|
103. Zsoltár Beszélj magaddal, magadban 2017. március 29.
Orbán Béla:
103. zsoltárt olvasom:
„A Dávidé. Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Aki megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. Aki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé. Igazságot cselekszik az Úr, és ítéletet minden elnyomottal. Megismertette az ő utait Mózessel, Izráel fiaival az ő cselekedeteit. Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint. Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Mert ő tudja a mi formáltatásunkat, megemlékezik róla, hogy por vagyunk. Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. De az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain. Azokon, akik megtartják az ő szövetségét és megemlékeznek az ő parancsolatjairól, hogy azokat megcselekedjék. Az Úr a mennyekbe helyheztette az ő székét és az ő uralkodása mindenre kihat. Áldjátok az Urat ő angyalai, ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek az ő rendeletét, hallgatván az ő rendeletének szavára. Áldjátok az Urat minden ő serege: ő szolgái, akaratának teljesítői! Áldjátok az Urat minden ő teremtményei, az ő uralkodásának minden helyén! Áldjad én lelkem az Urat!”
Azt hiszem a 103. zsoltár az egyik legoptimistább, vidámabb, a leghálaadássalteltebb zsoltár egyike. Amikor felhangzott ez a zsoltárt, akkor fellelhető benne négy rész. Négy rész, amikor magával beszélget a zsoltáros, utána bontja sorban az üzenetét ki, egyre kijjebb, és végül az egész világmindenségre bontja ki, és mégis a végén utolsóként elhangzik, hogy: Áldjad én lelkem az Urat! „Áldjad én lelkem az Urat!”, és nem az a kérdés, hogy áldanunk kell-e Istent. Nem az a kérdés, hogy van-e bizonyságunk Istenről, nem az a kérdés, hogy mindazt nem tudnánk elmondani, mint a zsoltáros is elmondta, hogy mit tett Isten az ő életében, a nép életében, az emberiség életében, a mennyekben, hiszen már az angyalokat is megszólítja, hogy áldjátok az Urat. Tulajdonképpen úgy beszél a zsoltáros, hogy mindenkit figyelmeztet. De ebből mégis azt veszem elő, hogy elsőként saját magát, és utolsóként is saját magát. Ennek a zsoltárnak a kezdete és az utolsó szava is arról szól, hogy énrólam szól. „Áldjad én lelkem az Urat!”
Áldjad én lelkem az Urat, és ez olyan szépen hangzik, olyan kis ünnepi mondat, hogy áldjad én lelkem. Sokszor énekeltük, énekeljük ezt akár templomokban is, hogy áldjad én lelkem az Urat, a dicsőség királyát…, például egy ismert éneket most hadd idézzek. De számomra mégis az a kérdés: miért van ez? Miért nem vesszük ennek a kezdő és záró mondatnak a fontosságát magunk elé? Vagy legalább miért nem mérlegeljük, hogy mennyire fontos ez az egy mondat az életünkben? Áldjad az Urat én lelkem. Miért? Azért mert valójában, ha akarjuk, hogy valami történjen, akarunk az életünkben változást, akarunk ebben a hálaadásban élni, akkor valahol először is önmagunkkal kell kezdeni. Áldjad én lelkem az Urat!
Mintha egy tudathasadásos állapot lenne, mikor beszélgetek magammal, de itt nem arról szól, hogy tudathasadásos állapot, ketten vagyunk egy koponyában, hanem arról van szó, hogy az én szellemem beszél a lelkemmel. Az én szellemem, amelyik fölötte van az én érzelmeimnek, az én tudásomnak, és mindennek, ami lelki. S egy beszélgetés folyik. A zsoltár azzal kezdődik, hogy beszélget az ember saját magával. Amikor az ember szelleme beszélget az ő – mondjuk ezt ilyen egyszerűbben – az ő fejével. Azért beszél, hogy értsd meg. Azt hiszem, hogy a hívő embernek ezt valahogy meg kellene érteni, nemcsak azt, hogy az ember felépítése hármas: test, lélek, szellem, hanem a szellem működik a lélek felé, a lélek később gyakorlattá teszi a testében, cselekedetek által. De folyik-e ilyen beszélgetés bennünk? Folyik-e bennünk – mondhatjuk úgy sokszor tévesen is, vagy nem jó kifejezéssel: a jobbik énünk próbálja meggyőzni azt a másikat.
Tényleg nem vesszük észre, hogy a szellemünk az, rá akar hatni a gondolatainkra és így a tettünkre is. A hívő embernél valóban ebben a szellemi szabadságban kell lenni, hogy engedni kell az ember szellemét, hogy mégis elvezesse az embernek a gondolatát, a saját gondolatát rendező állapotába, rendezett állapotába. Tehát hagyjuk, és egyáltalán használjuk ezt a lehetőséget, hogy a szellemem beszél a tudatommal, a lelkemmel. S amikor ezt akarjuk, akkor meg tudjuk-e vizsgálni azt, hogy ugyan az én szellemem kinek a szelleme alatt van? Kinek a szellemi hatása, uralma alatt van?
Hiszen ennek a zsoltárnak a bizonysága benne van, hogy Ő mit csinált. Emlékezz, emlékezz. Elmondja a bizonyságokat, elmondja a személyes bizonyságot, elmondja a nemzetbelire, az egész világra, sőt, a menny népességére is elmondja a bizonyságot. A szellemi uralomnak a következménye, hogy tudjuk, hogy mit kell csinálni, és ennek a következménye a hálaadás. Ennek a következménye, hogy van egy biztonságom, hogy nem én nekem kell kitalálnom, nem én találom ki, összeadom a lehetőségeket és kiszámolom, hogy holnap mit kell csinálnom, hogy az életem merre megy tovább, hanem hadd hangozzék el ma is, hangozzék el belőlünk az, hogy beszélj magaddal. A szellemed beszéljen a lelkeddel. Bizony, ott kellene lenni a mi életünkben is ennek a folyamatnak.
Nem az eszünkkel kellene valamit szellemivé tenni, hanem nyitottnak kellene lenni valóban Krisztus Szellemének, Isten Szellemének. A Szent Szellemnek valóban nyitottnak kellene lenni, hogy Ő tudjon beszélni velünk. Sokan kérdezik, hogy hogyan beszél Isten veled? Úgy, hogy a Szellem beszél a szellemmel, és a te szellemed beszél a te tudatoddal, a te ismereteddel, azt rendezi, és azt hozza felszínre, hogy mit is kell csinálni. Azt hiszem, nagyon-nagyon kevesen éljük meg azt, vagy élik meg azt, hogy igenis leülök magammal beszélgetni úgy, hogy nem vitatkozni, hanem kinyitom magamat.
Nem arról beszélek, amelyek a különböző keleti okkult tudományoknak és vallásoknak is a jellemzői. Arról, hogy valóban odaállok Isten elé, hogy Uram, mutasd meg, és Ő megmutatja nekem. De a következő lépés, hogy nem gépiesen kell végrehajtani azt, amit Isten mond, hanem Ő megmutatja neked, mi a terve veled, és mi az Ő akarata, és abban a pillanatban Isten megadja még azt a lehetőséget is, hogy át tudod gondolni, meg tudod érezni. Érzed, hogy az jó lesz neked, hiszen van tapasztalatod tudatilag is, vagy akár már bizonyságban is van, vagy látod más bizonyságában, és így beszél az Ő Szelleme a te szellemeddel, és a te szellemed a te lelkeddel. De meg kellene adni ezt a lehetőséget, hogy ne mi akarjunk teológiákat gyártani, hogy hogyan is gondolja Isten.
Tisztára butaság a krisztológiának a mérhetetlen mennyiségű tanulmányát keresni és kutatni, mikor ott van benned és meg akar tanítani ígérete szerint. Csak meg kell érteni, ez a tanítás Szellemtől szellemig Isten akaratából lesz a te akaratod, amit meg is értesz, mert Isten nem akarja azt, hogy te ne értsd meg azt, ami körülötted, veled és általad történik. Isten meg akarja magyarázni Szellemben. S ez a pont, amit tényleg tudnunk kell: Isten szellem, a Szent Szellem szellem, és a te szellemeddel tud kapcsolódni, vele tud értekezni, méghozzá visszafele is, amikor hálaadás van a szívedben, akkor tudsz valamit is belülről. Akkor érzed azt, hogy jaj, de jó. Úgy el kell mondani Istennek, hogy köszönöm. Amikor már nincsenek definiálva a mondataid, amikor nem félrebeszélsz, persze, hanem a szívedből tör elő a hálaadás, vagy bármi, amit Isten elé akarsz tenni. Ezeket a szellemi működéseket kellene helyreállítani.
A zsoltárokban nagyon sok esetben olvasható, hogy áldjad én lelkem az Urat. Áldjad én lelkem az Urat, nemcsak ebben a zsoltárban. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtkezzél. Áldjad én szellemem az Urat, lényegében itt erről van szó, nem a nefesről, a lélekről. Áldjad én szellemem az Urat. Arról szól, hogy az Úrnak az áldása mindig is magyarázat legyen az én eszemben, érzelmeimben, a lelkemben, hiszen így tudok előrelépni, így tudok úgy működni, hogy meghallom Isten szavát, és ezt a szavát el tudom mondani szellemben az én agyamnak, érzületeimnek, és megérezhetem, hogy mi az, hogy jó, és mi az, ami Isten szerinti.
Áldjad én lelkem az Urat, az nem azt jelenti, hogy elmondok három halleluját, négy miatyánkot, és akármiket, hanem egy működős kapcsolat. Amikor tudom azt, hogy Isten Szelleme megkeres engem. Akár hitre visz, vagy akár a vezetést már Krisztus Szelleme, a Szent Szellem végzi, és érthetővé is teszi nekem. S itt van, hogy áldjad én lelkem az Urat. És ennek ott van a visszafelé fordulása is, hogy tudom, megértettem, de belül találkozni akarok Istennel. S ez a találkozás az én szellemem találkozása Krisztus Szellemével, az Úrnak a Szellemével, hiszen Ő az Úr felettünk, és akkor oda-vissza működik ez. Valóban áldom Őt, hogyha Ő engem elvisz minden értelemre.
Beszélni kell saját magammal. Beszélni kell magammal, hogy megértsem mindazt, ami ezen a földön van. S itt van, amikor az ember saját magával beszél: áldjad én lelkem, áldjad én lelkem, áldjad én lelkem. Arról szól, hogy amit Isten adott nekem, azt el tudjam fogadni. Legyen bennem az a döntés, hogy mindazt, amit Ő megmutat nekem, megértet velem, azt én el is fogadom. Áldom, tehát visszaadom Istennek azt, amit megértettem.
Isten nem akar bennünket tudatlanságban hagyni, és ez: az áldjad én lelkem az Urat, ott kellene, hogy legyen mindennapos figyelmeztetésként bennem. Áldjad! Mit tudok én áldani? Kit tudok áldani? Őt, Akinek megértettem az akaratát, és az enyém. Mert, ha az Övé az enyém, abban a pillanatban csak hálaadás lehet. Akkor ott nincs vita, hanem egyszerűen belekerülök abba a vezetésbe, ami a Szent Szellem vezetése a szellemem felett. Átadott életnek ez a sajátossága, ez a kizárólagossága. Aki átadta az életét, az a szellemét magának Isten Szellemének tette oda alá, Krisztus uralma alá tette azt. Ez, amikor átadom a szellememet, és a szellemem, amikor kapcsolatban van a testemmel, lelkemmel, nem is lehet más, hanem az áldásom. Hiszen bármit kapunk Istentől, bármit megértünk, bármi a helyére kerül, bármi benne van a rendezettségben, ott nem tehetünk mást, nem tehet bennünk mást a szellemünk, mint hálát ad Istennek. Az a szellem, ami Krisztus uralma alatt van, megérzi azt, ami krisztusi, megérzi azt, ami Istentől való. S az, amikor megértem és megérzem azt, hogy mi van Istentől való, teljesen automatikus, hogy a szellemem úgy, ahogy van, örül és ujjong Isten előtt, hogy megértettem, elfogadtam és az enyém.
Tehát: Áldjad én lelkem az Urat! Ennek a folytatása, mikor az ember saját magában rendeződik. Mert áldom az életemnek minden-minden részét, tudom, hogy Tőle van, és ezért jó, és máris visszafele is működik, gondolatilag is tudom, hogy ez jó nekem, de már szellemben dicsőítem is, áldom Istent. Nem tehetek mást, kinyílok a másik irányába is, figyelmeztetem a többieket is, hogy teveled is ez történt. Teveled is közösséggel, teveled is néppel, teveled is Izrael, teveled is ég és föld, mindenekkel ez történt, amit Isten akart. S csak azért tudunk hálát adni, amit Isten akart, vagyis Isten akaratának a beteljesedéséért, megvalósulásáért.
Ezt a zsoltár itt kinyitja emlékezetem szerint négy szakaszban, négy területen, de most csak arról beszéltünk, hogy a saját magáról beszélhet a zsoltáros. Ennek a zsoltárnak a négy részében benne van az embernek a saját maga felszólítása, saját magának. Felszólítás arra, hogy áldja az Urat, de az emlékeztetés ott van, hogy valamennyiünknek kell áldani az Urat. Ez felelősségünk is, és feladatunk is, mert ez a bizonyságtevő élet. Amit én megtudtam, hogy mi van Istentől, amit én megértettem, hogy Isten minden egyes akarata számomra áldás, akkor mást is figyelmeztetnem kell. Vedd észre, hogy mennyi az, amit Isten adott neked, vedd észre, hogy mi van Ő általa, és nézd meg Isten bizonyságait, mint a zsoltáros is felsorolja. Nézd meg, mert Isten egyetlen egy dolgot akar: áldjad Őt!
Egyetlen egy dolgot, és ez nem a hűbéresi csacsogás, hanem arról van szó, megköszönöm Istennek azt, amit kaptam. Megköszönöm és visszaadom Neki, hogy van egy életem, de a Tied. Van valami, amit kaptam Tőled, de az is a Tied, és amikor az ember rádöbben, ráébred arra, hogy kaptam valamit Istentől, megértettem, hogy ez, vagy az miért van, akkor teljesen természetes, hogy az ember visszafordul Istenhez, és úgy folytatja, hogy köszönöm, Istenem. Köszönöm azt, amit kaptam, az egész testemet, amit kaptam. Azt, amit kaptam Tetőled, az életemet, a feltételeket, mindent köszönök, amit Tetőled kaptam. Visszafordul a gondolatunk szellemibe, amikor belülről megéljük azt a megelégedett és megállapodott, fix, stabil állapotunkat, hogy tudom, hogy Istentől van ez. De el ne felejtkezzél, el ne felejtkezzél, mert mi olyan természetesnek vesszük, mint a zsoltárosnak a szavaiból is kiderül, hogy igen, kaptunk valamit. Használjuk-e? Megköszöntük-e? Odatettük-e áldozatként Isten elé, hogy Ő áldásként visszaadja?
Bizony, sok esetben figyelmeztetnünk kell magunkat. Jó lenne, ha bennünk lenne az a hálaadás, hogy megértettük Isten akaratát. S Isten akaratát megértendő, tudjuk azt, hogy mi a teendőnk, és erre, amire Isten teremtett és alkotott, és amire fel is ruházott, és kiegészített az eszközeivel, erre bizony, van miért hálát adnunk. Van! Nekünk természetes dolog, hogy én ilyen vagyok, olyan vagyok, ez van, az van. A jót nagyon hamar el tudjuk felejteni, pontosabban a köszönetét a jónak. Szükség van arra, hogy először befele szólaljunk meg. Magunkkal beszélgessünk. Ez nem azt jelenti, hogy zárkózzunk be, és csak magunkkal beszélgessünk, megéljük a magányunkat, a hitéletnek a magányát, hanem arról szól: kezdd el magaddal, beszélj magaddal.
De nem az okoskodással, hanem a te szellemed beszéljen a gondolataiddal, az érzelmeiddel. Csak egy kérdés, hogy ki is az, aki a te szellemedet uralja? Ki az, akinek átadtad, magát a szellemedet, magát az érzületedet, és a tudásodat, és mindent, ami lelki. Az olyan kézben legyen, hogy a testi életben, a fizikai, a biológiai életben is Istennek tetsző gyümölcsöket teremjen, illetve betöltse a hivatását.
Most ezt hoztam így a 103. zsoltárból. Vannak mélységei, de talán egy mondat, ami benne van az üzenetben, amit úgy érzek, mondani kell: beszélj már magaddal! Beszélj magaddal szellemben, és ennek egyetlen egy lehetősége van: Uram, mit kell magamnak mondani? Fel kell tenni egy imában ezt a kérdést, Uram, szeretném megértetni magammal, hogy mit, hogyan tovább holnap, a következő lépésben. De csak Te tudod az én szellememnek elmondani, hogy az én elmém megértse, és az én testem gyakorolja is. Itt is az engedelmességi lépésnek ott kell lenni. Uram, odaadom a szívemet, a szellememet, használd, és úgy használd, hogy értsem is, hogy mire használsz. Mi az, amire Te akarsz, szolgálatra, bármire felhasználni, és mi az, amiben nekem változni kell. S máris megvan az a vezetés, ami Krisztus Szellemének a vezetése, a Szent Szellem vezetése.
Az első lépést mindig is én adom át, de utána minden úgy folytatódik, hogy itt vagyok Istenem: szeretném megérteni. Miért? Azért, hogy a szellememmel tudjam magát a lelkemet is vezetni és használni – ha szabad ezt a rossz szót használni. Az én szellememnek a birtokában legyen a testi, és lelki adottságaim egyaránt, mert az én szellemem az Ő Szellemének az uralma alatt van. Így a testem, a lelkem, az érzelmeim és mindenem csak Isten szerinti lehetett, és áldott, és így hálaadásra ösztönző mindenképpen, mert ami Tőle jön, az számomra áldás és hálaadásra biztos, hogy rá fog kényszeríteni, és nem nekünk kell kitalálni, hogy milyen tettekkel csináljuk. S nem nekünk kell kitalálni, hogy milyen gondolatokkal, és érzelmeskedéssel kell csinálni, hanem ugyanez a folyamat visszafele elindul.
Szellemben folytatódik az ima, szellemben folytatódik a hálaadás, és Isten ilyeneket is akar. Szellemben akar velünk találkozni, nem a fejünkkel. De a mi szellemünkkel meg akarja találni a fejünket, az érzelmeinket, magát a lelkünket. Ha a mi életátadásunk során a szellemünk az Övé, akkor el fogja érni a testünk, lelkünk, érzelmeink, magának a lelkünknek minden egyes részét, hogy mindig is hálaadó és mindig is áldásos életet élhessünk.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |