|
Sabbath Bo
Elhangzott a Sófár Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szombati istentiszteletén 2016. február 4.
Orbán Eszter:
Mózes 2. könyvében járunk, és elérkeztünk Bo hetiszakaszához, amely a 10. fejezettől kezdődik. Olvasom is az első verstől: „És monda az Úr Mózesnek: Menj be a Fáraóhoz, mert én keményítettem meg az ő szívét és az ő szolgáinak szívét, azért hogy ezeket az én jeleimet megtegyem közöttök. És azért, hogy elbeszéljed azt a te fiadnak és fiad fiának hallatára, a mit Égyiptomban cselekedtem, és jeleimet, a melyeket rajtok tettem, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” Bo, vagyis menj! Egy nagyon érdekes szó ez a bo, s nagyon érdekesen jelenik meg ebben a könyvben. Szót ejtettem már arról, hogy Mózes 2. könyve miért is lett Smot, miért lett az a neve, hogy Nevek. Említettem, hogy a zsidóság úgy értelmezi ezt a könyvet, hogy Isten Nevei jelennek meg és Isten Nevei azok, amik lényegesek ebben a könyvben. Míg keresztyén szemléletben az Exodust, a Kivonulást, a történéseket, a sztorikat tartják lényegesnek. És mivel az egész könyvön végigvonul Isten Nevének a felmagasztalása és az Ő Nevének az egyetlensége, így a könyvnek a szakaszai is mind ezt az egyetlenséget erősítik és támasztják alá. Érdekes megfigyelni, hogyan következnek Mózes 2. könyvében egymás után a hetiszakaszok, mert Isten Nevének a megjelenését mindig még egy lépcsővel megerősíti, még egy lépcsővel megemeli, még egy lépcsővel feljebb viszi. Nagyon szép felemelkedését és egy uralomnak, egy hatalomnak nem csupán a megjelenését, hanem a működését mutatja be és példázza ez a könyv. Kezdve onnan, hogy elindult a Smot hetiszakasz, amikor a nevekről beszélgettünk, illetve Isten Neveinek a változatosságáról, arról, hogy itt tulajdonképpen az Ő Nevével, Nevéért, Nevében történik minden. Az előző héten volt a Váéra heti szakasza, ami annyit jelent, hogy „Megjelentem”. Akkor hangom nem lévén írásban tettem közzé, hogy itt a megjelenés egy színre lépés, és egy ígéretnek a beteljesedése. És a következő lépcső a megjelenés után a Bo, amikor Isten azt mondja, hogy menj! Na de mi is ez a bo? Mit jelent ez a szó? Mit jelent ez a menés? A magyar nyelvben szinonimaként használjuk ezeket a kifejezéseket, hogy menni, jönni, járni, kelni, lépni, vonulni, haladni. Mindegyik egyfajta mozgást jelent. Azonban a héber nyelvben többféle kifejezése van ennek a menésnek, és nem szinonimaként, ugyanolyan minőségében használja, hanem sokkal másabb minőségileg ezeknek a szavaknak a jelentése. Máson van a hangsúly. Csupán ebben a rövid szakaszban, a 10-13. fejezet feléig – két és fél fejezet nem annyira hosszú szakasz, de mégis telis-tele van cselekményekkel, eseményekkel, és nagyon sokszor megjelenik benne a menetelnek, a járásnak, magának a mozgásnak a szava-, a héber szöveg négy féle járást és menést különböztet meg. És ahhoz, hogy megértsük, mit is jelent a bo, mit is jelent ez a fajta menés, ami itt felszólító módban áll -egy határozott elküldésről van szó, hogy menj!-, szükséges, hogy részletesen megnézzük ennek a négy féle menés szónak is a jelentését, és lássuk azt, mit, hol és hogyan használ. Hogyha ezeket megnézzük, talán meg is értjük ennek a heti szakasznak az üzenetét.
A bo egy nagyon erőteljes szó, egy nagyon kicsi, rövid szó, hiszen a magyar kiejtésben is mindössze két betűből áll. Elsődleges jelentése ennek a szónak: bemenni, bevonulni. Itt a hangsúly a vonuláson van. Valakihez bevonulni, valamilyen helyre bevonulni, eljutni, jönni, menni. És egy pillanatra megálltam ennél a szakasznál. Mit mond az Úr Mózesnek? Vonulj be a Fáraóhoz? Mikor szokott az ember vonulni? Egyes szám első személyben, önmaga egyedül nem igazán vonul, de ha még ketten is mennek be, Mózes és Áron, még két emberre sem mondjuk, hogy vonul. Ki szokott vonulni, vagy mik szoktak vonulni? Egy néptömeg szokott vonulni, egy hadsereg szokott vonulni, mert ebben a vonulásban benne van az erőnek a képviselete. Amikor valaki bevonul egyes szám első személyben, önmaga, akkor az általában valami hatalommal rendelkezik. A királyok esetében volt ez a bevonulás gyakori, tehát mindenképpen ott van az erőnek, a hatalomnak a megjelenése a vonulásban. Na, de Mózes valóban vonult? Mózes nem vonulhatott. És itt van a bo -nak a további értelmezése, ugyanis ezt a szót, a vonulás szavát a héber nyelv akkor használja, amikor nincs hatással a cselekvésre. Tehát egy tőle független cselekvés történik. Mondok erre egy példát. Amikor a nap lemegy, az az embertől független, azt az ember nem tudja irányítani. A héber úgy mondja a naplementét: semes bo, a nap lemegy, elmegy, elvonul. Vagy például, ha valaki az idős korba lép, akkor azt mondja, hogy belement a napjaiba, a napokba belement, és az ember nem úr az idő felett, nem ura annak, hogy ő mikor fog megöregedni, nem tudja ezt irányítani az ő cselekedeteivel, ezért tőle független esemény. Ezt is úgy fejezi ki, hogy báá jámim, vagyis belemegy a napokba. Aztán ott van egy megint tőle független cselekvés, például a szövetségbe lépés, belemenni a szövetségbe. Itt is Isten az, aki előbb lép a szövetségben, és az ember egy válaszlépést tesz meg. Mindenhol érződik tehát az, hogy a cselekvésre az embernek nincs ráhatása. Akkor ki vonult a Fáraó elé? Nem Mózes. Isten vonult be a Fáraó elé. És nagyon érdekes a Fáraónak a helyzete, hiszen beszéltünk arról, hogy Egyiptom, a Fáraó, illetve a bálványok megítélése által itt mutatja azt Isten, hogy Ő az egyedüli Úr, Ő a világ Ura. Ő az, aki nem csak Ábrahámnak és magvának ígérte meg, hogy Örökkévaló Isten lesz, hanem kiteljesedik már a hatalma, teret és időt átível, mint az előző Váéra szakaszban is szó esett erről. Kiszélesedik a hatalma, és itt már azt vesszük észre, hogy a hatalmak harcolnak egymással. Vagyis itt nem Mózes vonul be a Fáraó elé, hanem Isten az, aki bevonul. Isten az, aki a Fáraóval szemben áll. Tudjuk azt, hogy a Fáraó istenségnek számított. Egyiptomban a Fáraót istenként tisztelték. Ő ott a sok isten közül a legfőbb isten volt, a Nap isten fiának tartották. Ő volt az, akinek mindenható hatalmat tulajdonítottak és őt tartották a világ urának. Nemcsak Egyiptom urának, hanem mindenek urának. És ezzel a felhatalmazott isteni személlyel szemben megjelenik az Egy Igaz Örökkévaló Isten. Ő az, aki folyamatosan bevonul a Fáraó elé és Ő az, aki folyamatosan mutatja jelenlétét a Fáraónak. És eszközként használja Mózest, mert szüksége van egy emberi közvetítőre, aki prezentálja, aki megmutatja Istennek a hatalmát. Nem Mózes megy a Fáraó elé. És már sokadjára nem Mózes megy a Fáraó elé. Hiszen a 10. fejezet előtt olvashatjuk a 9. fejezet első versét: „És monda az Úr Mózesnek: Menj a Faraóhoz és beszélj vele..” és a 8. fejezet első versét: „És monda az Úr Mózesnek: Menj be a Faraóhoz és mondd néki..” Ezeknél a bemeneteleknél, amikor mondja Isten Mózesnek, hogy menj a Fáraó elé, mindegyik esetben a bo szó szerepel, mindegyik esetben az a fajta menés szerepel, ahol a hatalom vonul be. És nem Mózes. És nem Áron. Ami szembetűnő még, hogy Mózes nem a saját szavait hozza, hanem mindig Istennek a szavait mondja. Isten adja az ő szájába a szót és mindig azt mondja, hogy: Szólj, ezt mondja az Úr! És Mózes odalép a Fáraóhoz és ezt mondja: Halld Fáraó, ezt mondja az Úr! Vagyis Mózes nem a saját vágyát és kívánságát közvetíti a Fáraónak. Mi ebben az üzenet és mit akarok ebből kiemelni? Azt, hogy a szellemi hatalmasságokkal szemben egy szellemi erő tud fellépni. Itt a Fáraó már nem embernek képzelte magát. A Fáraó meggyőződése volt, hogy ő isten. És amikor már valaki túl van az érzelmi és akarati síkon, és már szellemben egy olyan szinten van, hogy azt gondolja saját magáról, hogy ő szellemi hatalommal rendelkezik, akkor szükséges az, hogy Isten megmutassa az Ő szellemi hatalmát ennek az embernek. A bálványnak. Itt tulajdonképpen a bálványistenségek és Isten összecsapása történik. Minden egyes ilyen bevonulásnál, minden egyes ilyen résznél ezt lehet felfedezni, amikor az Isteni hatalom szembemegy a bálványokkal. És mivel a bálványok is isteneknek voltak titulálva, így Isten hatalma is megmutatja azt, hogy Ő az Egyetlen. Ehhez viszont kell az emberi eszköz, mert Isten nem alacsonyodik le a bálványokhoz. Ő nem áll velük szóba. Isten nem áll szóba a bálványokkal, mert az Ő Nevét nem alacsonyítja le a bálványokhoz. És így értjük meg, hogy miért volt szükség prófétákra, miért használta Isten az embereket. Az Ő szavát miért közvetítette embereken keresztül. Isten nem beszélt közvetlenül a Fáraóval. Egyetlen egyszer sem. Nem alacsonyította le az Ő Nevét. Nem dobta oda az Ő Nevét. Az Ő Neve szent . És ez a szent Név nem érintkezhetett a szentségtelennel. Ezért volt szükség Mózesre, ezért volt szükség prófétákra, ezért volt szükség mindazokra, akik képviselték Isten szavát. És ők mindig úgy szóltak: Halld, ezt mondja az ÚR! Isten tehát nem érintkezik a szentségtelennel, de érintkezik azzal, akit kiválaszt, és aki által meg akarja mutatni az Ő Nevét. És hogy miért történnek ezek a csapások? Miért történik mindaz, ami Mózes 2. könyvének az elején olvasható? És miért történik az, hogy a Fáraó megkeményíti magát és nem engedi el a népet? Azt mondja Isten a 11. fejezet 9. versében: „Az Úr pedig monda Mózesnek: Azért nem hallgat reátok a Faraó, hogy az én csudáim sokasodjanak meg Égyiptom földén.” Azért nem hallgat a Fáraó. Azért nem enged, mert Isten Nevének kell fölemelkednie. Ezáltal tudott felemelkedni az Ő Neve, ezáltal tudta bebizonyítani, hogy Ő az Egyetlen. Nagyon érdekes még megfigyelni a Fáraónak a reakcióját, erre a hatalomra nézve. Ugyanis valahányszor megjelenik ez a hatalom - hiszen minden egyes alkalommal, amikor Mózes bemegy a Fáraó elé ez jelenik meg, hogy bo, menj a Fáraó elé, vagyis Isten bevonul a Fáraó elé -, mi a válasz reakciója erre a bevonulásra, erre a hatalomra a bálványnak? Hiszen a Fáraó egy bálványisten volt. Mi a válasza? Megkeményíti magát. Nem hallgat rá. Az előző szakaszban, a Váéra szakaszában szerepelt a tíz csapásból hét. És a hét csapás alkalmával azt olvassuk, hogy a Fáraó megkeményítette az ő saját szívét. Ellenállt, nem engedett, nem hagyta, hogy ez a hatalom úrrá legyen felette. Ellenállt. És megtörténik a hét csapás, és a nyolcadik csapásnál azt olvassuk a 10. fejezet 1. versben: „És monda az Úr Mózesnek: Menj be a Fáraóhoz, mert én keményítettem meg az ő szívét és az ő szolgáinak szívét.” A kilencedik és a tizedik csapásnál is azt olvassuk, hogy már Isten keményíti meg a Fáraónak a szívét. Ez egy nagyon érdekes momentum, egy pillanat erejéig kitérnék erre, hogy mennyi az ember szabad akarata, és hol van a szabad akarat határa. Hiszen, azért ne feledjük el, hogy itt egy emberről van szó, bármennyire is isteni hatalommal próbálta felruházni magát, ő egy ember volt. A szabad akarat adott, egy bizonyos idő intervallumig. A számok nem véletlenek a Bibliában, bár messze áll tőlem a számmisztika és nem is kívánok abban részt venni, mert azt már emberinek tartom, de azt tudomásul kell vennünk, hogy a számoknak van üzenete. A hetes szám mindig az Isteni teljességre utal. Isten megadta a teljes lehetőséget, az Isteni teljességet. Úgyis mondhatom, az Isteni kegyelmet. Teljességgel kitárta a Fáraó előtt, hogy döntsön. Ha ő az ötödik csapásnál azt mondja, hogy igen, elengedem, mehettek, szabadok vagytok, soha többet vissza ne gyertek, akkor öt csapás lett volna. De nem, a Fáraó nem döntött így. A Fáraó elment a végletekig, vagyis elment a hetes számig, az Isteni kegyelem határáig. És van egy idő, amikor Isten azt mondja, hogy az fog bekövetkezni, amit te magad döntöttél. Te folyamatosan megkeményítetted magadat és most már nem is tudnál változtatni sem. Innentől Én keményítem meg. Vagyis: a Fáraó elment a hetes számig, innentől kezdve Isten az, aki végig fog menni ezen a keményedésen. Az utolsó három csapásnál Isten az, aki megkeményíti a Fáraónak a szívét. És igen, van egy pont az ember életében, sok ilyet láttunk már, amikor az ember kemény, kemény, kemény, és a végén Isten az, aki azt mondja: kemény voltál, kemény maradsz. Miért maradsz, miért leszel kemény? Miért hagyom, hogy még három csapás végigmenjen Egyiptomon? Miért foglak téged megkeményíteni? Azért, mert az Én Nevemet fogom bebizonyítani, hogy mekkora, hogy milyen hatalmas. Te nem voltál hajlandó meghajolni az Én hatalmam előtt, most megkeményítem a szívedet Én, hogy meg tudjam mutatni az Én hatalmamat, hogy meg tudjam mutatni, hogy nem te voltál az, aki elengedted Egyiptomból Izraelt, hanem Én voltam az, aki kihozta őt. És itt is megjelenik most már ebben a három csapásban, a nyolcadik, kilencedik és tizedik csapásban nagyon erőteljesen ez a vonulás. Megjelenik Isten nevének egyre jobban ez a kiemelkedése, és hogy mennyire az embertől független ez a bo, ez a menetel, azt jelzi még ennek a bo szónak a további jelentése is. Azt is jelenti, hogy vezetni és vezérelni. Ebben már ott van Istennek a menetele. Ő megy elől. Ő vezet, Ő vezérel. Azt is jelenti, hogy az eljövendő napok, a jövő ebben benne van. Itt is egy nagyon lényeges pont van, hogy az ember a jövőjét soha nem tudja előre megmondani, mi fog történni, hova fog menni. Maximum elképzelései vannak, de fixre pontosan semmit nem tud, nem tudja biztosan. Ebben a bo -ban benne van a jövendő: Isten az, aki megy elől, Isten az, aki vonul ebben a menetelben. És Isten már egy jövendőt tár a népe elé. Rengetegszer elhangzik ebben a szakaszban is, hogy azért történik ez, hogy majd elbeszéld a fiadnak, hogy majd elbeszéld a fiad fiának. Feltárja a jövőt, mutatja a jövőt. És ebben a jövőben ad egy nagyon biztos pontot: a vezetést, a vezérlést. A további jelentése ennek a szónak: menni egy kijelölt cél felé, összehívni, összehozni valamit, bekövetkezni, beteljesedni valaminek. Kifejezően jelzi ez a szó, hogy mennyire független az emberi cselekvésektől, mert egy kijelölt cél felé akkor tud haladni az ember, ha valóban van vezetése. Ha valóban ott van az, hogy egy biztos jövőbe megyek. És én úgy gondolom, hogy egy beteljesedést, egy bekövetkezést, egy ígéreteknek a valóra váltását emberi cselekedet nem tudja véghezvinni Isten nélkül. Szükséges hogy Istennek a jelenléte ott legyen, és az ember ezzel a bo -val sokszor nem igazán tud mit kezdeni. És bátran kimerem mondani, hogy ez az a szó, ami nagyon határozottan az Isteni tulajdonságnak az egyike. Az ember mehet egy bizonyos pontig, haladhat egy bizonyos szakaszig, de Isten az, aki ráteszi az i-re a pontot, Ő az, aki beteljesíti a dolgokat. Ő az, aki vezet. És ezek a szójelentések mind-mind számomra arra utaltak, hogy ez egy Isteni menetel. Tulajdonképpen Mózes 2. könyve, a Smot erről is szól: ahogy Isten halad, ahogy Isten megy. Megy a történelemben. Megy, mint világ Ura. Megy, mint időt és teret átívelő szellemi lény. És valóban az Ő meneteléről, az Ő vonulásáról szól elsődlegesen ez a könyv. De megjelenik itt még ebben a szakaszban háromféle menetel, amik már mind az ember reakcióit adják. Már mind arról szólnak, hogy az ember hogyan válaszol erre az Isteni megjelenésre, erre az Isteni vonulásra. Azzal együttműködik-e, vagy az ellen tesz? A Fáraónál láttuk, hogy ellene tett, de nézzük meg, mit tesz a nép. A következő szó, ami a menetelre vonatkozik, az a halach ige, ami annyit jelent: menni, járni, és a szó legterjedelmesebb értelmében mindenféle mozgást jelöl. Elsődlegesen a jövést, menést, aztán benne van ebben a szóban a vándorlás, az utazás, az, hogy valaki után megyek, az, hogy valakit követek. Nem én vagyok elől, nem én vagyok az, aki irányt mutatok és vezetek, mint a bo - nál volt. Itt már követek valakit, itt már van egy fajta alárendelődés, de szükséges az én követésem, az én lépésem, az én cselekedetem. És tulajdonképpen ezt a szót, ezt a halach igét abban az esetben használja a Biblia, amikor valaki nagyon aktívan cselekszik valamit. Például, ha az igaz úton jár, akkor az azt jelenti, hogy cselekszi Istennek a törvényeit. Amikor több esetben is a Zsoltárokban megjelenik a kifejezés, hogy igazságban jár, vagy aki igazságban halad, vagy aki igazságban megy, az mind-mind ennek a cselekvő, aktív halach szónak a kifejezés módja. És itt már nagyon aktív része az embernek az, hogy ezt a menést, a járást, ezt a mozgást, ezt az elindulást, ezt a vándorlást ő maga tegye meg. Amikor Isten lép, akkor szükséges, hogy az ember is vele együtt lépjen. Ő hiába fog vonulni, ha a nép ott ragad Egyiptomban. Szükséges volt, hogy Izrael népe is meglépje ezeket a lépéseket. Szükséges volt, hogy ő is kijöjjön, aktívan cselekedjen, hogy ebben a mozgásban részt vegyen, mert mondhatta volna azt is, hogy köszönöm szépen, de nem. Jó itt nekem az uborka mellett, mint ahogy később a pusztában vissza is sírják… Igaz, hogy 24 órában kellett dolgoznom, meg sanyargattak, de volt fedél a fejem felett. Igaz, hogy elvesztettem teljesen a személyiségemet is, azt sem tudom, hogy ki vagyok, de legalább volt mit ennem. Nyugodtan maradhatott volna. El lehet süllyedni a tespedtségben, el lehet süllyedni a sárdagasztásban. És azt mondhatta volna nyugodtan a nép, hogy én nem akarok kimenni. Igaz, hogy szenvedek, igaz, hogy hiányom van ebben, hiányom van abban, de hát azért csak megkapom azt, amit megkapok. Igaz, hogy nem vagyok szabad és rabszolga vagyok, de hát azért csak megkapom azt, amit megkapok. Most kerekedjek fel, szedjem össze a sátorfámat? Csomagoljak össze mindent, menjek az ismeretlenbe? Hát kinek kell ez? És az emberben sokszor van ilyen, hogy Isten vonulna előtte, de az ember mégsem akar menni. Itt Izrael népe menni akart. Menni akart, és ennek a menésnek, ennek a válasz reakciónak, a halach szónak a jelentései itt a 10. fejezetben olvashatók,a 8. versétől: „És visszahozák Mózest és Áront a Faraóhoz s monda ez nékik: Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak a ti Istenteknek. Kik s kik azok, a kik elmennek? Ezeknél a részeknél ez a halach szó jelenik meg, érzékelhető ennek a szónak az aktivitása. Érzékelhető az, hogy megyünk. Nem csak a férfiak - persze a fáraó csak a férfiakat akarta engedni, ismerjük. Volt olyan szakasz is, amikor csak a férfiakat engedte, a kilencedik csapás után: menjetek csak ti, férfiak, asszonyok, gyerekek, és a ti barmaitok maradnak. És aztán a legvégén persze mindenki elmegy. De itt ebben a szóban a menéseknél ott van: megyünk, mind: férfiak, asszonyok, gyerekek. Mindenki mozgósítva van. Mindenki közreműködik Isten akaratának a beteljesedésében. Nem marad ki belőle senki. Sem ember, sem állat, mert ez a vonulás mindenkire kiterjed. És aztán a későbbi résznél megtörténik a nyolcadik csapás, a sáskák, a kilencedik csapás, a sötétség, és jön a fenyegetés a tizedik csapással, de még nincs meg a tizedik csapás, csak a híre érkezett el. És ekkor Isten elrendeli a Peszachot. Elrendeli azt, hogy milyen rendtartás legyen, hogy mit csináljanak. Itt történik a 12. fejezetben, amikor felkerül az ajtófélfára a vér, és nagyon szépen elmondja, hogy mit kell tennie a népnek. Mózes által megadja a rendeletet, itt olvasható a Széder estének a leírása. És ennek az elrendelésnek, a parancs megadásnak, hogy mit kell tennie a népnek, az utolsó versében szerepel az: „És menének és úgy cselekedének az Izráel fiai, a mint megparancsolta vala az Úr Mózesnek és Áronnak; úgy cselekedének”. És menének és úgy cselekedének… Itt is a halach szó szerepel, elmennek, cselekednek. Mindent megtesznek. Láttuk tehát, hogy már két szó megjelent a menésre: a bo, mint az Isteni, szellemi kinyilatkoztatásnak az egyik szava. Tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy Isten nevének egyik jellemzője, aki vonul, aki áthalad, aki nem egy álló valaki, hanem, aki betölti az egész Földet, teret és időt. És megjelenik az ember egyfajta reakciója: én is megyek. Megyek, csinálom, teszem. Igen ám, de ennek az emberi reakciónak megjelenik még két fajtája, hogy izgalmasabbá tegye a dolgokat. Méghozzá az a szó, ami konkrétan a kivonulás szava. Azt olvassuk, amikor már a tizedik csapás után vagyunk, hogy a Fáraó szó szerint kiküldi, elzavarja a népet: vonuljatok ki Egyiptomból! Ez a kivonulás szava a héberben a jácá szó, ami még annyit jelent, hogy kimenni, elmenni, elindulni, megmenekülni, kivonulni valahonnan, végére járni, befejezni, bevégezni dolgokat, kivonni, megszabadítani, elválni. Itt már a cselekedetnek, a vonulásnak, a menésnek egy olyan fajtája jelenik meg, ami konkretizálódik. A halach szónál, amikor megyünk, mindannyian megyünk, kimegyünk Egyiptomból, ott el van döntve valami. Menni akarunk, megtesszük, elmegyünk és megcselekedjük, de ez egyre inkább szűkül és elkezd konkretizálódni: hogyan menjünk? Úgy menjünk, úgy induljunk el, hogy járjunk a végére, vagyis fejezzük be. Legyen vége. Legyen befejezés, legyen most már valósággá a szabadítás. És itt már döntések és elhatározások sora jelenik meg ebben a kivonulás szóban, ebben a menés szóban. Nem véletlen a sorrendiség sem, hiszen már a tizedik csapás után vagyunk. Itt már a nép el kezd vonulni, elkezdi bevégezni a dolgokat és megjelenik a negyedik szó erre a járásra, menésre, a nászá szava, amikor is azt olvassuk a 12. fejezet 37. versében: „És elindulának Izráel fiai Rameszeszből Szukhóthba, mintegy hatszáz ezeren gyalog, csupán férfiak a gyermekeken kívül.” És ez a szakasz, amit Károli úgy jelöl meg, hogy megkezdődik a kivonulás. Megpróbálom egy kicsit részleteiben érzékeltetni ezt a három fajta menést. Az első menésnél, a halach szónál az akarat van ott, az, hogy aktívan akarom cselekedni. Amikor azt mondták, hogy mindannyian fogunk menni. Mondhatnám azt, hogy az embernek ez a szellemi elhatározása. Döntöttem. Megcselekszem, megyek. Szellemben kész az ember arra, hogy vonuljon Isten tervével. De ez még kevés! Kell, hogy ott legyen az a másik fajta vonulás, a jácá, amikor elindulok, amikor már érzem, hogy megmenekülök, amikor már bevégzek, befejezek dolgokat, vagyis a lelkemben döntéseket hozok. A lelkemben, az akaratomban, a vágyamban, az érzéseimben is menni akarok. Véget akarok vetni a szolgaságnak, meg akarok szabadulni, vagyis a lelkem is vonul Istennel. A lelkem is megy, az akaratom is, az elhatározásom is Vele együtt megy. És már megvan a két menés. Megvan a hálách, ami a szellemi elhatározás, és megvan a jácá, amikor ki akarok vonulni, érzelmileg, akaratilag is döntést hozok. Tudatosan megteszem mindezt. És mivel az ember szellem, lélek és test, ezért itt van a fizikális kivonulás is, amit a nászá szava jelöl. Amikor Károli is azt mondja, hogy megkezdődik fizikálisan és láthatóan a kivonulás, vagyis elindult Izrael sokasága. Elindult, útra kelt, fizikálisan is összepakolta a pereputtyát és elindult. Ment. És ez a fizikális útra kelés annyit jelent még, hogy elutazni, útra kelni, megszakítani valamit, kitépni és kiszakítani valahonnan. Vagyis nem maradt Egyiptomban sem szellemben, sem lélekben, sem fizikálisan. Kijött mind a három szinten. Kivonult, elment, útra kelt, és így történhetett meg a kivonulás, a szabadulás. Amikor ezt a négy vonulatot nézzük, akkor szükséges önmagunkban is látnunk azt, hogy mi hol állunk. Isten mindig vonul. Isten soha nem áll egy helyben. Ő mindig halad. Ő mindig megy. Ő örök és állandó, de az Ő terve folyamatosan halad előre, vagyis a bo mindig ott van. Megy, vonul. A kérdés az, hogy mi ebbe hogyan is tudunk beleilleszkedni. A mi szellemünk hogyan tudja azt mondani, hogy megyek, elindulok, hálách, haladok. Az én lelkem hogyan tudja azt mondani, hogy igen, véget vetek annak, ami volt. Eldöntöttem, elhatároztam, mert már szellemben is ott van, hogy menni akarok és már a lelkem is arra vágyik, hogy vége legyen. Ott vannak az elhatározások, a döntések. És végül a tettrekészség. Szó szerinti tettre készség, hogy lépek-e? Én most egy kicsit ezt, az utóbbit szeretném hangsúlyossá tenni, mert nagyon könnyű szellemben és lélekben megélni a dolgokat és azon az úton haladni és járni. Ugyanis ezt megtehette volna Egyiptomban is a nép. Megtehette volna. Megtehette volna, hogy Istent imádja. Megtehette volna, hogy az Ő nevében tesz meg mindent, és az ő gondolatai Isten gondolataival egyek. De ott nem lehetett, ki kellett jönni onnan. Fizikálisan el kellett jönni, mert nem vállalhatott közösséget a bálványimádókkal. Nem maradhatott ott. Most ezt a kérdést teszem fel, ha nem is olyan erőteljesen, de mégis: te mit lépsz azért, hogy halld az Igét? Felszállsz-e a vonatra? Elindulsz-e? Utazol-e? Összepakolsz-e? Elmész-e? Fölkeresed-e azt a helyet, ahol szól a Szó? Ahol hallod Isten Szavát? Mert azt nagyon könnyű, hogy otthon meghallgatom, letöltöm, előveszem. És akkor a szellemem és lelkem épül. Így van. Épülhetett volna így is Izrael, nyugodtan. De ki kellett jönnie! És én úgy gondolom, hogy a mai világban ez az embernek a legnehezebb. Mert amikor minden elé van tárva, amikor egy gombnyomásra működik minden és fel sem kell állnia és ki sem kell lépnie az otthonából, akkor nagyon jól el tud tunyulni és tespedni, gondolván azt, hogy szellemben és lelkileg minden oké. Halad Istennel, jár Isten útján, megy és növekedik. Csak éppen arra nem képes, hogy elmenjen a szomszédjába, hogy megnézze, hogy van a testvére. Csak éppen arra nem képes, hogy fölkeljen és elinduljon, és megkeresse az Igét. Azt a helyet, ahol szól az Ige. Mennyire tudsz elindulni? Mennyire tudsz elindulni Ramszeszből Szukhóthba? Mennyire tudsz Ramszeszből elindulni, a bezártságodból, a szolgaságodból, a nyomorodból kilépni és elmenni Szukhóthba, ahol a sátrak vannak. Ahol az Úrnak sátrai vannak. Mert Szukhóth erről szól. Szukhóth az, amikor Isten felállította az Ő sátrát, ahova tette az Ő nevét. Ő már rég Szukhóthba van, te még mindig Ramszeszben akarsz Neki áldozni? Nem fog menni. Ki kell lépni, haladni kell. Vonulni kell. Ennek a tespedtségnek véget kell vetni. Nagyon könnyű megélnünk a szellemi és lelki haladásunkat, de a legnehezebb az, hogy összepakolok, felöltözöm, és elindulok otthonról. Ez a legnehezebb, hogy elmenjek és megtegyem azt a fáradtságot és áldozatot és mindent, hogy halljam az Igét. Hogy halljam a Szót. Hogy lássam a testvéremet. Olyan jól „elcsetelgetünk” egymással, vagy eltelefonálgatunk, és megszűnik a személyes közösség. Most már virtuális világ van. Megszűnik a személyesség. Isten nem azt akarja, hogy megszűnjön a személyesség. Ő az egész népre kihatóan azt akarta, hogy induljanak el. És a nép elindult. Amikor szellemben, lélekben megszületett a döntés, egyértelmű volt, hogy fizikálisan is lépnek. Én kívánom, hogy váljon egyértelművé számunkra, hogy lépnünk kell egymás felé. Lépnünk kell, együtt. És lépnünk kell oda, ahol hallom az egy igaz Isten Szavát. Oda, ahol nem a bálványok szólnak. Oda, ahol Isten megmutatta az Ő Nevét. Az Ő jelenlétét Szukóthban. Ki kell jönni Egyiptomból! Igen. Szellemben, lélekben, de legfőképpen fizikálisan. Ki kell jönni. Cselekedni kell. A legnehezebb az, amikor a láthatatlant meg kell élni a láthatóban. De miért lenne nehéz, amikor az elsőknek sikerült. Az első Krisztus követőknek sikerült. Kilométereket, több száz kilométert meg tudtak tenni. Gyalog. Azért, hogy lássák egymást. Azért, hogy megosszák a bizonyságokat. Azért, hogy közel legyenek egymáshoz. És amikor nagyon nagy volt a távolság, jöttek a páli levelek, jöttek a levelek. Lehet interneten keresztül értekezni, nem az ellen beszélek, hanem arról szólok, amikor Pál is azt mondta, hogy vágyva vágyom arra, hogy találkozzam veletek. Találkozzak, hogy menjek. Menjek, induljak már el! Nászá, utazzak! Menjek, tegyem meg a lépést! Én azt érzem, hogy ma ez hiányzik. Ez. Hogy elindulj. Hogy útra kelj. Hogy utazz. Hogy kilépj. Hogy kitépd és kiszakítsd magad ebből a tespedtségből. Mert a szellemed kész, a lelked kész, csak sokszor a test erőtlen. Amikor Isten vonul, és azt mondja, hogy bo, akkor azt szeretné, hogy az ember vonulása teljes legyen. Vagyis a szellemi, lelki és fizikális síkon egyaránt működjön. Isten azt mondja, bo, Én elindultam, Én megyek, Én vonulok. Én a Nevemet nem hagyom. Én a Nevemet megmutatom, hogy szent és igaz. És a következő szakaszokban látni fogjuk, hogyan emelkedik ez a vonulás általi Név egyre feljebb és feljebb. És látni fogjuk, hogy Izrael cselekedetei mennyire lesznek összhangban ezzel a vonulással, ezzel a bo - val . Én kívánom valamennyiünknek, hogy ne csak a halach legyen. Ne csak elinduljunk. Ne csak döntsünk szellemben, hanem lépjünk is. Ne csak az legyen, hogy igen, bevégződött, eldöntöttem lelkileg, ott vagyok és lépek Isten akaratából – ez nagyon jó, ez mind nagyon jó, de Isten a teljességet szeretné. Lépj ki, még a fizikális börtönödből is. Lépj ki! És hogy ha ez a négy fal, akkor lépj ki a négy falad közül. Lépj ki! Menj, menj! És ne félj attól, hogy nem fogsz tudni menni, hiszen benne vagy a vonulásban. Benne vagy a bo-ban. Isten azt mondta: Bo! Nem Mózes ment a Fáraó elé. Isten ment a Fáraó elé. Akkor mitől félsz? Akkor mitől félünk? Isten ment a Fáraó elé. Isten megy elől, Ő az, aki vezet. Ő az, aki minden lépésben ott van. A jövendődet már réges-rég elintézte. Neked az akaratodnak, a szellemi igenednek, a lelki igenednek és a fizikális igenednek kell ott lennie. Igen, megyek. Zárszóként egy érdekességet szeretnék elmondani a Bo hetiszakasz kapcsán. Ennek az emberi cselekvésnek, ennek a halach igének, vagyis a szellemben levő aktív cselekvés menetelének egy nagyon érdekes párhuzama van Ábrahám elhívásával. Az Ábrahám elhívásáról szóló szakasznak Mózes 1 könyvének 6. fejezetében az a címe, hogy Lech lechá, ami annyit jelent, hogy: Menj! Érdekességképpen mondom, hogy ugyanaz a címe, mint a Bo-nak: Menj! Azonban két különböző menésről van szó. Ábrahámnak a menése egy felszólítás volt. Menj, indulj el szellemben! Menj, indulj el! Lépj, aktívan cselekedj! És Ábrahám elindult. Ábrahám elindult, ment és lépett. Itt viszont már a bo jelenik meg: Én vonulok be a Fáraó elé. Én vonulok be, az Én nevem fog felemelkedni. Ábrahámnál egy ígéret van. Ábrahám még nem ismerte azt, hogy Bo. Ő hittel lépett, ő csak azt tudta, hogy menni kell, hogy haladni kell, vándorolni kell. Be kell teljesednie Isten akaratának. Itt viszont már Mózesnél és a népnél megjelenik az, hogy vonul Isten. Előttük vonul. És gyönyörűen látni fogjuk a pusztai vándorlás során, hogy Ő hogyan vonul előttük. Én azt gondolom, hogy számunkra üzenet, hogy amikor Isten ígér valamit, azt be is teljesíti. És mi már ebben a beteljesedésben, ebben a Bo-ban indulhatunk, kelhetünk útra. Indulhatunk, nem az ismeretlenbe, mint annak idején Ábrahám, hanem indulhatunk a konkrét cél felé, mint ahogy a bo is ezt jelenti: elindulni egy konkrét cél felé. Kívánom mindannyiunknak, hogy induljunk el a bo-ban, maradjunk benne a bo-ban, és legyen a mi szellemünk, a lelkünk és a testünk is tettre kész! Bo, indulj el!
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |