|
62. Zsoltár Öntsd ki a szíved! 2013. június 19.
Orbán Béla:
Közel egy éves tartozásomat szeretném ma törleszteni, mert zsidó szokás szerint, amikor az ember családjában van egy születésnap, akkor mindig felolvasnak egy zsoltárt, és ahány éves a delikvens, azt a zsoltárt olvassák fel. Úgy, mint Eszternél a múlt héten a 30.-at kellett volna felolvasni, Izsáknál a 4. zsoltárt és így tovább. Mindenki tudja a saját zsoltárát. Nekem viszont a 62. zsoltár most már elég jelentős tartozásom, úgyhogy a mai napon a 62. zsoltárt veszem elő. Nem magam miatt, csak azért, hogy mégis ebben a nagy melegben kicsit feloldjam a feszültségeket. Bár ez a 62. zsoltár azért elég súlyos zsoltár a maga formájában is. Olvasom tehát, így kezdődik:
„Az éneklőmesternek, Jedutun szerint, Dávid zsoltára. Csak Istenben nyugoszik meg lelkem, tőle van az én szabadulásom. Csak ő az én kősziklám és szabadulásom, ő az én oltalmam, azért nem rendülök meg felettébb. Meddig támadtok még egy ember ellen, meddig törtök ellene valamennyien, mint meghanyatlott fal és dűlő kerítés ellen? Csak arról tanácskoznak, mi módon vessék őt le méltóságából, szeretik a hazugságot, szájukkal áldanak, szívükben átkoznak. Szela. Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert tőle van reménységem. Csak ő az én kősziklám és szabadulásom, ő az én oltalmam, azért nem rendülök meg. Istennél van szabadulásom és dicsőségem, az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van. Bízzatok őbenne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi menedékünk. Szela. Bizony hiábavalók a közembernek fiai és hazugok a főembernek fiai, ha mérőserpenyőbe vettetnek, mind alábbvalók a semminél. Ne bízzatok zsarolt javakban, és rablott jószággal ne kevélykedjetek, a vagyonban, ha nő, ne bizakodjatok. Egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom az Istené. Tiéd Uram a kegyelem is. Bizony te fizetsz meg mindenkinek az ő cselekedete szerint!”
Ennek a zsoltárnak az eredete különösen érdekes, mert nem igazán tudja senki. Lehet ez arról szóló zsoltár is, amikor Dávid az üldözője elől bemegy a templomba, illetve bemegy Jeruzsálembe. Szólhat a diaszpóra zsidóságának, szólhat bárkinek, hiszen egy bemenetel Isten elé ez a zsoltár lényegében. Egy olyan vonulás, amiben tényleg kicsit hangsúlyosan is mondtam, a „csak” szó benne van. Talán felfele menetel, inkább ezt mondanám, nem is bemenetel. Felfele menetel és bemenetel egy olyan békességbe, ami Isten elé való menetel. Felmenetel a Szentélybe, felmenetel Isten elé. Talán ennél a 62 évnél is mondhatnám, hogy az embernek az élete ilyen felfele menő élet, amikor egyre inkább ez a szó elhangzik az ember szájából, hogy csak. Csak. Amikor az ember rájön a mivoltjára, hogy kicsoda, mennyi ereje van. Rájön arra, hogy az egész élete nem más, mint egy küzdelem. Rájön arra, hogy ez a küzdelem a hívő ember életében akár zsidó, akár nem zsidó, akár Krisztus Testében van, akár Isten népében, mindenképpen támadás alatt van. Méghozzá nem kevés támadás van.
Azért szól így a zsoltáros, hogy „meddig támadtok még”. Nem azt mondja, hogy meddig lehet sétálni a mennyországba, meddig lehet odasétálni a dobogóra, hogy első helyezettként befutottam, ide az érmet a nyakamba. Meddig, meddig, meddig? Az ember felmenetelében van egy ilyen nehézség, hogy egyre nehezebb és egyre nehezebb azért menni ebben a küzdelemben, hogy megtanulja ezt a szót, csak. „Csak Istenben nyugszik meg a lelkem…” Nem nyugodhatok meg, ha vagyonom van, nem nyugodhatok meg a saját erőmben, nem nyugodhatok meg semmi, de semmi emberiben, mert olyan ingatag, és olyan múlandó, hogy abban nincs nyugalom. Csak a fixben, az Örökben van nyugalom, a szóban is benne van, hogy megnyugszik. Az én szellemem is csak ott tud megnyugodni, ha Istenben van, Krisztus uralma alatt van, csak akkor tud megnyugodni.
Az én szellemem ebben a világban, ha a világ szellemiségével párosul, azonosul, alárendelt, akkor a nyugalom az olyan, mint a tengeré, hogy a tenger egy helyben van, de folyamatos háborúságok vannak, folyamatos hullámzások vannak. Az ember rájön arra, hogy utána bármi is van az életében, bármi támadás, a zsoltáros nem egyszer, és nem kétszer mondja ki a többi zsoltárában is, hogy csak egyetlen egy Kőszikla van. „Csak Ő az én Kősziklám és szabadulásom, Ő az én oltalmam, azért nem rendülök meg felettébb.” Csak Ő. Csak az a Kőszikla, amire állhatok, mert a föveny, a homok alattam ingoványos rész, az egész életben bizonytalan. Csak Ő, és Ő a szabadulásom, és a rejtekhelyem is, amikor Istenben bízhatok úgy, hogy Őbenne rejtőzöm el. A világ és minden támadás ellen egyedül Istenben van védelmem.
Ezt az Ószövetség számtalan példájából is ismerjük, amikor Isten mondja, hogy állj be, állj be a rejtekbe, állj be abba a rejtekbe, ahol védelemben vagy. A mi életünk biztonsága, a mi biztonságunk rejteke Istenben van. S erről szól, erről a kettőről szól a zsoltár, Kősziklám és Szabadulásom, Oltalmam, és ezért nem rendülök meg felettébb. Természetesen itt már kettősség van, hiszen Akin állok, az nem más, mint a Messiás, maga Krisztus. Akiben a védelmem van, Istenben, tehát az Ő népében. És ez nem azt jelenti, hogy befutott ember vagyok, hanem azt jelenti, hogy nem rendülök meg felettébb.
Olyan szép a magyar nyelv, már lassan annyira ősi, hogy már magyarázni kell a Károli nyelvezetét is. Mert bizony arról szól a mi életünk, hogy megrendülünk. Remegünk, rendülünk, mint a földrengésnél, ugyanúgy megrendül az életünk. Nem azt mondja, hogy nem lesz semmi bajod, nem azt mondja a zsoltáros a felfele menetelnek, a bemenetelnek, a Szentélybe menetelnek az utolsó szakaszában, hogy minden szép, minden jó, hanem azt mondja, hogy annyit fogsz csak kínlódni, szenvedni, inogni, hogy felettébb nem. Nem fogsz elesni, nem fogsz annál a mértéknél lejjebb kerülni. Meginogsz, de el nem esel. Eleshetsz, de felkelsz azonnal, mert nem megfekszel. Benne van az, ha együtt megyek Istennel, és az Ő védelmében, és megyek fel a Szentélybe, nehéz út, de nem lehet bajom. Végleges, végzetes, felettébb szóló, felettébb levő baj, az erőm feletti és a lehetőségeim feletti bajok sosem érhetnek el.
A zsoltáros folytatja tovább. „Meddig támadtok még egy ember ellen, meddig törtök ellene valamennyien, mint meghanyatlott fal és dűlő kerítés ellen?” Csak arról tanácskoznak, meddig, és a hívő ember életében ez jellemző. Meddig tart ez még, Istenem? Meddig tart még ez a baj? Meddig nem veszik észre, meddig nem fogadnak el, meddig kritizálnak, meddig támadnak, hogy felboruljak, hogy ne tudjak eljutni Teeléd? Meddig vannak ezek az akadályok? Mert ez a panaszbeszéd Isten előtt is szól. Meddig? Már olyan vagyok tényleg, mint a kerítés, amelyik inog, már betörhetnek az életembe, a gondolataimba, az érzületembe. Olyan vagyok, mint a meghanyatlott fal, vagy a dűlő kerítés, ami már csak egy lökés, és felborul az egész életem. Meddig? De Isten soha, de soha nem enged el bennünket. Mert az igazi hívő embernek itt az életében ugyanazok a szavak mindig is elhangozhatnak, sőt elhangzanak: „Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert tőle van reménységem.”
Amikor az ember ott áll abban a csendben, amikor nem azt kérdezem, hogy mit csináljak. Nem azt mondja, hogy megvallom, meg egyéb. Hanem valóban önmagammal beszélgetek, mérlegelem. A szellemem szól a kétségeskedő szellememhez. Ne kétségeskedj, ne nyugtalankodjál, mert Tőle van a reménységem. Megéljük-e azt, amikor az ember úgy maga alatt van, hogy a nehézségek elérik, és hívő emberként, mint Dávidnál is, a zsoltárosnál is ott van, támad. Támad ez a világ, támad a közvetlen környezeted. Nem az támad, aki messze van, pont a melletted levő szokott legjobban, mert az az ütésfelület, az a közvetlen felület, amelyet jól el lehet érni. Meddig? Meddig? És ebben a meddigben ott van a hívő embernek a bizonysága, amivel saját magát erősíti. Nyugodj meg. Tudsz-e magadnak olyat mondani, nyugodj már meg. Nyugi. Ki tudod-e magadnak mondani, ezt a hétköznap is sűrűn használt szót, hogy nyugi, nyugi. Csak Ő. Nyugi, nyugi, mert kettősség van bennünk. Ha Krisztusé vagyunk, akkor is bennünk van. Kísérthetőek vagyunk, bennünk van az ember. Mi lesz akkor, ha? Mi lesz akkor, ha elér ez? Mi lesz akkor, ha? Nyugi. Benne van a reménység. Nem ebben az egyházban, vagy abban az emberben, vagy ebben a politikai, vagy gazdasági helyzetben. Meddig? Nyugi.
Megyünk felfele, és az embernek amikor már szorítanak az évei, a tapasztalatok ott vannak, és megyünk a Szentély felé, a cél felé, akkor tényleg elhangzik-e bennünk ez a szó: nyugi. Meg tudod-e nyugtatni magad? Az önmagad hitével, nyugi. Nem fog tovább engedni semmit kívülről, hogy össze ne essél. Nem érhetnek el. Nem érhetnek el, bármennyi támadás van, bármennyi külső támadás, mert mindig is a Sátánnak ez az eszköze, hogy halj meg lélekben, szellemben, és mindenképpen fizikailag is utána. Ez a szándéka. Lehet, hogy recseg a háztető, lehet, hogy inognak a lábaid, de Isten azt mondja, hogy nyugi. Csak addig, amíg te elviseled. Csak addig, amíg nem rendülsz meg felettébb. Meg kell, hogy rázzon Isten, meg kell engedje, hogy ki tudd mondani: az én Kősziklám, és az én menedékem, az én szabadulásom kicsoda. Inogni kell. Különben nagyon jól elvolnál és fütyülnél te mindenre. Nagyon jó barátságban lennél még az ellenséggel is. Talán még együtt is harcolnál vele.
De sokszor nagyon jók ezek a próbák, mikor az ember alatt már inog minden, mikor recseg-ropog az egész életének építménye, és akkor Isten azt mondja: nem. Én vagyok a menedéked, Én vagyok az, Aki nem engedi, hogy rád omoljon az életed, ki fogsz mászni alóla, kiszabadít. Kiszabadít a romjaidból, dűlő kerítésed, és a düledező falad nem fog magad alá temetni, nem fogsz magad alá kerülni, magadba fordulni, nem fogsz. „… nem rendülök meg felettébb.” Amikor vihar van, amikor bajok vannak, amikor tényleg düledezik minden, földrengés van akármilyen szinten, és akkor ott van előttem: „… nem rendülök meg felettébb.”
Fogok, fogok szenvedni, fogok inogni. Lehet, a háztető is leesik felettem, azt, amit idáig építettem, tervet minden, sutty. De én nem. Mert felettem levő dolgok nem lesznek, mert felettem egyedül Isten van. Egyedül Isten van, és tudom-e kimondani, Tőle van a reménységem és a Tőle van a reménységem nem más, Egyedül Tőle van a reménységem.
Amikor itt a dávidi zsoltárról beszélek, ez a felmenetel. Nem a hétköznapnak a kezdete, amikor a hívő életben is elkezdődik a harc, vagy az ember felnőtt korúvá válásakor is azzal kezdődik, hogy mindjárt jönnek a harcok. Vagy a választott népnek is Jerikóval kezdődik a bemenetel. Bennünk van-e ez a hit, hogy egyrészt felettébb nem érhet el semmi, össze nem dűlhetek, mert a Sziklám Ő. A reménységem Ő, egyáltalán Őbenne nem fog elérni végzetesen az egész, ami ellenem támad.
„Istennél van szabadulásom és dicsőségem, az én erős kősziklám az én menedékem Istenben van.” Valóban, amikor ennyire nehéz helyzetben vagyunk, mint a zsoltáros, hogy körbeveszi az ellenség, mondhatnám, hogy pucol. De nem is pucolásról van szó, megy föl a Szentélybe. Vagy a diaszpórában lévő zsidóság, vagy a mostani diaszpórában lévő hívő, Krisztus Teste is. Támad az ellenség rendesen. Meddig? Nem azt mondja Isten, na, imádkozz és elmúlik, nem azt mondja, hanem azt, hogy nem hagylak. Nem hagylak, megszabadítalak. Nem hagylak, Én vagyok a te reménységed, és a hívő embernek a hite az, amiről itt beszél a zsoltáros. Az a hit, amelyik a legnagyobb veszélyben is tudja, nem veszhetek el, tudja azt, hogy van remény, és tudja, hogy ez a remény nem más, mint Isten, mert Ő az, Aki mindenben ott van, mert ha én Őbenne vagyok, akkor mindenben bízhatok.
„Bízzatok őbenne mindenkor ti népek…” Ez az ember, ez a zsoltáros, aki a bajban mondja, meddig támadtok és megvallja Istent, megvallja a Szabadítót, megvallja a biztonságot, a reménységet, megvallja a Kősziklát. Ez fordul egyet, és ez az erősségének a jele: „Bízzatok Őbenne ti népek…” Mert a mi hitünk, az nem egy belső hit, egy magánügy. Itt a zsoltáros úgy, ahogy van, máris kifele fordul. Támadnak, baj van, de nem fogok meginogni. Támadnak, baj van, de nem fogok nagyobbat szédülni, hogy elessek. Nem ingok meg, és megmarad a reménységem, mert én Őbenne vagyok, és az Ő ígérete a szabadítás, és az Ő ígérete a menedék, mert Ő az erős Isten. Nem én, nem én vagyok, én csak, Ő csak, de Ő mindenekfelett.
Ez a zsoltár tele van csak-kal. Csak meddig támadtok, csak ezt teszik, csak Ő az, csak Istenben nyugszik, csak, csak. Csak. Két csak van. Isten és a másik csak, az ellenfél. A Sátán és Isten között van valaki, akit úgy hívnak, hogy ember. Ennek az embernek, ha hite van, akkor bármennyire inog, bármilyen veszélyben van, ki tudja mondani. Csak Isten, Aki, nem te. Csak ezt csináljátok, csak támadsz. Csak, van egy válasz, és nekem is lehet egy válaszom, amikor azt mondom, bármi is történik. Csak Őbenne bízom, senki másban, és magamban sem. És utána, amikor ez a hit megerősödik bennem és megélem, akkor van bennem, hogy kifele tudok nyitni, hogy „Bízzatok őbenne mindenkor ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi menedékünk.”
Öntsétek ki a szíveteket. Hogy öntöm ki a szívemet? Többféleképpen lehet. Egy kérdés az ilyenkor, amit sokszor nagyon is keresztény szinten szoktunk szlogenként mondani: mi van a szívedben? Mi van a szívedben? Mondd ki, mi van a szívedben, oly sokszor használjuk, kánoni nyelven, kánaáni nyelven ezt. És ha mi belegondolunk, akkor hát, ha jól megnéznénk, mi van a szívünkben, akkor azt egy vegykonyha is megirigyelhetné, mert abban aztán van sav, keserűség, mindenféle. Öntsd ki! Öntsd ki a fájdalmadat, öntsd ki a keserűségedet, öntsd ki a savanyúságodat, öntsd ki. Bízz Benne és öntsd ki Előtte! Menj oda Isten elé! Isten Mindenható, Isten a mi reménységünk, Isten, Akihez mehetsz, Ő a Szabadító. Itt vallja meg maga a zsoltáros. De kinyitja a bizonyságot, menj oda, öntsd ki Előtte a szívedet. Úgy igazából kiöntötted a szívedet?
Én nem szeretném látni, mi van benne. De jobb, hogyha az én szívemet is kiöntöm, nem igen nézi meg senki, mert szerintem még a kőpadló is felolvadna tőle. A sok epe, keserűségek, sok savanyúság, a sok fájdalom, ott van. Jobb, ha nem tudjuk, hogy mi van az embernek a szívében, jobb, hogy mi az, amit ki kell önteni, de a parancs mégis, és a bizonyság is az, öntsd ki a szívedet. Itt Előttem. Öntsd ki, hogy Uram, fáj. Öntsd ki, hogy Uram, ilyen mocsok vagyok, ott van. Hadd ne írjam le a vegyelemzését, hogy ki vagyok én, ha kiöntöm a szívemet. Öntsd ki, öntsd ki a szívedet és Ő a te menedéked. Magad elől, más elől. Csak öntsd ki azt a sok keserű epét, azt a sok savanyút, mindenfélét, ami benne van a szívedben. Öntsd ki.
Persze öntsd ki a hálaadásodat is. Öntsd ki, hogy odamehettél Őelé, mert a támadók mégsem értek el. Odamehetsz Elé, kiönteni a szívednek a jobbik oldalát is, hogy ott van benne a hálaadás, hogy nem csak megúsztam, hanem a reménység Istene meg is tartott, hogy itt kiönthetem a szívemet. Hogy elmondhatom, hogy mi voltam, de köszönöm. Elmondhatom a hálámat, hogy egyáltalán Előtte lehetek, imádkozhatom Hozzá, és kiönthetem a fájdalmat, keserűséget, mindent, mindent. Kettős kiöntés ez. Uram, ez vagyok, bűnbánat, és a hálaadás. Uram, köszönöm, hogy van kegyelem. Köszönöm, hogy kiönthettem, és az ember tudja ezt a pszichológiában is, ha valaki elmond valami bajt, hogy már mennyire megtisztul. És, ha Isten előtt, Aki nemcsak reménységünk, Aki nemcsak Szabadítónk, nemcsak Megváltónk, hanem Minden, ha ott kiöntjük ezt, mennyire meg is gyógyultunk. Még egy egyszerű emberi elbeszélés, kimondás is gyógyít. Gondoljuk meg, ha a Teremtő Isten előtt, Aki Mindenható Isten, mennyire, de mennyire meggyógyul az ember szíve, amikor kifakad a sok genny, az a sok epe, sok minden. Mennyire? Szabad gyógyulni. Öntsd ki a szívedet!
Magyarul menj Isten elé imádkozni. Lehet érted, önmagadért is sírni, hogy mennyi keserűség van benned. Kiöntheted, mennyi fájdalom, mennyi minden, mennyi minden van az ember szívében, szellemében. Meg kellene tisztulni, és jó megtisztulni, mert lehet Őbenne bízni. Ő nem fogja számon kérni tőled, hogy mit teszel Elé. Egy bűnvallásban, egy sérelemben, vagy bármiben. Ő nem fogja azt mondani, hogy na, hogy nézel ki. Nem fogja azt mondani, hát Én azt vártam, hogy itt most jóillatú áldozatot adj, és helyette itt kaptam most mindenféle mocskot. Ő szeretne megtisztítani, megszabadítani, mert Ő a menedékünk, Ő a Szabadítónk, úgy, ahogy a zsoltáros bizonyságot tesz Róla. Öntsd ki a szívedet. Ne úgy, mint a szennyvizet. Oda Elé. Nézze meg, mi van benned, hogy tisztítson meg, és szabadítson meg mindezektől és akkor utána tudod mondani, hogy mi a hiábavalóság. Úgy, ahogy a zsoltár is mondja.
„Bizony hiábavalók a közembernek fiai és hazugok a főembernek fiai, ha mérőserpenyőbe vettetnek, mind alábbvalók a semminél.” Hiábavalóságok csak úgy jöjjenek ki belőlünk. Hogy én úgy ragaszkodtam valamihez, és itt van, kiöntöm, nem kell. Kiöntöm, nem kell. Mennyi megkönnyebbülés van, már pszichésen is, ha az ember kiönti a fájdalmát, vagy még az örömét is, ha kiönti. Van Kinek elmondani. Hát a világ Urának elmondani nem csodálatos, szép dolog, és fantasztikus nagy könnyebbség, hogy ott van a kezében?
És utána jön egy érdekes mondata a zsoltárosnak, amin így el kell gondolkodnunk: „Egyszer szólott Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom Istené.” Egyszer szólott Isten, kétszer hallottam. Tudod, hogy egyszer már szólt neked? Miért hallottad kétszer? Mert megint szólt. Lehet, hogy máshol, a jelekből, vagy más ember által, még egyszer, mint a visszhangot hallod vissza Istennek a szavát. De lehet, hogy csak simán, a zsidó gondolkodásmódnak az egyik kifejezési formája. Egyszer szólt Isten, de kétszer hallottam. Hiszen, amikor a Bibliában olvassuk, hogy kettőzve vannak a szavak, akkor az nagyon fontos. Nagyon fontosat jelent. Lehet, hogy amikor Isten szólt, meghallottad, milyen fontos? Egyszer szólt Isten, de úgy hallottam, hogy nagyon fontos? Mert így is igaz, hogy egyszer szólt, kétszer hallottam. Így is igaz ez a mondat. „Egyszer szólott Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom Istené.” Egyszer szólt Isten és kétszer hallottam, mert a hatalmát gyakorolta is rajtam, mert odarendelt Magához. Egyszer szólt Isten, kétszer hallottam, mert az Ő hatalma megmentett sok mindentől. A mi Istenünk ilyen, egyszer szól, és többször hallod. „Egyszer szólott Isten, kétszer hallottam ugyanazt, hogy a hatalom Istené.” Ő neked szólt, és ma is szól. Ugyanaz, amit mondott. Kettőzve van. Minden hatalom Jesua HaMassiah-é! Ne erőlködj. A többi hiábavalóság. Az ígéret a tied, hogy nem inog meg a lábad, felettébb nem inog meg. Felettébb nem rendülsz meg. A tetteknek vannak következményei. A bűnöknek vannak következményei. A támadásoknak természetességében vannak következményei, hogyha fölfele mész a Szentély felé, s vannak következményei, föladod és a Sátán, az ellenségeid elérnek. Ha nem vallod meg Isten Mindenhatóságát, Isten erejét, hogy egyedül Övé minden hatalom mennyen és földön, Jesua HaMassiah-é, akkor meg fogsz rendülni. Akkor az önmagad hite miatt kerülsz kellemetlen helyzetbe, mert rádöbbensz, hogy nincs szabadulás, nincs reménység, sok minden elvész, amit a zsoltáros részben, de talán teljességgel is kimondott. Őbenne van menedékem, Őbenne van szabadulásom, és így a 13. verse, utolsó verse ennek a zsoltárnak, amit összegez is. „Tiéd Uram a kegyelem is. Bizony te fizetsz meg mindenkinek az ő cselekedete szerint!”
Én azt hiszem, egy nagyon őszinte zsoltár. Egy ember megy fölfele, menekül az üldözői, a bekerítői elől. Talán így van az ember, amikor az életében is megy fölfele, és már annyira körülveszi a sok-sok évtizede és egyebe, hogy már megy fölfele, és egyre inkább megvallja Istennek a Mindenhatóságát és bizonyságot tesz, hogy voltak bajok az életben, éppen elég, sok minden, de megrendülni még sem rendültem meg felettébb. Voltak. Voltak szédelgések, voltak térdre esések, voltak megrendülések, de Isten mindig megvédett. Soha nem volt felettébb, vagy nagyobb megrendülés. Én úgy gondolom, ez a bizonyságtevő hadd legyen figyelmeztetés is számunkra, „Tiéd Uram a kegyelem is.” Isten szól, kétszer hallom, Övé a hatalom. De hadd legyen bennünk ez az örömteli evangélium is. Hallom Isten szavát, kétszer szól, nekem szól. Hallom Isten szavát, hogy Övé a hatalom. Nekem szólt. De ugyanakkor hallom azt a kegyelmet is, hogy ettől a hatalomtól, ami nem az Övé, meg akar szabadítani, és ezt a szabadságot a bűnbánat, bűnbocsánat és az életátadás végén megkoronázza, valósággá teszi Krisztusban. Ezt az életet, a kegyelemmel. Ószövetség kegyelemmel! Tied, Uram a kegyelem. Tied, Uram az Igazság, Tied a hatalom, Tied az erő, de Tied, Uram a kegyelem is. Bizony, Te fizetsz, megfizetsz mindenkinek az ő cselekedete szerint.
Úgy gondolom, hívő emberként át kellene ezt komolyabban is érezni. Fölfele kell, hogy menjen az utunk a Szentélybe. Az üldözők szinte serkentenek mindig, hogy följebb menjek. Az élet nehézségeinek mondott helyzetek, bizony az embert megtanítják arra, hogy ami a miénk, vagy emberi, az nem egészen biztos. Abban nem nagyon lehet bízni, mert sokat nem ér, amit elmond a zsoltáros. Ezt egyre inkább tudja az ember, amikor a fiatalos lendületét elveszíti és nem kisebb lesz, csak tapasztaltabb, és nem azt mondja, hogy én vagyok, aki megeszem az oroszlánt. Az ember úgy rájön arra, hogy ember, és az oroszlán, az oroszlán, és a probléma, probléma. Akkor a koránál fogva is, a tapasztalatánál fogva is megkapja azt az alázatot, hogy Uram, hát köszönöm, hogy nem buktam bele az életembe. Köszönöm, hogy a rengeteg bukdácsolás és megrendülés közepette nem hagytál felettébb megrendülni, mert Te voltál ott.
Ott vannak a tapasztalatok, amikor tudja az ember, a 62. zsoltár 62 évével mondhatom, ott volt az ember, hogy emberekben ne nagyon bízzunk, se így, se úgy. Ez nem különbséget és elkülönülést jelent, hanem egyedül Istenben bízhatok, egyedül Ő a Szabadító, egyedül Ő a menedékem, egyedül Ő minden hatalomnak a birtokosa. Minden, Aki megszabadíthat, és menedékem, váram Ő. De nem kerülhetem el az ítéletet. Minden erő és hatalom az Övé. Ez az erő és hatalom nemcsak az ellenségeimnek szól. Nekem is szól. Ő szól, hogy akkor vagy szabad, akkor vagy Kősziklán, akkor vagy bent a menedékben, ha minden erő és minden hatalom rajtad érvényes. Nem ural a test, és a lélek és a külső, mindenféle testi és lelki ellenfél, hanem minden hatalom az Enyém, és akkor, ha ezt mind elmondom, akkor tudom belülről, éppúgy, mint a zsoltáros: Tied, Uram a kegyelem is. De tudom azt is, hogy ez nem érdekből történt életátadás, és érdekből történt fölmenetel a Szentélyhez. Hanem kijelentem: Uram, Te mindenért megfizetsz. Itt vagyok, fizetek. Itt vagyok, átadom az életemet, és itt vagyok, Uram az ellenségeimen is könyörülj, mert nem tudják, mit cselekszenek, mert ők más uralomban vannak. Ők még nem tudják, hogy mi van. Nekik szólok, hogy ti népek, egyedül Őbenne bízzatok. Nekik én hadd szóljak, hogy Őbenne bízzatok mindenkor, ti népek, Őt keressétek. Őt.
A hívő ember nem ellenséget talál, hanem az ellenségéért is tud imádkozni. Annak is el tudja mondani, mindenért megfizet, de Övé a kegyelem is. Nem a miénk, nem vagyunk kegyelmes urak. Nem a miénk az erő. Erre rájön az ember néhány év alatt. Van emberi értelemben vett erő, amit Isten adott azért, hogy betöltsük azt a földi, fizikai vagy lelki feladatunkat, amelyhez adott Isten talentumot és erőt is. De tudomásul kell vennünk, hogy minden hatalom az Övé, minden erő az Övé, és Övé a kegyelem is.
Ha ennek a 62. zsoltárnak a végét nézem, akkor úgy azonnal kapcsolhatnám a Mi Atyánkkal is, amit olyan lazán szoktunk elmondani, amit a zsoltáros is elmondott, hogy Tied minden hatalom mennyen és földön. Olyan lazán mondjuk. De ezt akkor kell kimondanunk, hogyha ott állunk Előtte. A Mi Atyánkot is Előtte kell elmondanunk, és nem mondókáznunk kell. Akkor, amikor megyünk, amikor szorít az ellenség, a hétköznapokban mindig is támad. Senki ne higgye azt, hogy a hívő élet, egy kényelmes kis sétálás. Nem az. Itt arról van szó, hogy támad. Arról szól, hogy az ellenség alig várja, csak arra koncentrál, hogy öljön meg. Isten meg csak arra koncentrál, hogy te értsd meg, hogy csak Ő van.
Ennek a zsoltárnak a kulcsszava az, hogy csak. Csak, és az ember áldja Istent, amikor egy idő után rádöbben, itt nincs sok választási lehetőségem. Éltem 6 x-et 62 zsoltárként, rá kell jönnöm, hogy sok mindent megcsináltam, de azért csak Ő az, Aki megengedte, vagy adott erőt hozzá. De én önállóan nem tudtam volna sok mindent megcsinálni, majdnem semmit. Mert csak Ő az, Aki adott, csak Ő az, Aki megvédett, csak Ő az, Aki remény volt, csak Ő volt az, Aki szabadított. Én egymagamban kevés vagyok.
De mindenben ott van a bizonyságtétel is. Nem rendülsz meg, Ő a menedék, Ő a Szabadító, Ő a Kőszikla. És amikor ezt megérted, és hiszed, és meg is éled, mert túl vagy azon, és ott vagy már az Oltár előtt, ott vagy a Szentélynél, hogy itt vagyok Istenem, csak Te voltál, Aki idáig elhoztál, csak Te vagy az, Aki megmentettél, csak Te, Akiben bíztam és reménykedtem, csak Te vagy, akkor visszaszólsz: ti népek. Vissza tudsz szólni a másik embernek is: értsd meg, te, aki üldöztél, te, aki lemaradtál, ti mindenki, és ebben nincs már ellenség, és nincs már senki. A bizonyság az nem célzott valami, ez mindenkinek szól. Értsétek meg, értse meg minden ember, ahogy a zsoltáros is mondja, „Bízzatok Őbenne mindenkor, ti népek…” Öntsétek ki előtte a szíveteket. És ebben a minden népekben benne van az ellenség, benne van a testvér, mindenki. Bízzatok Őbenne, öntsétek ki a szíveteket. Öntsd ki a keserűségedet, öntsd ki az örömödet. Mindent öntsél ki, bízzatok Őbenne. Mert Ő az, Aki a kegyelem Istene. Ő az, Aki megfizet, de kegyelmez is.
Bizony, az ellenségeinkért így is imádkozhatunk. Uram, ők voltak csak. Csak egy szándékuk volt, hogy kinyírjanak. Csak egy szándékuk volt. De most hadd értsék meg, csak Te vagy az egyetlen lehetőség, csak Te vagy az Egyetlen Kegyelem, csak az Egyetlen Hatalom, amelyik fel is kínálta nekik is a kegyelmet. A kegyelmet nekünk kell az ellenségeink felé tolmácsolni, hogy kegyelem, hogy megmenekültem tőletek. És akkor értjük meg a zsoltárosnak azt a majdnem orcátlan zsoltárát, amikor megszólal az ellenségei előtt. Jó hírem van ellenségem, nektek is van kegyelem. Amikor a zsoltáros be van kerítve, és vert helyzetben, szinte nagyképűen azt mondja: van egy jó hírem, igaz, hogy én vagyok bekerítve, de nektek is van kegyelem.
Úgy gondolom, hogy ebben a bekerített helyzetben, van egy jobb helyzet is, amikor már nem vagy bekerítve, mert szabad vagy, mert Benne vagy, mert a remény valósággá lett, a Kegyelem az életeden már hálaadás. Akkor úgy is tudsz szólni, nem beszorult helyzetben, hanem szolgálóként, más ember életében, fájó szívvel: figyeljetek ti népek, öntsétek ki a szíveteket. Mondd el a bűnödet, nem lesz baj. Mondd el a háládat, mert bűnöd, hogyha nem mondod el. Öntsétek ki. Öntsétek ki a szíveteket. Előtte! Ne félj kiönteni. Neked lesz jó. Mert, ha megvallod a bűneidet, megvallod azt, ami benned van, akkor Ő megbocsát, kegyelmes. Ő meggyógyít, mert minden hatalom az Övé.
De ugyanakkor mondd el annak, aki az ellenséged táborában van: neked is van lehetőség. Isten senkiről nem mondott le mindaddig, amíg él. Bízzatok Benne. Bízzatok Benne emberek, mindenki. S a hívő embernek egy sajátossága, amikor nem célozgat és adresszál, hanem belekiált a teljes világba. Van remény! Neked is, neked is, neked is. Van kegyelem. Nekem van, neked lehet. Neked nincs, nekem van, neked lehet reményed, mert Ő az, Aki, Egyedül Ő. Csak Ő! Csak Ő, és ezt belekiabálhatjuk a világba. Nem lelkigondozgatunk és üzengetünk, hanem megéljük azt, hogy igen, Isten nem hagy bennünket felettébb megrendülni. Bejutunk Ő elé, ott megítél, de kegyelmet ad, és erre szükségünk van, hogy odaérjünk. S amikor talán az életünk végén is, amikor fölmegyünk Elé, akkor is ugyanezeket a szavakat kell majd egyszer elmondani. Bízzatok Őbenne, mert én most már Előtte állhatok, és kegyelmet kaptam. Nem jutalmat. Kegyelmet kaptam. Hiszen az örökélet az ítélet és a kegyelemnek a jutalma. Nem a mi érdemünk, mert minden erő, minden hatalom, és minden Istené, nem a miénk. Az, hogy odaállhatunk a Szentélyben Őelé, odaállhatunk egyáltalán Isten elé, az az Ő szeretete, mert Ő kegyelmes, és ez a kegyelmes Isten mindenkit vár.
Isten szól egyszer, hallod-e kétszer? Szólt, és visszhangzik-e benned? Nekem szólt. Isten szólt egyszer, adott egy Törvényt. Szól kétszer, jöttem ítélni, Enyém az erő és a hatalom. Meg fogod hallani. Amit ismersz, meg fogod hallani, és maga ez a bűnbánat és a bűnbocsánat kérdése is. Ő már szólt. Ez a duplázás. Szól, és ha te kétszer hallod, az akkor nagyon fontos. Mert Isten szól egyszer, kétszer. Itt viszont a zsoltáros is azt mondja: egyszer szólott Isten, kétszer hallottam. Fontossá lett az életemben.
Én úgy gondolom, nemcsak hallani kell, nemcsak arról kell beszélni, hogy szólt Isten, hanem ki tudjuk mondani, és mondjuk ki, legyen valóság: Isten egyszer szólt és én kétszer hallottam. Isten egyszer szólt, hogy állj meg, és én kétszer hallottam, és megálltam, mert beszéltem a bennem levővel is. Ne félj megállni, ne félj megváltozni, visszhangzott bennem Isten szava. Mert fontos volt, mert kétszer szólt. Bár egyszer hangzott el, kétszer szólt. Te hallasz egy Igét egyszer és kétszer fog szólni, mert valamikor Isten megint elő fogja venni. Isten szól, kétszer szól. Ha Isten szól, fontos. Ha szól, akkor az nemcsak egy elbeszélés, hanem egy parancs, és még egyszer fog szólni. Megtetted-e? Rendeződött-e? Vagy megerősít, hogy ne félj. Akkor, amikor baj lesz. Majd, amikor reménytelenségben vagy, akkor megint eszedbe fog jutni, hogy Ő az én reménységem. Amikor minden megrendül, mert Ő mondta. Nem hagylak felettébb megrendülni. Lásd a zsoltáros példáját.
Isten szavának visszahangzónak kell lenni legalább. De inkább cselekvőnek, hallottam, és visszaválaszolni, Istenem, hallottam. Hallom, mit mondtál. Isten szólt, és a legszebb, hogyha én kétszer hallottam, amikor Isten szava az én számomra hangzik el. Tudom Uram. Nekem szólt, hogy bűnös vagyok. Bűnös vagyok. Nekem szólt, hogy ezt ne tegyem. Nem teszem. A duplázás, maga a kegyelem.
Hányszor hallom Isten szavát? Egyszer, berakom a raktárba. Vagy kétszer, és válik gyakorlattá, olyan gyakorlattá, amikor kimondom: nem rendülök meg, fúj a szél, de eltörni nem fogok. Mert Ő a repedezett nádat nem töri el. Ő pálmafának teremtett bennünket, hogy fújhat a szél, meghajlunk, de kiegyenesedünk. Sok-sok bibliai példát lehetne így hozni, akár bizonyságot is az életünkből. A 62, mint életévnek a száma. El tudom mondani, bizony sok-sok nehézség volt, de felettébb nem volt. Nem engedett úgy megrendülni, hogy úgy maradjak. Nem. S amikor minden reménytelen volt, mikor már minden összecsapott fölöttem, oldalról, minden irányból jött az ellenség, érdekes módon megélem, és megtapasztalom, amit Isten itt a zsoltáros szerint mond, kétszer szól. Ő volt a menedékem, Ő volt a Kősziklám. Ő volt a reménységem, és nem mese volt és megvallósdi, hanem valóság.
Jó azért a 62-vel így fölfele menni, játszani zsidó módon, hogy ahány éves, annyi zsoltár. Hiszen el tudom mondani, mindaz, ami nagyon megingatott, soha sem estem el úgy, hogy többé nem keltem fel. Lehorzsoltam a térdemet, de feküdni nem. De ugyanazzal a horzsolt térddel tudtam imádkozni is. Tudtam, tudtam megérteni, én nem. Isten megalázott, hogy fölemeljen, megtanított a de, és egyéb szavak helyett, hogy csak. Erre a kemény szóra megtanított, csak Én. Te kínlódhatsz, erőlködhetsz. Nem. Csak Én. Csak Én. Nincs mese. És ez a szép, mert ez a szépnek az a folytatása, amikor az ember azt mondja: Istené minden erő és hatalom, de van kegyelem is. Mert magamat tettem ki a támadásoknak, az én bűnöm volt, hogy elérhettek a támadások. Az én más emberbe, vagy emberibe vetett hitem tett reménytelenebbé a hívő életemben.
Isten szépen letisztít, és minél jobban kopnak az éveid, az összes tapasztalatod, adja Isten, hogy tisztulás legyen. Nem megszabadulás emberi dolgoktól, nem remeteségről beszélek, hanem az az érett felnőttkor, amikor az ember tudja, csak. Csak. S ez a bölcsesség igazából. Isten ismeretének a bölcsessége is. Amikor az ember kimondja, csak. Nincs más. Csak. Nincs más, csak, és amikor az ember fölérkezik oda a Szentélybe, akkor meg is éli. Tényleg csak Ő van, és ez nagyon jó. Tényleg csak Ő? Vagy van, és visszafordul az ember és hátraszól, ti népek, értsétek már meg. S ezért jó hívőnek bizonyságtevő életet is élni. Köszönöm Istennek azt a sok nehézséget. Hát magamnak nem köszönöm meg, hogy sok-sok nehézséget okoztam, de Istennek azt, hogy nem hagyott megrendülni, ezt köszönhetem Neki.
Köszönöm, hogy nem minden sikerült, amit én saját erőmből meg akartam oldani. Sok mindent megengedett Isten, hogy össze is törjön. Magam sem értettem miért. Hogy amit én felépítettem, olyan szép, és emberileg olyan gyönyörű volt, és putty, mint a vattacukor az esőben, eltűnt. Azután rá kellett jönnöm, ha én építek, szép lesz, csak nem időt álló. Azután, ha Ő épít valamit, ahhoz majdnem, hogy én nem is kellek, ha hagyom, hogy Ő építsen föl. Olyan jó ezeket elmondani, mert senki ne higgye azt, hogy ez egy búcsúbeszéd, mert ott a Szentélyben sokáig is lehet lenni. Ott Isten előtt. Senki ne higgye, hogy most egy aggastyán embernek itt a magyarázkodásáról van szó. Itt arról van szó: jó eljutni arra a pontra, amikor az ember meglett, öreg hívőként -és szellemben értem, nem fizikailag, biológiai értelemben öregségként- kimondhatom: Uram, csak Te vagy. És én azt hiszem, hogy a hívő embernek a legnagyobb gyöngyszeme, amit megölelhet és kincsként eltehet: Uram, csak Te vagy. Csak. Amikor minden más nem lesz fontos, minden más az Ő akaratában van, és eszköz abban az erőben, abban, amit Ő akar tenni. És megtisztít minden fölösleges dologtól a kegyelem által.
Csak Ő. Csak Ő. Jó lecke ez. Meg kell tanulnunk. Kemény kiképzés, kemény tananyag, ezért bátorítón mondom. Még, ha a magad hibájából is estél bele a támadók gyűrűjébe, ha Hozzá fordulsz, ha Benne hiszel, nem hagy el. Nyugi. Nyugi. Ez a nyugi nem azt jelenti, állj meg, hanem bízd az életed Krisztusra. Bízd az életedet minden hatalom Birtokosára. Semmi másban ne reménykedj, semmi más erőd nincsen, nincsen maszekút, nincsen társasági út, semmi, semmi nincsen. Adhat Isten ebben persze eszközöket, talentumokat, embereket, bármit. De azt az egyet elkéri, hogy te ki tudjad mondani: Egyedül Ő. Egyedül Ő! És egyszer a találkozáskor, ott a Szentélyben, úgy kell kimondanod: igen, Egyedül Ő. Ő az, Akinek köszönhetem, hogy Isten előtt állhatok, Ő az, Akinek köszönhetem, hogy kiönthetem a szívemet, mert adott kegyelmet, meg adott hálaadást is.
Talán mégis itt álljunk meg a mai nap, öntsd ki a szívedet. Akkor léphetsz előre, mert, ha a hálaadást kiöntöd, nagyon jó. Jó úgy állni Isten előtt, hogy hátra nézek, és de jó volt. De jó úgy is, hogy ez a sok-sok minden, ami a szívemben van, többé nincsen bennem. Nem mérgezi a vérkeringésemet. Az epe, és az egyéb mindenféle, ami a szívemben van, a keserűség, a savanyúság, a sav és mindenféle, ami mar, ami fájdalom, ott van Előtte. Ne félj kirakni a szívedet Isten elé. Ne félj, bízzál Őbenne. Ő megszabadít, megtisztít, kegyelmet ad. Sőt, még az ellenségeidnek is kegyelmet akar adni. Nemcsak neked.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |