapotot, ami bennem van.
Hallgatás. Uram, Tied a hallgatás, úgy bennem van ez, hogy megszólalni sem tudok. Ha visszatekintek, és sok-sok évre visszamenőleg visszatekintek, akár a tegnapi napomra, vagy bármire, egyszerűen csak megáll a szavam. Nem meghódolok, nemcsak az alárendelt szerepe és működése van előttem. Nemcsak az van előttem, hogy én milyen kicsi vagyok és Ő milyen nagy. Ennél sokkal fokozottabban több. Nincsen szavam, eláll a szavam. Eláll a szavam, ha visszatekintek az elmúlt évtizedeimre. Eláll a szavam, ha visszatekintek mindarra, ami történt az életemben. Megáll a szavam, hogy ha látom azt, hogy mi van előttem. Megáll a szavam, hogy mennyire, de mennyire Isten jelenlétében vagyok, és mennyire, de mennyire Istennek a keze van rajtam és a családomon. Megáll a szavam, szólni sem tudok. Én azt hiszem, a fokozása az alázatnak az, amikor az ember már megszólalni sem tud. És én a mai napon nem tudok megszólalni. Ma a csendnek a napja van. Ma annak a maximális, vagyis annak a kimondhatatlan hálaadásnak, ami van bennem, ami a csendet okozza. Szólni sem tudok.
Ne kívánja senki azt, hogy én elmondjam, milyen úton mentem végig, mennyire volt velem Isten. Ne mondja senki azt, hogy számoljak be a szabadulásokról, mindazokról a lépésekről, amiken Isten végig vezetett. Nem tudom elmondani. Úgy, mint Dávid ebben a zsoltárban. Uram, Tied a csend. Hallgatok. Hallgatok, mert ez több, mint amit elmondani lehet. Sokkal több. Itt már a csend, ami mindent kifejez. Amíg mi tudunk beszélni, addig van viszonyításunk. Addig van emberi méltóságunk vagy nagyságunk, amit valahogy csak-csak jelzünk. A csend azt jelzi, hogy én megsemmisülök. Megsemmisülök ebben a nagy, hatalmas áldásban, amit Istennel élhetek meg.
És mit élhetek meg? Azt élhetek meg, ami az 5. verstől olvasható. Több fordításból is elővettem, mégis mit jelent a boldogság. 5. verstől olvasom: „Boldog, akit kiválasztasz és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék, hadd teljünk be házad javaival, templomod szentségével!”
Másik fordítás, Káldi fordítás: „Boldog, akit kiválasztasz és magadhoz fogadsz, hogy udvaraidban lakhat; hadd dúslakodjunk házad javaiban, szentséges templomodban!”
Másik fordításban. Nem véletlen olvasom, hiszen ezeknek az összességéből egészen más jön ki, mint részleteiben.
Károli új fordításában: „Boldog az, akit te kiválasztasz és magadhoz fogadsz, hogy lakozzék a te tornáczaidban; hadd teljesedjünk meg a te házadnak javaival, a te templomodnak szentségével!”
És ugyanazt, az említett zsidó fordítást veszem elő: „Boldog a kiválasztott, akit magadhoz engedsz, hogy udvaraidban lakozzék. Térjünk hát be házad javával, templomod szentségével!”
Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz. Boldog, akit kiválasztasz és magadhoz fogadsz. Nagyon sok különbség nincsen, de mégis alázatos az a fordítás, amelyiket az első fordításban olvastam, illetve a zsidó fordításból, hogy magadhoz engedsz. Kiválasztasz, és Magadhoz engedsz. Hiszen ezzel a kiválasztással, kihívással, elhívással és sok mindennel fémjelezhető valósággal. Párhuzamos az is, hogy megtartja Isten az Ő nagyságát, megtartja Isten az Ő szentségét. Megtartja azt, hogy nem leszek veled egy, de a közelembe jöhetsz. Láthatsz, hallhatsz, érezhetsz. Minden szellemi érzékszerveddel találkozhatsz velem, de nem vagy isteni. Isten mellett, Isten közelében lehetsz. Nem lettél nagyobb. Nem lettél nagyobb, csak a közelebb engedés a te ajándékod. Magadhoz fogadsz, ebben is benne van természetesen az, hogy Magadhoz fogadsz, mint a Pásztor a kisbojtárt, mint, aki segítőtárs, de mégis inkább az alázatnál maradok.
Hálás vagyok Istennek, hogy kiválasztott, elhívott, az Övé lehetek, és olykor a közelébe enged. Olykor láthatom, hallgatom, és ha Hozzá akarok menni, mindig van lehetőségem kérdezni, a közelében lehetek, és olykor talán még meg is fogad bizonyos feladatoknak a betöltésére. Nem Magához fogad, nem egy olyan állapot, ami kényelmi állapot, hanem oda rendel, és elfogadja azt, hogy én az Ő segítője lehetek. Elfogadja az én felajánlásomat, elfogadja az én életátadásomat, hogy tudjon használni.
Ugyanakkor, az életemet most, hogy áttekintem, igazából a 6. vers az, ami nagyon fontos nekünk: „Félelmet keltve, de igazságosan válaszolsz nekünk Istenünk”.
Másik fordításban: „Igazságodban csodálatosan meghallgatsz minket mi szabadító Istenünk” – írja a Káldi fordítás.
A Károli fordításban még közelebb kerülünk Isten és ember viszonyához: „Csodálatos dolgokat szólasz nékünk a te igazságodban, idvességünknek Istene”.
És a zsidó fordításban: „Félelmetesen, de igazságosan hallgass meg bennünket szabadító Istenünk.”
Az utolsó fordításban, én úgy gondolom, benne van az a dinamika, ami a többiben nincs benne. Beszámol Istennek a milyenségéről, az előzőek. Beszámol, bizonyságot tesz, míg az utolsó fordításban az a bizonyos dinamika van, hogy félelmetesen, de igazságosan hallgass meg minket. Igen, vállalom azt ma is, holnap is, és az életem minden időszakában vállalom azt, hogy odaállok, és akármennyire fáj, tudom, hogy Te vagy az a hatalmas, Aki előtt csak a csend van, s abban az Istenfélelemben legyen a Te hatalmasságod, a Te igazságosan működő akaratod, ítéleted.
Ez a mindennapok kérdése is az én életemben, és én szeretném mindig is megélni. Ha visszatekintek, ez egy olyan dinamika, aminek vannak bizonyságai. Amikor engem Isten igazságosan meghallgatott, és valóban nagyon-nagyon nehéz pillanatok voltak Őelé állni, és fájdalmas volt magamról vádbeszédet mondani, akkor mégis el tudtam mondani: Te vagy a Szabadító, Te vagy a szabadító Isten. Akkor is, visszamenőleg bizonyságként is, és a jövőre tekintendő tudom, hogy Isten megítéli a tegnapi, a mai napomat. Akkor bizonyára meg is szabadít, nemcsak engem, hanem másokat is a tévedéseimnek a következményeitől.
Csodálatos dolgokat szólasz nekünk. Igen, csoda maga a szabadítás. Károlinak a fordítása: „Csodálatos dolgokat szólasz nekünk a te igazságodban…” Csodálatos, hát tudok csodálatosabbat mondani, amikor Isten a maga szigorával, a maga törvényével, a maga méltóságában, amikor én csendben voltam, csoda módon felmentett, csoda módon megbocsátott, csoda módon megkegyelmezett, csoda módon megszabadított, és sok-sok dologban megtartott életem eddigi során is. Mindez miért történik? Hiszen a 6. vers azért folytatódik, és én azt hiszem, ennek a 65. zsoltárnak a legnagyobb bizonysága.
Olvasom az újfordítást: „Benned bízik mindenki a föld széléig és a messzi tengereken.” Káldi fordításban: „Reménység a föld minden szélének és a messze tengereknek.” Károli revideált olvasom: „A föld minden szélének és a messze tengernek bizodalma.” A zsidó fordítást: „Hisz, Benned bízik mindenki a föld szélein és a messzi tengereken.”
Nem sok differencia van, mégis sok-sok más jelentést is hordoz a különböző fordításoknak az ismerete. Én úgy gondolom, hogy megint csak az utolsó fordításhoz fordulok. Ahhoz a bizonysághoz, ami a saját bizonyságom. „Benned bízik mindenki a föld szélein és a messzi tengereken.” Igen, ez az én bizonyságom is. Benned bíztam, Őbenne egyedül a föld széléig. Mindaddig, amíg a talpamon állok, mindaddig csak Benne bízhatok. Benne reménykedhetek, Benne bízhatok, ezt a két szót egyszerre is használhatom. Benne bíztam, senki másban. Ez nem emberek gyűlölete vagy félelem az emberektől, vagy hiány. Hanem mindenekfelett Isten. Benne bízhatok a föld szélein. Amíg élek, az életem időtartamáig. Amíg élek, amíg én a talpamon vagyok, senkiben, de senkiben nem reménykedhetek, senkiben, de senkiben nem bízhatok a Földön, egyedül Istenben. Természetszerűleg Isten mindig adott segítőket. Azok, akik áldások voltak az életemben, adott, de Ő volt az, aki emberek által is, mások szolgálata által is jelen volt. Hiszen egy szülő, egy testvér, egy család, mind-mind szolgáló a másik felé. Mind Ő adta, és így Benne bíztam. Benne bíztam és ez, amelyik az én bizonyságom is. Ebben az életemben, ami most a 65. zsoltárral azonosan a 65-ös számot hordozza, mint születésnap.
De megyek tovább. A másik bizonyság a messze tengereken. Messze tengereken bizodalmam Isten. Messze tengereken reménységem Isten. Bármelyik fordítást használhatom. De mi az a messze tenger? Amikor az életünkben vannak olyan pontok, amikor a határainkat elérjük. Vannak olyan események, helyzetek, amikor már nem állunk a talpunkon. Amikor nincs már semmi, de semmi biztos pont, és amikor olyan állapot van, mint amikor valaki a tengerre száll. Tengerre száll és előtte a nagy semminek tűnő végtelenség, és a végtelenségnél ott van, hogy tudom, hogy van szél. Számtalan, de számtalan ilyen helyzet volt az életemben, amikor menni kellett és nem az én talpamon. Nem az én utamon mentem, úgymond bizonytalanná vált alattam minden, úgymond céltalanná, mert nem láthattam a célt. Emberi céloktól függetlenné váltak dolgok, tengerre kellett szállnom. Tengerre kell szállni, sokszor naponta. Elindulsz, nem tudod, hogy merre, nem tudod, hogy miért, de Istenre rá kell bíznod magadat.
A két talpon járás után mindig jön a tenger. Amikor Isten megtanít bennünket járni, amikor Isten megtanít bennünket élni a saját életünket és a földünkön lenni, és akkor utána jön, az a nehéz. Az a nehéz, ami a távoli ismeretlen cél. Amit csak hittel elfogadva tudsz megérteni, csak úgy tudsz megérteni, ha rábízod Istenre magad és kimondod, Te tudod, Istenem. Mindenki, aki az Övé, Benne bízik. Én úgy gondolom, a hívő életnek ez a két pontja az, amiről bizonyságot tehetek most mindenkinek. Ebben az időszakban, amit megértem, -hiszen van még előttem, fölöttem sok-sok idő- két út volt előttem: a földön járás, a saját életem, amikor szilárd talaj van a talpam alatt, és sok-sok esemény, amikor nincs szilárd talaj. Van szél és ehhez a célhoz csak a szelekkel és hitben, és Istennek az irányítása alatt juthatsz el. Csak engedelmességgel és hitben evezhetsz tovább.
Ilyen időszakot élünk most is meg. Ez a világ is hamarosan olyan időszakba érkezik, amikor sok-sok ember még bízik azon, hogy a földnek a széléig meg tudom tenni, amit. De a széle közelebb van, valahogy a széléig jutunk ennek a világtörténelemnek is, amikor nem tudjuk, mi lesz. Én úgy gondolom, hogy ilyenkor jó bizonyságot tenni arról, hogy nekem a messzi tengeren vagy a tenger messzeségében van hitem, és tengerre szállok. Vállalom azt, és elkötelezem magam Istennek, hogy csónakba szállok, hajóra szállok, ahol az én talpam már semmit nem jelent. Szó szerint a nagy víznek ki vagyok szolgáltatva, szó szerint tehetetlen vagyok, nem szaladgálhatok. Tehetetlen vagyok, hiszen nem az én erőmből, hanem a hajómnak az útjáról és a szelekről és a kifeszített vitorlának és mindezek szabályos működéséből adódik az, hogy az ismeretlen felé megyek. Az az ismeretlen, amit Isten ugyan kijelentett, de nem láttam még, csak akkor, amikor odaérek.
Valóban bizodalmam van ebben? Bizodalmunk van ebben? Ez egy kérdés előttünk. És én számtalan ilyen eseten mentem már keresztül, amikor hajóra kellett szállni. Hajóra kellett szállni, és nem tudtam, hogy hogyan tovább. Nem tudtam mi lesz. De a hitem és az életátadásom, odaadásom, az engedelmességem mindig célba vitt. Most is ilyen időszak előtt állunk. Személyesen is ilyen időszak előtt áll az ember, hiszen idáig a földi úton valóban megélhettem, hogy mindig-mindig akkor van bizonyság, pozitív bizonyság, ha Rá bízom és engedelmesen cselekszem mindazt, amit tehetek.
Azonban eljön az idő, amikor igen csak közeli az életnek a határa. A szárazföldnek a határa és felmerül a kérdés, hogy hogyan tovább. Igen, ahogy idősödik az ember, a tenger egyre közelibbnek látszódik. A föld határa kezd körvonalazódni. Nem jelenti azt, hogy most búcsúzom, de számolnom kell, hogy a következő bizonysággal is már úgy érhessek a partra, hogy Uram, lesz, ami lesz, csónakba szállok. Te viszel, oda, ami előttem ismeretlen.
De addig is meg kell élnem azt, amit olvastam. Azt a bizonyságot: boldog ember az, akit a házadba befogadsz, akit a házadba elfogadsz. És ki az, aki az Isten házába bemehet? A nép a tornácaiban. Egyes fordítások szerint tornácról beszél, másik fordítás szerint udvarban. De mégis, ott van egy felszólítás, hogy vigyük oda Isten elé a szentségeket. Vigyük oda Isten elé a szentségeket, és ebben a pillanatban el kell mondanom, hogy valóban most rólunk szól. Rólunk szól, valamennyiünkről, hogy „Boldog a kiválasztott, akit magadhoz engedsz, hogy udvaraidban lakozzék. Térjünk hát be házad javával, templomod szentségével!” Térjünk be házad javával. Aki Isten házában lakik, annak vannak bizonyságai. Aki Isten házában lakik, annak van bizonysága, amit hálaadásként oda kell tenni az oltárra. Ezek a javaink. Mindazt, amit Isten házában, Isten betakarásában, magában Krisztus Testében megélünk. Ezeket kell odaadni hálaadással és köszönettel és azzal a csenddel, hogy elképzelni se tudtam volna, mennyi mindent adsz évtizedeken keresztül. Templomod szentségével. A templomod szentsége mind-mind az, ami Isten elé le van téve. A hálaáldozat, mind, ami ott van a trón előtt, mind az, ami ott van az oltáron. És számunkra van-e ilyen boldogság? Mindig ezt kérdezem. Ezt kell most kérdeznem, hogy boldog vagy-e, hogy Isten házában lakozhatsz? Mert a boldogság nem más, mint azon a helyen lenni, amit Isten akar, és Isten megáldani akar. Tényleg ott vagy? Vagy egyéb házban vagy? Vagy egyéb boldogságot élsz meg? Vagy a boldogságot és az örömöt felcseréled? Azt hiszed, hogy az örömeid a boldogság? Az örömökből soha nem lesz boldogság. Hanem a boldogság járulékos földi érzületei, és ajándékai, hogy van örömöd is. Boldog vagy?
Én úgy érzem, hogy megélem azt a boldogságot, és sok-sok örömöm is van. Megélem azt a boldogságot, hogy Istennek hálaadással lehetek most itt. Istennek hálaadással lehetek most ezekben a napokban is. De ugyanakkor van lehetőségem letenni a bűneimet rendszeresen. Van lehetőségem úgy Isten elé állni, hogy istenfélelemmel kérni az igazságos megítélését minden szavamnak, lépésemnek, gondolatomnak. Ez a boldogság, mert ennek a következménye az, hogy nem kell félnem. Nem kell félni a földi utamon, mert ezen a földi utamon is, Benned bízhatok, miképpen azon a tengeri láthatatlan cél fele haladó, de már hitben járó úton is. Csak Benne bízhatok. E kettő összefüggése, ott lakni az udvarában, ott lakni mellette, környékében, ez ad lehetőséget, hogy bevihetjük oda a Szentélybe, oda a templomba azt, ami szent. Azt, ami szent ajándék, mert Isten adta neked, és amiért hálával tartozol. Isten adta neked az Igéjét, mert az Ő ítélete is szent, neked szóló kegyelmi ajándék.
Boldog vagy-e? És most, amikor a 65. zsoltárról beszélek, stílszerűen a 65. zsoltárról, mint említettem már több ízben is, a zsidó ember azt a zsoltárt olvassa születésnapján, ahány éves. Számomra ezen a 65. születésnapomon bizonyságként hangozzék el: igen, örülök, hogy Isten nem hagyott. Nem hagyott ott, ahol voltam, hanem kiválasztott, Magához rendelt és úgy, ahogy van az Ő félelmetes módján, de igazságosan nemcsak megítélt, hanem megszabadított, megváltott, és az Övé vagyok. És ennek következményeképpen mehetek naponta Őelé és vihetem azt, amit Tőle kapok. Igen, vihetem a hálaadást, vihetek mindenért, mindenért áldozatot az Ő oltárára. Hálaáldozatot éppúgy, mint a bűneimért, mindenért, amit olvashatunk, ismerhetünk a Bibliából, melyet cselekedett a választott nép akkor is Isten oltáránál a templomban.
Igen, boldog vagyok ezért, hogy kiválasztott vagyok. Boldog vagyok azért, mert az egész életutam biztos, mert nemcsak bizodalom van és reménység az életemben, hanem megtapasztaltam önmagam is mindazt a bizonyságot, ami a föld határáig az én területemen, ameddig az én szemem ellát, és az én feladatom, az a föld határaimon belül történik. És bízhatok ma, és holnap Hozzá, és Őbenne, hogy, amit én látok, az, amit nekem adott, meg fog történni, és abban én engedelmesen szolgálni tudom Őt, és felelősen betölthetem e földi küldetésemet. És bizodalmam van abban is, hogyha tengerre szállok, akkor van cél, és nem az én célom fog bekövetkezni, hanem az Ő akarata. Hiszen az a cél, ahova hajózni kell, az Ő akarata. Naponta meg kell tanulni ezt a hajózást is. Naponta el kell fogadni, hogy mindaz, amit cselekszem tudatosan, abban lehet reménységem és bizonyságom, hogy az Ő áldásával be fogom tölteni. De naponta vannak olyan helyzetek, amikor tenni kell valamit, de már nem az én célom, de el kell fogadni Isten akaratát. Már nem az én hatásköröm és igazából nem az én lábam, hanem visz a víz, magyarul Isten, úgy ahogy van, irányítja az életemet, hogy tennem kell. El kell oda jutnom és meg kell cselekednem. Többféle tenger van, vannak ilyen ismeretlen tengeri utaink az életünkben, de van egy hosszú út is, amikor az emberi határok lezárulnak, és a tengeren át kell menni.
Szeretném, ha a 65. évemben a 65. zsoltár mindenki számára üzenne. Szeretném, hogyha megértené mindenki, nem a hangzavar Isten dicsőítése. Nem a hangzavar és a különböző harsogások. Nem. Isten legnagyobb dicsérete az, amikor csend van. És most csend van bennem. Az a megalázott, megalázkodó, megsemmisülő, s mindez nem negatív. Az a csend: Uram, nem értem, de köszönöm. Uram, nem tudom, hogy Te ki vagy, olyan hatalmas vagy. Köszönöm. Már nem tudom szóban sem elmondani, kicsoda Isten. Már nem tudom szóban el sem mondani, hogy kicsoda az én Uram, Jesua HaMassiah, hiszen olyan hatalmas dolgokat, és olyan hatalmas erősséget, bizonyságot, és boldogságot adott, melynek első lépése volt, hogy Hozzá odamehettem. Az Ő udvarában lakozhattam, és az oltárra feltehettem mindenemet és mindenkor. Ez a boldogság! A boldogság nem kiabál. A boldogság maga a csend. Az a csend, hogy megszólalni sem tudok.
Igazából sok mindent mondhatnék még erről a 65. zsoltárról. Hiszen ez a zsoltár éppen akkor íródott, amikor Izraelben éppen szárazság volt. Amikor a bűnök következménye nagy szárazsággal járt. Sok-sok mindent mondhatnék erről a zsoltárról még, hiszen mindenki másképp magyarázza. Mindenki megpróbálja ennek a zsoltárnak az értelmét magyarázni, zsidó bölcselők éppúgy, mint keresztény okoskodók. És ennek jogán én azt mondom, én nem bölcselkedni akarok most ezzel a zsoltárral. Csupán bizonyságot tettem. Isten előtt csendben állok, mert szólni sem tudok. Kimondani, elmondani sem tudom, hogy ki Ő. És azért is szótlan vagyok, mert azt a csodát sem tudom megérteni, hogy a pocsolyában vergődő szerencsétlen halálra ítélt életemet hogy emelhette ki úgy, hogy ott lehetek Nála, az Ő udvarában, és hogy engedhet be engem oda, hogy letehetem az oltárra mind azt a szentet, ami áldozat, ami áldás.
Hogy lehet, hogy történhetett mindez velem? Csendben vagyok. Csendben vagyok, és nem jajgatok, és nem kiabálok, mi lesz velem itt a Földön. Mert tudom, hogy Ő olyan hatalmas, hogy szégyen lenne, hogyha én félnék. Csendben vagyok, mert ha tengerre kell szállni, akkor a hitetlenségemet bizonyítanám, ha nekiállnék kapkodni, és nekiállnék mindenképpen száraz lábbal megúszni dolgokat. Csendben vagyok, mert a tengerre szállni mindenkinek szükséges, elrendelt, és a legnagyobb csend a tengeren van. Ott, ahol te és Ő, illetve Ő és az Ő akarata, ami célba visz. Így indulok egy cél felé. Most a földi utamon is van olyan időszak, amikor nem tudom, merre. Nem a talpamon állok, Isten tovább vitt, bizonytalan felé. Hit próbája ez, tengeri út ez. De tudom, hogy van célja, nemcsak az én életemmel, nemcsak a szolgálatommal, hanem az Ő népével, Izraellel is és Krisztus Testével is.
Most ez az idő jön, a tengeri időszak, és itt is elmondhatom: egyedül Benne bízom. Könnyű volt Benne bízni, mikor két lábon álltunk, mikor a földön jártunk, egy új idő következik. Nemcsak a személyes életemben, hanem ebben a földi világban is, új idő jön, amikor nincs fix talaj. Amikor a hitünk tart meg azon a tengeri úton, aminek a célja ígéret. Itt változás történik. Az életkornak megfelelően is, és a Föld életének a helyzetében is változás történik. Idáig tudtuk, jobbra, balra, talpunkon álltunk. Holnap, bármikor, közeljövőben, nincs biztos talaj ennek a Földnek a talpa alatt sem. A föld népeinek a talpa alatt sem. A következőkben Isten olyanokat akar használni, olyanokat akar megmutatni, aki ki tudja mondani, amint Dávid zsoltárában is olvasható volt: a Föld széléig Benned bízom, de a messzi tengereken is, ahol már nincs biztos talaj, nem látom a célt, de tudom, hogy a kikötőbe, a végcélhoz elérkezem.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |