|
Shabbath Váéra Megjelentem 2017. január 28.
Orbán Eszter:
Ennek a szombatnak a neve Váéra, ami Mózes 2.könyvének 6.fejezetének 2.versétől kezdődik, ami így szól: „Az Isten pedig szóla Mózeshez és monda néki: Én vagyok az Úr. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes.” Váéra, ami annyit jelent: Megjelentem. Nem összekeverendő -bár nagyon hasonlatos- ez a szakasz a Vájéra hetiszakasz nevével, ami 1Móz. 18,1-ben olvasható a következőképpen: „Megjelenék pedig őnéki az Úr Mamré tölgyesében, és ő ül vala a sátor ajtajában a hő napon”. Vagyis Ábrahámról és a három vendég látogatásáról szóló rész ez, amikor is Isten meglátogatja Ábrahámot a szövetség látható jele, a körülmetélkedése után, s ekkor adja Izsák ígéretét, melyet már konkretizál: egy év múlva fiad lesz. Vájéra, vagyis: Megjelent. Mindkét szakasz magában hordozza a „megjelenés” fogalmát, e szóról kapta a szakasz az elnevezést, a címet, s látni fogjuk: nem véletlenül… A múlt héten arról beszéltem, hogy mennyire fontos ebben a könyvben, Mózes 2. könyvében a nevek hangsúlyozása, kiemelése; hogy miért pont ez lett e könyv címe is: Smot, azaz nevek. S a folytatásban a következő heti szakaszok címei és elnevezései is mind azt erősítik meg, hogy Isten mekkora hangsúlyt helyez az ő neveinek az ismeretére, helyén lételére, valóságára, és annak működésére. Mert máris ez a hetiszakasz cím bemutatja, igazolja, hitelesíti Isten szavának, akaratának folytonosságát, valóságát. Míg 1Móz.18,1-ben Ábrahám történeténél azt olvassuk: „És megjelent”, vagyis egyes szám 3. személyben beszélünk Róla, Ő az, Aki eljött, Aki ígéretet adott, itt, Mózesnek Isten már Önmagáról tesz bizonyságot, a saját szaváról és ígéretéről megerősítést, hiszen egyes szám első személyben hangzik el: „ És megjelentem”. Ott voltam. Én voltam az. Megígértem. És megcselekedtem. E szakaszban Isten hűsége jelenik meg. Akkor, ott ígéretet tett Ábrahámnak. S most itt van az ideje az ígéret beteljesedésének. Ábrahám és az ősatyák Mindenható Istenként ismerhették meg Istenüket, aki kiválasztotta őket, szövetséget kötött velük és ígéretet adott nekik. De még nem ismerhették, s nem tudhatták, hogy ez a név Örökkévaló is, hiszen nem volt múltjuk. Ők a jövő ígéretében élték meg a jelent. Hitük volt abban, hogy a Mindenható Isten, El Sáddáj véghezviszi és beteljesíti akaratát. De nem volt múltbéli bizonyosságuk, történelmi megtapasztalásuk, „előtörténetük”, mely erősítette volna e meggyőződésüket. Ők az ígéret gyermekei voltak. S közel 400 év után Isten ismét megjelenik – most már Mózesnek, s Izrael népének. Megjelenik, hogy bemutassa azt a nevet, mely már nem csak ígéret, mely már nem csak Isten mindenhatóságát hivatott képviselni, hanem örökkévalóságát is. Már nem csak jövő, hanem múlt, jelen és jövő. Az Örökkévaló neve a héberben a sokak által ismert JHVH megjelölés, melyet a zsidó ember nem mond ki Jahvénak vagy Jehovának, hanem Adonájnak, Úrnak olvassa. Miért? Mert olyan nagy tiszteletet ad ennek a névnek, hiszen ez a név válik a Világ Urának nevévé, a múltat, jelent, jövőt egybeölelő névvé. Ez a JHVH a héber hájá, hove, jihje szó összevonása, mely azt jelenti: volt, van, lesz. Maga a Létezés. S ahogy Isten ezen a néven mutatkozik be, kitárja az idő és tér kapuját. Megjelenik, láthatóvá válik – Önmaga. Mindaz, aki Ő. Eddig csak egy rész volt az atyák előtt látható és tapasztalható Belőle. Most pedig ez a rész egésszé lesz, s megjeleníti, megismerteti magát népe előtt, kicsoda Ő valójában. És elkezdődik az elválasztások és elkülönítések ideje… Ahogy haladunk a történetben, a Fáraó egyre keményebb lesz a zsidókkal és Isten parancsával szemben. Egyre nagyobb lesz a szakadék, egyre nagyobb a távolság, és jönnek a csapások, melyek Egyiptomot és népét mind elérik – de a zsidókat nem. Ebben a szakaszban eljutunk a hét csapásig a tízből, s látjuk, ahogy egyre inkább emelkedik fel, hatalmasodik és lesz úrrá az Örökkévaló neve. És ez a név egyre inkább szélesedik, tágul, áttörve a tér és idő korlátait. Már nem csak El Saddáj, a Mindenható, aki megjelenését „lekorlátozta” Ábrahámra és az ő magvaira, hanem már Örökkévaló, a Világ Ura, aki a népek felett mutatja meg hatalmát, erejét és ítéletét. Amikor olvassuk Mózes második könyvét, gyakran lehet az emberben egy olyan hozzáállás, hogy úgy olvassa, mint a választott nép szabadulását; hogyan lett egy szolgaságban sínylődő embertömeg szabad néppé. Pedig ez a könyv nem a zsidók szabadulásáról szól, hanem az Örökkévaló Isten nevének megjelenéséről. S e név megjelenésének a következménye, hogy a múltban adott ígéretét valóra váltva megmutassa hűségét, szeretetét, hatalmát és örökkévalóságát azon a népen keresztül, melyet kiválasztott. Ennek eszköze pedig az elválasztás és elkülönítés. Azért, hogy mindebben láthatóvá váljon, megjelenjen Ő. A „megjelenés” szava a héberben a tisztelet, a tiszteletadás, az istenfélelem szavával azonos. Ahol, és amikor Ő megjelenik, ott tiszteletadás van. Ott alázat van. Ott istenfélelem van. Ott nincs helye önmutogatásnak, nagyképűségnek, félvállról vett hozzáállásnak, nemtörődömségnek vagy közömbösségnek. Ott mélységesen mély istentisztelet van, s nincs helye a felszínességnek. Ott csend van, és nincs felesleges locsogás. Ott Ő van, és nem mi. Váéra – megjelentem. Megjelent-e már így nekünk - bennünk? Ha igen, akkor megéljük napról-napra az elválasztást, elkülönítést, elsősorban önmagunkban. Megéljük az elszakadást mindattól, ami elválaszt az Ő tervének és akaratának beteljesedésétől. Megéljük valósággal az Ő szavát, látjuk és érezzük beteljesedni bennünk az ő ígéretét. Ott van az Ő keze az életünkön – múltunkon, jelenünkön, jövőnkön. És ott van bennünk az istenfélelem. Az alázat, minden élethelyzetben. Mert nem miérettünk történek a dolgok. Nem a mi szabadulásunkért, megváltásunkért és megmenekülésünkért, hanem az Ő nevéért. Mert megjelent. S mert Ő így szólt: megjelentem. Jelenjen meg bennünk!
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |