|
Saját kezed munkája 128. Zsoltár Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2016. október 5.
Orbán Béla:
Ezen a szerdai napon a 128. zsoltárnak az első és második versét vesszük elő. A múltkor már beszéltünk a 128. zsoltárról, de annyi kincs van benne, hogy fel kell bontani részekre, hogy a zsoltárnak a teljes üzenetét, ha nem is, de még többet tudjunk egymásnak közreadni. Tehát a zsoltárnak az első két verse:
„Grádicsok éneke. Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az ő utaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy, és jól van dolgod.”
Az előző alkalmunkkor az első részről beszéltünk, arról, hogy mily jó, aki az Ő utaiban van, mily boldog. És a következő természetesen ugyanennek a mondatnak a második fele, ennek a versnek a második fele, a saját kezének munkájából áll. Mind boldog az az ember, ez összekapcsolódik a fogalommal. Nem igazán most ennek az egyetlen zsoltárnak a sajátossága, hogy beszéljünk arról, hogy mi az, hogy „Grádicsok éneke.” Hiszen a 120. zsoltártól kezdődően kezdődnek a lépcsők énekei. A Károli vagy egyéb keresztény fordítások szerint, a grádicsok éneke.
Azonban itt, a lépcsőn megállva, amikor elhangzik ez a bizonyságtétel, hogy mind boldog az az ember, aki az Ő utain jár, a másik lépés az, hogy a saját keze munkájából él. Mégis kapcsolódni kell azért, hogy a grádicsok énekéről van szó. A hagyomány szerint a grádicsokat, magát ezt a felmenetel sokféleképpen szokták idézni, hogy milyen lehetett igazából. De most essen szó arról, hogy mi is az, hogy a saját keze munkájából él?
Hogy jön össze ez a grádicsokkal? Hogyan jön össze a boldogsággal? Hogyan jön össze az úttal és a keze munkájával? Hiszen ezek összetartoznak. Összetartoznak, hiszen folyamatról beszélhetünk, amikor megy fel az a férfi, aki a saját keze munkáiból él, és az Úton megy, és boldog, akkor bizony ma is aktuális kell, hogy legyen ez. Hiszen felmenni, aliázni, felmenni Isten elé ma is kell. Kell, hogy menjünk, és ma is nem az ünnepeken történik a felmenetel, hanem a mindennapok felmeneteléről kellene beszélni. Hiszen számunkra minden nap ünnep, akármennyire nem tudjuk ezt megérteni és nem értjük meg. Nekünk minden nap fel kellene menni Isten elé, és minden nap hálát kellene adni. És amikor itt a keze munkájáról beszélünk, itt arról a hálaadásról van szó, hogy igen, Isten elé viszem azt a terményt, az első zsengét, mint régen tették. Azt, amit Istentől kaptam.
A mai korban, amikor itt vagyunk a boldogtalanság állapotában, hiszen mindenki szenved, izzad és tolakszik, és törtet, és küzd, akkor ezt nem mondhatnám boldog állapotoknak. Bizony vissza kell menni ehhez a gondolathoz. Tényleg a saját kezem munkájából élek? Mert ezt megint csak két részre tudom bontani, két részre tudom osztani. Hiszen ebben az országban is, ahol most élünk, a saját kezük munkájából igen csak kevesen élnek. Mert vagy rászorult szinten vannak, vagy olyan pozícióban vannak, hogy kizsákmányolják a többi embert. Vajon boldogok azok, akik kizsákmányolják a többi embert? Vajon boldog-e az az ember, aki kegyelemkenyéren él szinte? S ha már itt valaki, a zsoltáros azt mondja, hogy boldog az az ember, aki a saját keze munkájából él, akkor bizony nekünk kellene azon gondoskodnunk, hogy boldogok legyünk. Hiszen a mi kezünknek a munkája és abból élni nem más, mint Istennek a Törvénye, Istennek az elrendelése. A saját kezeid munkájából fogsz élni. Ez a bűnbeesés után, az Édenkertből való száműzetés után elhangzott. Meg fogsz izzadni a mindennapi betevő falatért. De az nem volt Istennél benne a büntetésben, hogy másnak fogsz megizzadni, és másnak fogsz termelni többletet, és te meg éppen hogy csak kegyelemkenyéren, valami odalökött maradékon élsz.
Valójában én úgy gondolom, hogy amikor Isten elé megyünk, akkor mehetünk panasszal is. Mehetünk, hogy hoznám én Teneked azt, amit én megtermeltem, de nem kapom meg. Hoznám én azt Neked, hogy tényleg Tőled kaptam mindent, minden ígéreted valóság lett az életemben, de nem tehetem. Ez nem őskommunizmus, nem arról szól, hogy itt most lázadást vagy forradalmi hangulatot kell szítani. Hanem, amikor a grádicsok éneke van, akkor lehet felmenni és Isten elvárja mindig, hogy örülj. Mindenkor örülj. Ebben a helyzetben is örülj és üres kézzel senki ne menjen. S amikor az ember azt mondja, nem tudok menni, mert nekem sincs. Akkor odamehetek Isten elé, Uram, nem tehetem, mert egy másik úr dolgoztat, egy másik helyzetben vagyok, nem tudok dolgozni, és nem tudom teljesíteni Istennek a parancsát, ami pedig arról szól, hogy üres kézzel ne jelenj meg Előttem.
S bizony kötelességünk lenne számon kérni önmagunkon, hogy valóban életformává vált-e az életünkben, hogy eltartsanak, kitartsanak, ha csúnyább szót mondok, mindig csak tartom a kezemet, és semmit, de semmit nem teszek. Életformámmá vált-e az, hogy én magam valakiket kizsákmányolok, és kizsákmányolásból, másból élek. Törvény szerint mit érdemelnék én ezért? Bizony büntetést! S, ha most én a grádicsok énekéről beszélek, hogy felmenni Isten elé, felmenni a Templomba, felmenni a Főpap elé, akkor bizony nagy felelősség kimondani, hogy én hogy is megyek. Hálaadással semmiképpen nem. A másik, bűnnel semmiképpen. Hálaadással semmiképpen nem megyek, mert nincs. Akinek pedig van és lenyúlta mástól, az bizony, hát egész más istennek adhat hálát. Nem az Örökkévaló Istennek! Nem Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének!
A kétkezi munka mikor itt a zsoltárban benne van, teljesen a kornak megfelelő, hiszen akkor minden ember a saját kezének a munkájából élt. Igazából a rétegződés csak annyi volt, hogy voltak tudósok, voltak olyanok, akik valamit jobban értettek, és a gondolati, a tervezői, vagy egyáltalán a lelki munkájuk azok, amik elválasztották a kétkezű munkástól. Azonban mégis összetartoztak. Nem azért tudott valaki tervezni valamit, vagy egy templomépítőt, akit Isten látott el bölcsességgel, nem azért volt, hogy uralkodjon a másikon, aki megcsinálta. Nem azért volt a mű, hogy mindegyik ember önmagát reklámozza és kihúzza a hasznát belőle, hanem egységesen. Ő tudta mit kell tenni, ő kibányászta a követ, ő megfaragta a követ, ő a helyére tette, hogy egy példát hozzak. A másik tudta sorba mondani, hogy mit hova kell tenni, és egyáltalán mi a célja az egész építménynek, amit csináltak. De a mezőgazdaságban is természetesen egymás kiegészítése volt. A cserekereskedelemnek a történetén túl is ott volt, hogy mindenki egyformán megtermelte a sajátját és abból a feleslegből, amit termelt, abból nem uralkodott, hanem a saját másik eszközeit megvásárolta, amit ő nem tudott megcsinálni ügyetlensége, vagy lehetőségek hiánya miatt nem tudta megtenni.
Tehát van többféle munka. Az első munka természetesen a kétkezi munka, ami itt a Bibliában időszerű, korszerű. Azután van lelki munka és van szellemi munka. De ott is ugyanez a történet. Hogy mehetek én Isten elé, teszem azt lelkileg, ha nem én tanulok meg valamit, hanem valakinek a tudását magamévá teszem, a copyright-ot ellopom. Hány, de hány ilyen törvény van, hogy még nem is lehet lopni. Bizonyos szerszámnak a legyártását sem, bár én is tettem valamikor, csak lerajzoltam a nyugatiakat, hogy itt újra, újdonságként eladjam, piacra kerüljön. Ilyet ma már nem tennék, de volt ilyen. De még a földi életben is vannak korlátok, hogy ez az enyém, ez az én találmányom, ez az én tudásom. És ugyanígy érvényes, hogyha van egy tudásod, van valamiben több, azzal ugyanúgy fel kell menni oda Isten elé hálaadással.
Mint a kétkezi ember felvitte az első zsengét, a későbbiek során felvitte a gyümölcsöt, fölvitte a tizedet, fölvitte a hálaáldozatot, fölvitte az adományokat. Ezt mind-mind csak a sajátodból tudod adni. Másét nem adhatod. Másét nem adhatod, csak azt, ami valósággal a tied lett. Az a gondolat, amit mástól megtanultál, hiszen valakitől, egy könyvtárból, vagy bármilyen tudományágban is, csak mástól lehet tanulni, azt nem ollózom, hanem beépítem az életembe. Beépítem és hálát adok Istennek, hogy ezt is megtudtam. Hálát adok azért, hogy Isten Igéjéből ezt is megértettem, és mindegyik személyes. Nem azt, hogy mit mondott x., y., z. Nem az, hogy van nekem valamim, hanem az, amit én kaptam Istentől. És ez a boldogságnak a kulcsa, amit itt a 128. zsoltárban mond a zsoltáros, a saját munkádat. Azt köszönd meg Istennek, hogy Isten megáldotta.
A saját életedet körülbelül, munkádnak a gyümölcseit, igenis hálaadással a sajátodat. Ha valamit megértettél, megtanultál, azt is vidd oda Isten elé, köszönöm, hogy én megkaphattam. Ettől nem lettél különb, hanem épp ugyanebben a dologban, bizony lelki területen is, oda kell tenni köszönettel Isten elé. Köszönöm, hogy az agyam kidolgozta ezt a tételt és ebből most gazdagodtam, tovább tudok lépni. Megyek oda, köszönöm ezt a gondolatot, köszönöm ezt az érzést, köszönöm mindazt, amit megtanulhattam. És szellemi értelemben is ugyanez van. Ott kellene lenni, a felmenetelnek, minden nap. Köszönöm a mai napon azt, hogy Ő nemcsak velem volt, hanem vezetett is. Ez gazdagodás. Az, hogy szellemben az ember teljesedik egyre inkább szélesebb spektrumban, szélesebb területen, akkor ez mind áldás. Ez mind, mind, mind, mind áldás. És az áldásnál egyetlen egy dolog van, amit Isten elkér, a hálaadás, a köszönet.
Nem véletlen, hogy mi kaptunk testet, gondolatokat, elmét. Nem véletlen, hogy szellemben Isten elfogadta a mi életátadásunkat. Ezek nem üres dolgok, és nem passzív dolgok. Ezek mind azt jelentik, kaptál valamit, aminek következményének kell lenni. Kaptál testileg, annak következményének kell lenni. A következmény az nem más, mint áldás. Ha áldás, akkor menj oda és tedd oda Isten elé. És ez a boldogság, mert Isten nem elveszi. Neki nem kell a te magad faragta kövei és egyebei. Neki csak az alázatod kell, az alárendeltségednek, a tized általi teljes alárendeltségnek például a megtörténte, az, ami Istennek kell, az a hűség, az az odatartozásod, a hálaadó, és Istennek hálát adó, minden hatalmat és dicsőséget újra-újra megvalló embernek a megjelenése a fontos.
Igen, minden nap kellene menni, minden nap boldognak kell lenni, hogy Uram, köszönöm, hogy ezt ma megtehettem. Köszönöm azt, hogy megértettem, és köszönöm azt, hogy szellemben is tágult a világ, és a Te uralmad szélesedett, és én ezt megérezhettem. Mert, és a folyamat ott van, mert szellemben, amikor az ember tényleg egyre inkább szabadabb és tisztább, annál inkább ez meglátszik a gondolatában, ami áldásoknak a gyümölcsét hozza magával, és ugyanakkor megkapja ugyanazt a természetben is. Igen, a keze munkájának örül az ember, és boldog. Igen.
Valahogy változtatni kellene az életünkön, hogy kinek is dolgozok én. Kinek? Vagy kinek a munkáját eszem én? Tényleg, ha átmegyek egy gondolati területre, tényleg nekem x.,y.,z. teológusnak a tanulmányaiból kell felépítenem az életemet, hogy így működjön? Nem jobb lenne, hogyha megérteném és hálát adok Istennek, hogy köszönöm a Te Igéd az én életemben most éppen növekedést adott? Éppen tisztulást, szabadulást és növekedést és erősödést adott. És én ezt kinek köszöntem? Akitől kaptam. S ennek az első feltétele tényleg mindig is az: tudom-e kitől kaptam a testemet? Tudom-e kitől kaptam azt, amit rám bízott Isten, területileg? Tudom-e kitől kaptam a gondolataimat, érzelmeimet? Tudom-e azt, hogy kitől kaptam azt a szabadságot, ami a Messiás Szellemében van? És a Messiás Szellemében valószínű, hogy nem akarok akkor uralkodni másokon. Nem akarom a magam okosságát ráterhelni valakire, márpedig ezt így kell csinálni.
Igenis, egymást is arra kellene serkenteni, hogy tanuld már meg. Nem követni, és bemagolva, fegyelemben megélni azt, amit valaki mond. Tanítani, tanulni! Mert a tanulásnak ott van az a gyümölcse, ami hálaadásra ösztönöz bennünket. De a passzív tanulás semmit nem ér. Az, ha nem válik gyakorlattá, mint a passzív cselekedet is, ha nem tudom, miért dolgozok, annak sem sok értelme van. Ezért Szellemben kell mindenképpen valóban azt kérni, hogy Istenem, Te munkáld meg az én szellememet, hogy az elmém is változzon, hogy a gondolataim változzanak, és a tetteim is változzanak.
Boldog az az ember, aki saját keze munkájából él. Tényleg boldog az az ember? Igen. Kivéve akkor nem, ha másnak dolgozik, vagy hogyha ingyenélő. És ezt keresztény szinten is el lehet mondani. Az alárendeltség, hogy ott vagyok, és mindent megcsinálok helyette, ebben nincs boldogság. A boldogság abban van, hogy megértettem, megtettem alázatos módon, és köszönöm Istenem, a feltételt, a lehetőséget, és mindent. Hálát adok, és Neki adok dicsőséget, hogy ez Nélküle nem lenne, az én gondolataimat nem tudtam volna kicsiszolni, ha Te nem vezetsz rá, merre figyeljek, és mit tegyek, hogy nézzek a kezemre is, hogy van, vagy bármire, amivel dolgozni tudok.
Ott van-e az életünkben tényleg ez, hogy Istennek mindenért hálát adunk? Vagy végig éljük azt az életet, ami most oly divatos? Hogy itt duruzsolunk és lázadunk, mindenféle hangokat is adunk arra, hogy már megint dolgozni kell menni, meg mennyi a fizetés. Igen, el kell kérni Istentől, hogy Istenem, mond meg azt a helyet, azt a mennyiséget, amit nekem szántál, azt a munkát, ami fizikai, lelki, vagy éppen szellemi munka, hiszen olyan is van. Nem abban a földi értelemben. És abban a pillanatban, amikor az embernek ott megszületnek a gyümölcsei, akár egy kézzel készített valami, egy házépítés. Akár egy gondolat, hogy tisztábban látom, és tudom az utat, merre kell menni, hogy boldog legyek azon az úton, akkor bizony ki tudjuk mondani, hogy de jó boldognak lenni.
Az arányok is megszűnnek, azok is megszűnnek, hogy kifosztottak, vagy én kifosztok másokat, de mégis el kell kérni, Uram én boldog szeretnék lenni. És a boldogságnak ott a lényege, hogy kérem mindazt, amit nekem adtál. Azt a munkalehetőséget, amivel tényleg gyümölcsöt tudok termelni. A munkám gyümölcsének azt a részét, ami Neked nem jár, hanem az én hálaáldozatom és az én gyakorlatilag szövetség megerősítésem, azt odatehessem Teeléd. És a gondolataimat is, tudjak úgy élni, jaj, de jó, még többet tudok, jaj, de jó, még többet ismerek a világ törvényszerűségeiből. Hiszen ebben a pillanatban fokozatosan növekedik a boldogság, mert amit én tudok, hogy hogyan igen, vagy, hogy nem, rengeteg fájdalomtól, csalódástól és sok minden negatívtól szabadulok is.
Meg kellene érteni, hogy ez a munka, mint olyan, szabaddá tesz. Nem az auschwitzi reklámszöveg, ami ki van rakva, de a munka szabaddá tesz valójában. Szabaddá, és a szabadság nem más, mint boldogság. Szabad vagyok attól, hogy másnak termeljek valamit és én gép vagyok, hanem amit megteszek fizikailag, abban tudok gyönyörködni is, és tudok hálás lenni, elégedett lenni és azt mondani, köszönöm Istenem, hogy ezt vagy azt megtehettem. S ez már, hogy így találkozok Istennel, az a hálaadó ember a világ Urával, ez már ad egy olyan belső békességet, amikor az embernek egy olyan megelégedettsége van, nem is tud igazából a fejével definiálni, de valahogy boldogság. Aki igazából fizikai munkát csinált otthon, épített környezetében, bármit tett, lehet, van néha izomláza, meg sok minden, ráütött a körmére és egyebek, de ott van az emberben az elégedett boldogság. Meg tudtam csinálni. S olyan jó arra gondolni, hogy Ő adott nekem erőt, Ő adott nekem szerszámot, Ő adott mindent. S milyen jó, hogy meg tudtam csinálni, és ott van az ember szívében az a hálaadás, ami nem is olyan régen olyan természetes volt egy családban, amikor a kenyeret megtörte este a holtfáradt földműves apa, és boldog volt mindenki.
Ezt veszítettük el! Ezt veszítettük el, mert ugye mi sem egyszerűbb, nem kellene dolgozni, majd csak adnak nekem valamit és ez bejött az agyunkba. Nem kell nekem Bibliát olvasnom, nem kell nekem semmit. Majd megkapom. Majd bekapcsolom az internetet, majd ezt teszem, azt teszem. És ebben a felállásban bizony nincs semmi boldogság és semmi áldás sem, ha ezt én nem megtanulva, alkalmazva is továbblépek. Kiveszem belőle azt, ami az enyém, azt, ami nekem szól, vagy, ami mindenkinek szólt, és ebben én is benne vagyok. Azt, ami nekem építőkő elmémben, vagy akár fizikailag is, azt beillesztem. A tanulás az egyik munka, és ez a munka az elménket lekötve, bizony nemigen működik. Annyira, de annyira kiszolgáltatottak vagyunk, annyira rászoktunk arra, hogy készen kapunk mindent. Meg hogy meg tudunk venni mindent. Nem igaz, nekünk mindenért meg kell dolgozni. Mindenért.
Mindennél meg kell élni a sikert, a rántott levesnél éppúgy meg kell élni, és hálaadással megköszönni. És azért is, hogy Uram, a mai Igéből kaptam valamit, ami nekem szól. Nem parancs, nem diktátum, nem hierarchia, hanem de jó, hogy kaptam valamit. De jó, és akkor így tudunk akár egymásért hálát adni, az Igéért hálát adni, egy könyvért, egy Igeszolgálatért, de ugyanúgy az egymás megsegítéséért is tudunk hálát adni, hiszen ennek a folytatása az, amikor Isten annyit ad, hogy nemcsak Elé letehetjük a hálaáldozatunkat, hanem még másnak is tudunk adni. Isten így tud megáldani! Nem úgy áld meg, hogy ad még öt rabszolgát, gyülekezet néven, mondjuk. Nem úgy! Hanem annyid van, hogy örömmel adsz a másiknak.
S ez a boldogság tényleg a kétkezi munkának, és az elme munkájának, és a szellemi munka sajátosságának kellene lennie. Azt, ami a tied, azt dolgozd. A te életedet munkáld, és nem akárkiknek, akármiknek az elképzelését. A tiédet. Nem te vagy az unokád, és nem te vagy a gyereked egy bizonyos kor után. Szállj ki belőle. Építsd tovább a saját életed, a saját munkád, és nem holmi pszichológiai alapokon, hanem Isten szerinti rendben. Igen, van mindenkinek feladata, és abban a feladatban, amit tud, már, még, majd csinálni, bizony mindegyikben ott van az öröm, ami Isten iránti hálaadás, maga a boldogság. Ott van, ne veszítsük el.
Ne legyünk ingyen élők, hogy majd, és ne legyünk lusták sem ezen a területen, de ne legyünk azok, akik másoknak dolgoznak. Mindenféle felelőtlenséggel, mindennel megfűszerezve, hogy hát igen, ezt akarják, azt akarják. Isten azt akarja, hogy a te életedet éld meg. Isten azt mondta, hogy te fogod verejtékkel megszenvedni, és megdolgozni a fennmaradásodat, és a földi élethez szükséges feltételeket neked kell megszerezni. De azt sehol, de sehol nem mondta, hogy más dolgozik helyetted, és azt sem mondta, hogy te más helyett kell, hogy dolgozzál. Magadnak kell megtermelni mindent, hogy boldog legyél. Magadnak kell megértened azt, amit meg kell értened, és nem másokat vakon követni, és neked kell mindezért kérni Istent, hogy az Ő Szellemében valóban dolgozzon az agyad. Dolgozzon a Szent Szellem benned, ne csak egy gépként valami műszerként, vagy valahogy te odaadod magad a tétlenségnek. Nincs tétlenség. A tétlenség önmagában boldogtalanság. A leuralt ember éppúgy boldogtalan, mint a leuraló ember.
Ezért igazából talán érteni kellene Dávidnak a szavait, aki nem igen hiszem, hogy olyan nagyon sok fizikai munkát végzett királyi állapotában, a zsoltárosnak nem az volt a feladata. De végül is, miért ne lehetne az, hogy amikor ezt a zsoltárt megírta, a grádicsok énekének ezt a zsoltárát, akkor miért ne mondhatta azt, hogy köszönöm Istenem, odateszem Teeléd. Az agyam, és az elmém, Te adtad, és mindezt hangszeren is előadta. Köszönöm, hogy előadhattam, volt mit, mert kaptam. Hiszen ez is egy munka, ezt a zsoltárt is megírni. Ez is egy munka, azt oda előadni. Ez is munka. Minden munka, ami gyakorlatilag gyümölccsel jár. Minden. Minden munka gyümölccsel jár, és itt van az, hogyha másnak adjuk a gyümölcsöt, akkor mit viszünk fel Isten elé. Mit?
Ha a gyülekezetnek dolgozol éjjel-nappal, mit viszel Istennek? Mit? S hogyha másnak dolgozol, kényszerből is, miért nem tudod kérni, hogy adj nekem szabadságot. Hiszen a legnagyobb szabadságok egyike hogy fejlődök fizikailag, tudok építeni, van a munkámnak gyümölcse. Az a legnagyobb szabadság, hogy nem egy teóriának, teológiában be van csukva a fejem, mint egy veremben, hanem szabadon, egyre tágabban látom a világot. Úgy, ahogy Isten akarja, hogy én lássam. Ennél szebb gyümölcs nincs, mikor a gondolat is szül valamit, nem a gondolatok születnek, hanem abból valami tevékenység is születik. Ennél szebb gyümölcsök nem igen vannak. S aki ezt megéli, az tényleg boldog, és tényleg megy föl azon az úton, amelyik odavezet, oda vezet föl, a Főpap elé.
Az az út, amit itt a zsoltáros mond, az oda vezet, annak van célja. Az az ember, aki a sajátját hálaadással oda tudja tenni, hogy viszem mindazt, ami történt az életemben, hálaadással, ami gyümölcs, hiszen mi magunk is gyümölcsök vagyunk. Hiszen minekünk gyümölcsöknek van mégis folytatása, a rendezett életünk, és az az élet, ahol fizikailag, pszichésen, lelkileg, minden szinten folyamatosan építünk. Folyamatosan. Nem testépítő, x forintért óránként, nem. Hanem a tested által építve, és nem a hiúságnak, hanem azért, mert annak is van célja. Mind, amit megtermeltél, mind, amit megépítettél, a lakhatás, az élelmezés, és sok minden, ami kell az embernek az életéhez.
Kinek dolgozol? Vagy Kinek nem dolgozol? Ez egy fontos kérdés. Egyáltalán dolgozol-e, ez a kérdés? Én úgy gondolom, a munka annyit jelent, igenis csináld a dolgodat. Igenis gondolkodjál, hogy még több gondolatod szülessen, és még többet megérts Isten Igéjéből, és még több szülessen a fejedben, érzelmeidben, még több legyen, dolgozzon az agyad, mert különben nem élsz. Ma már nagyon kevés emberről mondható, hogy egyáltalán dolgozik az agya, mert megkapja a házi feladatot, ezt kell csinálni, vagy azt mondja, nem csinálok én semmit, majd úgyis kapok valamit. Itt kikapcsolta önmagát, nem létező emberek két lábon. Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk. Két lábon, tiszta aggyal, és minden, ami tevékenységünk van, szellemben, lélekben, és fizikailag, az gyümölcsöző legyen, hogy oda tudjuk Istennek adni hálaadással. És a hálaadás nem egy művi program legyen, hanem legyen tényleg szívbeli örömmel, hálával ott Isten előtt. Köszönöm, hogy fejlődtem, léptem előre, tanultam, gondolatban, érzelemben, és ez meglátszik a mindennapokban, az életemben is.
Talán ez a boldogságnak egyik pontja, ami ebből a zsoltárból most így elém került.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |