|
Sabbath Tázriá-Mecorá Az új születése Elhangzott a Sófár Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szombati istentiszteletén 2017. április 29.
Orbán Eszter:
Kettős heti szakaszhoz érkeztünk el ezen a szombaton. Mózes harmadik könyvében, vagyis a Vájikrá könyvében járunk, és a 12. fejezet első versétől kezdődik az egyik heti szakasz, amely így szól: „Szóla ismét az Úr Mózesnek mondván: Szólj Izráel fiainak, mondván: Ha az asszony lebetegszik, és fiat szül, tisztátalan legyen hét napig, az ő havi betegségének ideje szerint legyen tisztátalan.”
A 12. fejezet első nyolc verse a gyermekágyas asszony törvényéről szól, hogy a szülést követően hogyan tisztuljon meg az asszony, aki gyermeket szül. S máris egy nagyon érdekes eltérés jelentkezik a szakasz nevében is, hiszen az első szakasz a Tázriá nevet viseli, ami a héberben annyit jelent, hogy „magzatot a világra hozni”. A szüléssel lehet igazából párhuzamba hozni ezt a szót, de ez a tázriá szó konkrétan inkább arra a szakaszra, folyamatra vonatkozik, amikor a vajúdás ideje van. Nem csupán csak a megszületés pillanata, hiszen a magzat világra hozatala sem egy perc alatt történik, az egy hosszas vajúdási folyamat, és ezt jelzi ez a tázriá szó.
Nagyon érdekes a második versben ez a megnevezés, amit Károli mond, mert a Károli fordításban azt olvassuk: „ha az asszony lebetegszik”. Azt mondja, hogy lebetegszik, holott semmi betegségről nincs szó. A héber szövegben az szerepel: „ha az asszony magzatot hoz világra, és fiat szül”. Máris itt egy tartalombeli eltérés érzékelhető. Nagyon sok esetben még a mai nyelvhasználatban is azt mondjuk, hogy terhes lettem, és teherré válik a gyermek, teherré válik az a 9 hónap, teherré válik az, míg a világra hozom. A héber szöveg pedig azt mondja: magzatot hoz a világra. Mennyivel másabb a megfogalmazása, mennyivel másabb az, hogy itt nem egy betegségről van szó, nem arról van szó, hogy leesik a lábáról és erőtlenné válik a nő, hanem pontosan az történik, hogy egy élet, egy kiformálódott élet jelenik meg, születik meg. S bizony ez a vajúdási folyamat az egyik legnehezebb szakasz, mind a szülő nő, mind pedig a magzat, a megszületendő gyermek számára. Nem betegség tehát, és nem egy teher, valami nyűg, valami rossz dolog ez.
Miért hozom ki pont ezt az eltérést és ezt a tartalombeli változást? Pontosan azért, mert nagyon sok esetben arra hivatkozunk, ami Mózes 1. könyvében a bűnbeesés után történik, amikor az asszonynak azt mondja Isten, hogy fájdalommal szülöd meg a gyermekedet, és itt pedig, Mózes 3. könyvében el is érkeztünk ehhez a részhez, amikor valóban a fájdalomnak a megjelenése is itt van. S büntetésként veszik nagyon sok esetben, keresztény közegben is azt, hogy fájdalommal szül a nő. Vagyis az eredendő bűnbeesés következményeként tartják ezt számon. Valahogy ez a hozzáállás, ez a lelkület tükröződik ebből az egész fordításból is, hogy igen, ez a következmény, rosszat tettél, most megszenveded, látod, ha még az Édenkertben lennénk, nem lenne ilyen probléma. Holott a héber szöveg egyáltalán nem erre fekteti a hangsúlyt, hanem pontosan az élet adásra, az élet megszületésére, az életnek a folyamatára, ahogy az egész vajúdási szakaszban nem az a lényeg, hogy most hú, mennyire büntetve van az ember, és mennyire szenved és fáj, hanem hogy magzatot hoz a világra, hogy folytatódik az élet. S az élet az, ami dominál, ami megadja azt, hogy igen, mindig van folytatás, mindig van remény, mindig van új kezdet, és újrakezdésnek a lehetősége. Így tehát a Tázriá nem a betegségről fog szólni, és ez a szakasz, a gyermekágyas asszony törvényére vonatkozó rész sem egy lebetegedett, vagy egy bűn következményként beállt állapotról fog szólni, hanem a magzatnak, az életnek a világra hozásáról.
Ez a tázriá szó a héberben itt nőnemű esetben szerepel, a zara szóból ered a tázriá kifejezés, ami azt jelenti: vetni. Ez az elsődleges jelentése ennek a szónak: magot vetni. Ez arra a magra vonatkozik, amelyet elszórnak a földbe és kikel, és egyúttal vonatkozik magára a földre is, amelybe vetik a magot. Máris egy olyan gondolat volt a fejemben, hogy az életnek a továbbadása, az életnek a megélése az ott van az emberben, az ember egységében, aki férfivá és nővé teremtetett. Ott van a férfiban ugyanúgy, mint a nőben. A férfiban ott van a mag, aki adja, odaadja magát, aki vet, aki folyamatosan az életet akarja tovább adni, és ott van a föld, az anyaméh, az anya, a nő, akibe mindez belevetődik. Valóban egy gyönyörű képe ez az élet megszületésének, hogy mennyire nem működik ez önmagában, csak az egyik nemnél. Mennyire össze van szerkesztve itt a két nem, a férfi és a nő, egy emberré. Csak úgy tud működni, hogyha a férfi és a nő egy emberként, egységben éli meg ezt az Istentől kapott életet. Érdekes ez a kifejezés, hiszen nőnemű és egyben hímnemű is. Mind a két félnek ott van a teljes odaadása ebben a világrahozatalban, bármennyire az asszony szüli itt meg, és az asszony az, aki világra hozza a gyermeket. Mindez férfi nélkül nem ment volna, és nem megy a mai napig sem, bármennyire próbálják kiiktatni a férfiakat ebből a részből, és ebből a szakaszból. Egyszerűen nem megy, igenis nagyon nagy szükség van mind a két fél jelenlétére.
Ha egy kicsit elvonatkoztatunk az emberi nemtől, a férfitől, nőtől, akkor továbblépve is kihozhatjuk ezt a férfi, női identitáshoz kapcsolódó üzenetet, miszerint Isten az, Aki vet. Isten az, Aki veti a magot, veti az Igének a magját, és folyamatosan adja ennek a világnak az Igét. Kérdés az, hogy az ember hogyan fogadja ezt? Hogyan veszi Istennek az Igéjét? Ha csak azt a hasonlatot hozom, hogy Krisztus a Vőlegény, és Krisztus Teste, az övéi a mennyasszony, akkor mi, mennyasszonyként, mi, nőneműként, hogyan fogadjuk magunkba az Igét? Valóban úgy, hogy a magzatot a világra hozzuk? Valóban úgy, hogy vajúdunk vele, valóban megszüljük-e mindazt, amit hallunk? S mindazt az Igét, amit Isten számunkra ad és vet, azt magunkban hogyan hordozzuk? Hogyan tápláljuk? Hogyan tart az a szakasz, amíg kiformálódik bennünk?... Nekünk kell világra hozni Istennek az Igéjét. Ő elülteti bennünk, elszórja folyamatosan, akár hallás után, akár olvasás után, magunkhoz vesszük az Igét: és hogyan hozzuk a világra?
Így a gyermekágyas asszony története már nem kifejezetten csak az emberi értelemben vett női identitásról, a nőkről szól, hanem mindazokról, akik Isten Igéjét veszik, hallgatják. Kérdés, hogy hogyan hallgatják? Mivé válik bennük? Milyen kép alakul ki bennük az Igéről? Egy kötelék, egy lenyomó valami, ami lebetegít? Vagy pedig megérzi az ember azt, hogy itt egy életet hoz a világra, élet alakul ki benne. Megfogan benne Istennek a szava, ami élővé kezd válni. De amíg ez az egész megszületik, az nem könnyű folyamat. Be kell vallanunk, hogy igen, amikor Isten munkálkodik az életünkben, és az Igéje által elkezd munkálkodni, akkor nekünk is beáll egy vajúdási szakasz. Nagyon sok esetben, míg az életünk egyik pontjáról eljutunk a másikra, megszenvedjük, kivajúdjuk ezeket a dolgokat, míg megszületik mindaz, ami Isten szerint az életünkben már el van tervezve.
Hogyan állunk ezekhez a dolgokhoz? A Tázriá ebben a részben pontosan azt mutatja, hogy élet születik. De az élet megszületése mindig fájdalommal jár. A hangsúly azonban nem a fájdalmon lesz, és nem a betegségen, és annak következményein, hanem azon, hogy világra jön, megszületik, és az élet élni fog, és élni akar.
Nagyon érdekes ennek a Tázriá szónak még a további jelentése, ugyanis általában olyan cselekményekre használja ezt a kifejezést, ami az embernek bármilyen nemű cselekvése. Képletesen értendő ez. Tehát bármi, amit cselekszik az ember, annak a következményeit jelzi ez a tázriá szó. Minden, amit cselekszünk itt az életben, annak mindnek megszüljük a következményeit. Olyan nincs, hogy a cselekedeteinknek ne lenne következménye. Minden egyes cselekedetnek lesz egyfajta következménye, és itt van a kérdés: hogy jó, vagy rossz következménye lesz? Az ember, amit kapott magába magot, azt hogyan fogja tudni kiformálni, hogyan fogja tudni megszülni?
Képletesen például egy ilyen esetnél, vethet az ember igazságot, tehát cselekedhet igazságot, de ugyanúgy igazságtalanságot is. Az ember önmaga megélheti ezt a Tázriát: mit vetek el a cselekedeteimmel? Milyen magot hintek magam után? Itt a világban, csak induljunk ki a legkisebb közegtől, a családomtól. Milyen magot vetek a gyerekemben el? Milyen magot vetek a házastársi kapcsolatomban el? Mi fog ebből következni? Jó, vagy rossz? Igaz, vagy hamis, igazságtalan dolog?
Ennek a Tázriá szónak még az igei formájából következik egy főnévi jelentés is. Ha már van, aki megtermékenyítette a megtermékenyítendőt, akkor nyilván megszületik az utód is. Tehát, ha van férfi és nő, egyértelmű, hogy kell, legyen utód, sarjadék, ivadék. Ez az egész egy olyan szép jelentéssel bír, hogy egyetlen egy szóban, ebben a mag szóban, benne van már az, aki adja a magot, aki fogadja a magot, és aki a magból fog kinőni. Ebben egy gyönyörű szép kép van arra, hogy Isten mennyire családcentrikus. Mennyire ott van az, hogy nem egyedül kell szétszóródva lennünk, hanem igenis egy közegbe akar összefogni minket. Abba, hogy megélje az ember azt a teljességet, hogy ne csak adjon, és ne csak kapjon, hanem ez az adok-kapok kölcsönösség beálljon az életében, aminek következménye, hogy lesz utód, és lesz sarjadék.
Természetesen nemcsak erre a fizikális létre, mint családokra vonatkozik ez, hanem ugyanúgy értendő ez szellemi, lelki szinten is. Nemcsak arról szól a lelki életem, hogy én folyamatosan adok, és folyamatosan szeretem az embereket, és folyamatosan csak adok, és ontom magamból a jót, és ez az élethivatásom, mert meg kell tanulni elfogadni is. Meg kell tanulnom azt, hogy el tudjam fogadni Istentől, amit mond. Ne csak adni akarjak, hanem kapni is megtanuljak. S ha az ember önmagában, a lelki életében meg tudja élni azt, hogy ő nemcsak adni akar, hanem megtanul elfogadni is, vagy az ellenkező esetben, ne csak kapni akarjon, hanem tanuljon meg adni is, tehát működjön az ember belsejében, a lelkében az, hogy adok és kapok egyaránt, akkor annak lesz folytatása, abból lesz gyümölcs, abból lesz utód, abból lesz sarjadék. Ha az ember folyamatosan csak egy irányba megy, és állandóan csak adni akar, és nem tud elfogadni, és nem tud úgy élni, hogy kapjon is, abból nem lesz növekedés, abból nem lesz utód, abból nem lesz sarjadék.
Igenis az embernek meg kell élnie ezt, hogy tudjon elfogadni. Különösen hangsúlyos ez a hívő életben, hiszen nagyon sokszor ott van az ember abban, hogy jaj, ezt én nem érdemlem meg, jaj, nekem ez nem járna, jaj, én így, jaj, én úgy. Holott pont ezen áll az, hogy mennyire tudom elfogadni Istennek a Törvényét, Istennek a szeretetét, Istennek a kegyelmét. Mennyire vagyok termőföld, aki magamba fogadom ezt, és hagyom, hogy fejlődjön, ami bennem mag megfogant, azt én világra tudjam hozni, ki tudjam teljesíteni Istennek a szavát.
Nagyon érdekes része ennek a Tázriának még, hogy hogyan kellett ennek a nőnek megtisztulni. Itt le van írva, hogyha kisfiút vagy kislányt szül, azután milyen tisztulási szertartáson essen át. A 6. verstől olvasnám, hogy mit kellett elvégeznie: „Mikor pedig letelnek az ő tisztulásának napjai, fiú miatt vagy leány miatt, hozzon egészen égőáldozatul esztendős bárányt, galambfiat vagy gerliczét bűnért való áldozatul, a gyülekezet sátorának nyílása elé a paphoz.” Égőáldozatot és bűnért való áldozatot kellett bemutatni. Felmerül a kérdés: miért kell egy ilyen égőáldozatot és bűnért való áldozatot bemutatni? Most azzal, hogyha az ember tényleg világra hoz egy életet, mi bűnt követ el, amiért bűnáldozatot kell hozni? Nem arról van szó, hogy most az ember valami rosszat tesz. Hiszen bűnért való áldozatot akkor kellene bemutatni, amikor az ember valamit elkövet Isten Törvénye ellen. De itt egyértelmű, hogy nem Isten Törvénye ellen szól az, hogy az élet megszületik, hiszen Isten adja az életet. Akkor mi ez a bűnért való áldozat? A héber szövegben nem bűnért való áldozat szerepel, hanem: vétekáldozat. A vétekáldozatot legtöbb esetben akkor hozták, amikor megtisztulni akartak valamitől. Ez esetben, amikor az asszony szül, mitől kell megtisztulnia? S itt van az, amiről a Tázriá heti szakasz szól, illetve a Vájikrá könyve is szól, amiről pár héttel ezelőtt már tettem említést. Itt Isten és ember közötti viszonyról van szó. Itt nem az ember-ember közötti viszonyról van szó, hogy hogyan viselkedjünk egymással, hanem Isten és ember közötti viszonyról szól. Mi történik akkor, amikor az asszony szül, és magzatot hoz a világra? Nem tud menni áldozatot bemutatni Istennek. Hiszen ne felejtsük el, hogy naponként mentek Izrael fiai és mutattak be Istennek áldozatot, ugyanis ez volt a kapcsolattartásuk Istennel, így érintkeztek. Ez volt számukra a közösség Istennel. Amikor az asszony nem lebetegszik, hanem magzatot hoz a világra, akkor nem tud elmenni a Szentélybe, nem tud áldozatot bemutatni Istennek, és ezért tisztul meg. Nem azért, mert valami rosszat követett el, hanem, mert hiányzott az Istennel való olyan szoros kapcsolat, hogy ott áldozatot tudjon bemutatni. Az egészen égőáldozat pedig egyértelmű, amint a múltkor is említettem, hogy itt a teljes odaadásról szól.
Ha ezt egy kicsit a mai életre fordítjuk le, akkor ez nem másról szól, mint arról, hogy amikor hallom Isten Igéjét, és szellemben, lélekben érzem azt, hogy valami ott forgolódik, mozgolódik bennem, s megszületik, mert megfogant, vajúdtam, és valóban megszületik bennem az, amit Isten kimunkált, akkor ne felejtsem el, hogy ez az Ő munkája bennem. Én szültem meg, bennem alakult ki, de ne felejtsem el azt, hogy teljes mértékben adjam ezt oda - Neki. Az égőáldozat ez esetben erről szól, amikor Istennek az Igéjét hallom, megszületik bennem, és visszaadom: ez a Tiéd.
Nem úgy kezdem el használni, hogy milyen nagy okosat találtam ki és mekkora nagy gondolat jutott eszembe erről az Igéről, hú, de ügyes vagyok. Hanem ott az égőáldozat, visszaadom azt. Teljes mértékben az Övé. Egy pillanatra megállnék ennél a résznél, hogy hogyan születik meg bennünk Istennek az Igéje, és miért van szükség arra, hogy letisztuljon ez az Ige?
Azért, mert az ember önkéntelenül is ráragasztja az emberi hozadékokat Isten Igéjére. Ráragasztja a dogmákkal, a teológiákkal. Olyan jó lenne, ha megértenénk, hogy nekünk nem lutheri tanításra van szükségünk, nem Kálvin tanaira van szükségünk, nem Derek Princzre, és nem egyéb keresztény irodalmakra van szükségünk. Amíg az ember ebbe kapaszkodik, addig nem tud tisztán kapcsolatban lenni Istennel. Hát ezért van a vétekáldozat! Ezért van a vétekáldozat, hogy amíg emberi magyarázatok által akarod megérteni Istennek az Igéjét, nem fog menni. Nem tudod megszülni, megvajúdni önmagadban mindazt, amit Isten neked akar adni! Isten nem Derek Princzen keresztül akar megtermékenyíteni benned egy Igét, és nem is az én szavamon keresztül akar megtermékenyíteni benned egy Igét. Hanem Ő akarja adni az Igét! Ő akarja adni az Igét, Ő akarja azt, hogy benned az megfoganjon, és te magad hozd azt a világra. Ne más szülje meg neked az Igemagyarázatokat, hanem te magad hozd azt a világra!
Úgy gondolom, hogy nagyon sok esetben, ha megvizsgáljuk az Igeéletünket, bizony szükséges a vétekáldozat. Szükséges, hogy megtisztuljunk minden hamis emberi tanítástól, amit összeszedtünk akárhonnan, akármilyen gyülekezetekből, egyházi tevékenységünk alatt. Egyszerűen ránk rakódik, meg kell, hogy tisztítson maga Isten a tiszta Igéje által. S szükséges, nagyon szükséges az egészen égőáldozat, hogy megértsük, hogy ez az Övé. Ő adja az életet és én visszaadom. Ő adja az életet és én visszaadom, ez a kölcsönösség. Másként ez nem megy. Az Igeéletnek pontosan ez a lényege, hogy Isten erre a kölcsönösségre hív minket. S itt van, amit említettem a férfi és nő kölcsönös viszonya. Kell, hogy legyen, aki adja a magot. Isten adja a magot! Kell, hogy legyen föld. Te vagy a föld! Kell, hogy ez az egész működjön, és ebbe ne kerüljön bele a konkoly! Ne kerüljön bele az emberi tanítás! Ne kerüljön bele az, hogy ki, mit gondol! Ne érdekeljen, hogy ki, mit gondol, erről vagy arról. Hagyd, hogy Isten megmunkálja benned az Igét! Meg fogja, de egyértelmű, hogy nem azonnal, ki kell várni! Az áldott állapotnak is ott van az a 9 hónapja, amit ki kell várni napról-napra. Nem úgy van, hogy azonnal megértünk dolgokat. Ki kell fejlődni és hagyni kell, hogy Istennek a szeretete munkálja ki ezeket.
A Tázriá heti szakasz számomra ezt az üzenetet hozta. A mag Isten Igéje, és hogyan viszonyulok ehhez a maghoz. Lebetegít és állandóan a bűntudatot hozza bennem elő, amikor mondjuk a Törvényt előveszem? Jaj, már megint rosszat tettem, jaj, ezt már megint nem tudtam megcsinálni, és egy állandó elvárásnak akarok megfelelni? Vagy pedig érzem azt, hogy itt az Élet könyvéről van szó, és valóban azért adta Isten a szavát, hogy segítsen abban, hogy világra tudjam hozni az életet, hogy meg tudjanak bennem születni élő gondolatok, élő cselekedetek, élő szavak.
A másik heti szakasz pedig a Mecórá nevet viseli, ami folytatólagosan a 14. fejezettől kezdődik, s ez konkrétan a poklosságról szól, amiről már nagyon-nagyon sokszor részletesen beszéltünk az elmúlt évek alatt, hogy mi is ez a poklosság. Bennem csak egy olyan kérdés vetődött fel: vajon miért van ez a 8 vers, a gyermekágyas asszonyról szóló rész ide beékelődve a poklosság elé? Miért van ez itt? Hiszen már kezdődik a 12. fejezettel, és a 13., 14., és a 15. fejezet folyamatosan a lepráról, de inkább azt mondanám, a poklosságról szól. Ez is egy érdekes dolog, mert nem tudják nagyon beazonosítani, hogy mi is ez a poklosság. Talán röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy bőrbetegség. A bőr felületén kezdődő betegség, ami bizony terjed. Nem igazán szeretik, még zsidó írásmagyarázatok sem a leprát használni, hiszen a lepra köztudottan gyógyíthatatlan volt. A poklosságból viszont volt gyógyulás. Tulajdonképpen ez a rész is arról szól, hogy a poklos hogyan tud majd kigyógyulni ebből az egész betegségből.
Ami itt ebben a részben megfogott, az tulajdonképpen az, hogy a poklosságot a zsidó irodalom, illetve mindazok, akik a Tórának a tanításával foglalkoznak, úgy vélik, hogy ez nem elsősorban egy fizikális betegség. Nem arra kell gondolnunk, hogy itt fizikálisan egy fertőző betegségről van szó. Persze, nyilván megjelenik a fizikális létben is valóságszerűen, de ennek mindnek lelki eredetet tulajdonítanak. Valami miatt jön létre, ami nem működik belül az emberben, az ember lelkében, szellemében, s ez kihat a testére.
Most nem akarok ebbe mélyebben belemenni, mert nyilván vannak ilyen pszichoszomatikus dolgok, amik valóban, ha nincs a lélekben rendezve, akkor ki fog hatni a testi betegségekre. De nem is erre térnék ki, hanem inkább arra, hogy mi az, ami ezt a poklosságot terjesztette? Bizony nagyon sokan egyetértenek abban, és ha megnézzük a tórai eseményeket, azok mind alátámasztják ezt, hogy a rossz nyelv az, ami a poklosságot szüli. Vagyis a rágalmazás, a pletyka, amit a héber úgy mond, hogy „láson hárá”, tehát, amikor rosszat mondok másról. Nem feltétlenül kell itt égbekiáltó gonoszságokra gondolni, elég, hogyha csak egy kicsit sokat mondok, vagy nagyot mondok, vagy eltúlzom a dolgokat. Persze negatív irányba. Mondjuk, amikor elkezdek beszélgetni valakivel valakiről, és mondok olyat is, amit én még belegondolok, pedig nem is igaz. Elég egy rossz megjegyzés, és beindul a láson hárá. És megszüli a poklosságot. Ez szüli meg azt, hogy valami élettelenné válik. A poklosságnak a lényege tulajdonképpen ez, hogy amikor a bőr ott felül elhal, az a hámréteg elkezd elhalni, érzéketlenné válik. Érzéketlenné válik a hőre, a tapintásra, az ingerekre érzéketlenné válik. Összefüggésbe hozható ez azzal, hogyha az ember valóban úgy beszél, hogy a szavaiban nem a tisztaság, és nem az igazság szólal meg, hanem pont az ellenkezője, az az önmaga lelkében is egy érzéketlenséget fog kiváltani. Érzéketlenné fog válni a világ ingereire, és érzéketlenné fog válni Isten ingereire is. Nagyon sok esetben érzékelhető ez a poklosság, hogy mennyire érzéketlen a világ, mennyire érzéketlen már az ember, mennyire nem érzi a határokat. Nem érzi azt, hogy mikor, hol bánt meg, akár egy másik embert, mikor, hol nem tiszta a viszonya az emberekkel. Egyre érzéketlenebbé válik, egyre inkább poklosodik.
A szavaknak a tisztaságával hozza összefüggésbe a Tóra a poklosságot: amennyire tiszta az embernek a szava, annyira nem lesz poklos a lelki élete, illetve az egész élete. S minél inkább tisztátalanok a gondolatok és a szavak is, úgy annál inkább növekszik az emberben a poklosság is. De miért van ez itt? Miért van ez előtt pont egy Tázriá? Vagy egyáltalán miért kell ezt elővenni?
Úgy gondolom, hogy pontosan azért, ami miatt, amiről említést tettem a múltkor is. Az Istennel való viszonyról szól ez a könyv, és arról, hogy hogyan legyen az ember kapcsolatban Istennel. Arról szól a 12. fejezet, hogy Isten szava termékenyít meg, és Isten szava az, ami az emberben életet hoz. Hogyha az ember nem veszi ezt a szót, vagy nem úgy fogadja ezt a szót, ahogyan Isten adni akarja, akkor nem tud megmaradni, nem tud megfoganni, akkor élettelenné válik, poklossá válik. S itt a szavaknak az ereje az, ami nagyon-nagyon kiemelkedő és igen fontos szerepet kap: hogy hogyan szólom én akár az Igét? Hogyan szólom az Igét? Hogyan adom tovább? Hiszen bennem elkezdődött valami, ott volt a Tázriá, megtermékenyült, a magzatot kihordtam, és a vajúdás folyamatából szülés lett. Na, de hogyan mondom el? Hogyan adom tovább ezt a szót? Miként? S hogyha az ember nem tisztán azt adja, ami az Isten Igéje szerinti, akkor bizony mást is poklossá tesz. Élettelenné teszem, ellehetetlenítem az életét. Ha felállítok különféle dogmákat, teológiákat, hogy ezt így kell csinálni, megölhetem az embernek a lelkivilágát, hiszen a poklosságnak sajnos volt olyan szakasza, amikor már gyógyíthatatlan stádiumba állt be.
Ha az ember beleviszi a saját dolgait, elképzeléseit, és akármilyen összeolvasott dolgokkal próbálja Istennek a szavát adni tovább, megélni saját magán, megélni a közegében, a családjában, a házában -hiszen a ház poklosságáról is volt szó-, azt nem mindegy, hogy hogyan teszi. Nagyon nem mindegy, hogy hogyan teszi. Mert, ha nem a tiszta, élő Ige szól, hanem egy kis farizeuskodás, vagy túlfokozott karizmatikusság, és elhajlik az Isten igaz, tiszta szavától, mindaz, amit az ember továbbad, az poklossághoz fog vezetni. Élettelenné fogja tenni, érzéketlenné fogja tenni.
Azt hiszem, nem kell túl messzire mennünk, sajnos nagyon sokszor, nagyon közeli példákból látjuk a vallásos életeken, hogy mennyire poklosak. Hogy mennyire meszelt sírok, hogy mennyire mutatják a szépet, és belül minden rohad el. Rohad el, mert nem a tiszta Igét szólják, nem az alapján mennek, hanem valami kitalált, fals úton mennek, és azt gondolják, hogy ez a jó. Hogyha egy kicsit megállunk, és Isten Törvényében próbáljuk megélni a dolgokat, akkor látni fogjuk azt, hogy mennyire az életről szól, és mennyire az életet akarja táplálni Isten. Ezért nagyon nem mindegy, hogy az ember hogyan veszi az Igét, és hogyan adja tovább az Igét.
A poklosság kapcsán, illetve a Tázriá és a Mecorá szakasz kapcsán számomra egy olyan üzenet jött át, hogy itt elsődlegesen az ember és Isten viszonyának a tisztaságáról van szó. Mennyire tiszta az Istennel való viszonyom, és mennyire lett poklos? Mennyire poklosították meg, vagy mennyire tettem én poklossá? Úgy gondolom, hogy ez sok esetben megvizsgálandó. Megvizsgálandó, hogy mit olvas össze az ember? Mit hallgat össze az ember? Mert lehetne elemezni, nagyon-nagyon divatossá vált ez a mostani önmegvalósítás, és pozitív gondolatok keresztény szinten. Poklosság lesz belőle. Poklosság lesz abból, ha nem hagyom azt, hogy Isten direktben tudjon bennem dolgozni! Ha én más eszközöket akarok bevonni, elzárom az utat attól, hogy Isten termékenyítse meg bennem, Isten hozza ki, és munkálja ki bennem az Ő Igéjét.
Vegyük a bátorságot, úgy, mint a vajúdó nő, álljunk elébe a vajúdásnak. Álljunk elébe annak, hogy Isten kimunkálja bennünk az Ő Igéjét. S ne akarjuk választani a könnyebb utat, mert a könnyebb út nagyon gyakran a poklossághoz vezethet. Válasszuk azt, hogy Isten az, Aki az életet adja, és hadd munkálja ki Ő bennünk. Hozzuk világra azt a magzatot. Szüljük meg az Igét.
Orbán Béla:
Igazából nem akarok hozzátenni, mert most már akkor tényleg túl sok lenne. Elég bőven, és eléggé mélyen mentél bele. De azért egy-két gondolat bennem is van. Kezdjük visszafele, tehát a poklossággal.
A poklosság természetesen a láson hárá, a rossz nyelvnek a következményei, ami olyan hétköznapi. Mindig is úgy szeretek beszélni arról, ami hétköznapi, így tegyük aktuálissá Isten Igéjét is. Olyan hétköznapi, hogy hogyan gondolkodunk, és szólunk másokról. Ez hétköznapi. Meglátunk valamit, és azonnal véleményezzük. S óriási problémákat okozunk magunknak és másnak is azzal, hogy nem vagyunk meggyőződve arról, hogy igazat mondunk-e, vagy hazugságot. Így néz ki, máris ítélünk, és hozhatnám az Újszövetségnek az Igéit, hogy ne ítélj, hogy ne ítéltessél. S benne van, a véleményezés valakiről visszacsapó tud lenni, és visszafele hat tényleg.
A másik pedig az, hogy a poklosságnak a felületi sérülése, mint olyan, úgy gondolnám, olyan, mint a maró gúny, ami felmarja a felületet. S ezzel a felmarással fájdalmat okozunk, de ez sokkal nagyobb, ez a gúnyos vélemény-nyilvánítás sokkal nagyobb bajt okoz, hiszen a sérült felület minden fertőzésre azonnal alkalmas. A bőrnek a védőfelülete, mint olyan, nem működik. A sebet azonnal meg tudják támadni a bacilusok. Az én általam okozott sebet egyéb betegségek azonnal meg fogják támadni. A gennyesedés pozitív állapot, amikor már védekezik a szervezet a bacilusok ellen. De a mi szavunknak a következménye: további betegségek. Én valakiről véleményt mondok, azt a házasságot tönkre tudom tenni. Egy kapcsolatba én belemondom azt, amire alapozott a véleményem, na, ilyen ő, abban a pillanatban hozhatom a száz darab, ezer darab betegségnek a lehetőségét. Nagyon-nagyon gondolkodjunk, hogy hogyan sebezünk, és nagyon-nagyon gondolkodjunk azon el, hogy tényleg a rossz nyelvnek milyen következményei vannak. Ami egyébként a zsidó hitben kárhozatos betegség, tehát nem bűnbocsánatos betegség, bűn. Olyan bűn, aminek nincs bocsánata végül is, hiszen öl.
Bármilyen furcsa, öl. A rossz nyelvemmel megölhetek egy kapcsolatot, és lehet, hogy egyedül marad valaki. Vagy a saját nyelvnek a bűnei nagyon kegyetlen dolgokat tudnak véghezvinni. Arról nem beszélve, társasjáték, én ezt mondom, ő továbbadja, ő azt mondja. Ezt játsszák is, hogy mi a következménye, már nem is arról beszélnek, amiről az első véleményező, hanem mindenki hozzáteszi a saját véleményét, és már teljesen a savasság még jobban fog működni, a marás még jobban fog működni. Magát ezt a poklosító szójárásunkat, véleményezésünket, ítélkezésünket, nagyon jó lenne Isten szerint, Isten Igéje szerint megélnünk, hogy Isten Igéje mit mondott, és nem én mit gondolok. Alapvető és nagyon egyszerű kérdés. Isten ebben a helyzetben hogyan döntött, mi a terve, mi a parancsa, mi a Törvénye, és én az alá rendeljem a számat. Ne az én saját vágyaim vagy rossz tapasztalataim szerint ítéljek meg bárkit, bármikor.
A másik, amikor nagyon-nagyon elgondolkodtat maga a szülő nőnek a tisztulása. Nem akarok belemenni, mert akkor még egy-két órát itt lennénk a beszélgetésben. Mennyire szépségek vannak benne! A szülő nő te vagy! Ennyi, kész!
A szülő nőnél arról van szó, hogy ami megfogan, azt a te vérkeringésed fogja éltetni a magzati állapotban. S amikor megszülöd azt a gondolatot, azt a megszületett Igét megszülöd, akkor történik valami. Valamire nincs szükség. Mert a szülésben nemcsak egy élet születik, hanem születik egy meghalt dolog is, amire nagyon nagy szükség volt: eltávozik az a méhlepény is, eltávozik az a holt dolog. S neked holt dologra nincs szükséged. Amikor benned megszületik valami, amikor te kihozol egy gondolatot, megéled Isten Igéjét, egy idő után te nem kellesz hozzá. Te nem kellesz a gyerekedhez, így is mondhatnám. Te hordoztad ki, tebenned fejlődött, az ő élete benned fejlődött, nyíssz, köldökzsinór el, és innentől te már szolgálsz felé, hogy eteted, neveled, kibontod az ő talentumát, segíted az önálló életet.
Ez a halott dolog az, ami a Tázriánál van, hiszen a holt dolgokban nem lehet részünk. Bizonyára kapcsolódik ahhoz is, hogy ezért nekünk a tisztulást, a holt dolgoktól való tisztulást, mint olyat, bizony meg kell ugyanúgy áldozati rendben tennünk Isten előtt, hogy ettől a holt dologtól szabad akarok lenni. A továbbiakban, ami megszületett, ahhoz nekem nincs semmi közöm. Bocsánat, magamhoz nincs semmi közöm. Tudomásul adom, hogy Isten adott egy Igét, ami megszületik bennem, elkezdem bontogatni, növekszik bennem, megszületik, és utána én ott már meg kell, hogy haljak. S az új dolgokhoz a holt dolgoknak soha, de soha nem lehet része. Még a magnak is meg kell halnia ahhoz, hogy növény legyen belőle.
Az egész magzati állapotban itt van, hogy elfelejtjük ezt a bizonyos holt dolgot a szülésnél. Bizony félre. A gondolatunknál is a holt dolgok: hol nevelkedtél, hol szocializálódtál, hol, hol. Ezek mind meg kell, hogy haljanak. Hát az élet a fontos! Ráadásul a hívő embernek az élete is, igen, ebben a közösségben, ebben a közegben, itt fejlődtem, de haljon meg, hogy te éljél. Ez nem elszakadás az anyától, mert megmarad a további, a fejlődéshez szükséges támogatás, nevelés, akármi. De nem vagyok többet az anya része, elszakadt a köldökzsinór, a méhlepény kiment, és én egy új életként egy más kapcsolatban vagyok még önmagammal is. Önmagammal is. Itt a holt dolgoktól meg kell szabadulni, és ez bűnbánati dolog. Mert az ember úgy mondja, hogy én voltam. Nem, nincs közöm ahhoz az időszaknak az eszközeihez, önmagamhoz sem. Ezektől meg kell szabadulni.
A másik pedig az, ami a teremtés és bűnbeesés kapcsán elhangzott, hogy fájdalommal szüld a gyermeked. Mivel nem voltam sosem nő, nem is akarok lenni, és nem is lehetek, de méhen kívülit sem vállalok természetesen, ehhez képest azt kell mondanom, valami csodálatos dolog ez. Minden szülés fájdalommal jár, de egyetlen anyától nem hallottam azt, hogy a szülés kapcsán – teszem azt, most anyák napján – a szülésre emlékszik, hanem a gyerekre emlékszik. Úgy hiszem, amikor Istentől kapsz egy gyereket, vagy kapsz bármit, ami új, az mind fájdalommal jár, de nem emlékszel a fájdalomra. Valahogy Istennek ez a csodálatossága ott van, hogy fáj az újnak a bekövetkezése, megszületése, de mikor megkapod az újat, akkor nem fáj. Nem fáj a legénységed, a lányságod, a múltad, ahova születtél, semmi nem fáj. Fájt otthagyni a családod, fájt otthagyni a településedet, fájt, és érdekes módon, mikor megkapod az újat, és Istentől van, akkor ez a bizonyíték arra, hogy Istentől van: nem fog fájni. Nem fog fájni. Amit én tudok, hogy az anyáknál ez egy emlék marad, és nem a fájdalmat őrizgetem és minden pillanatban arra gondolok, hogy jaj. Tudom, hogy nem kellemes, én is ott voltam a fiam születésénél. Magam is beleizzadtam magamat ebbe a történetbe úgy, hogy tanúja lehetek annak, amit nem élhetek át férfiként, de látom azt is, hogy nem az a lényeg. Akkor májusban, az milyen húzós pár óra volt, sőt veszélyes, és mégsem arra emlékezünk. Nem arra emlékezünk, hanem kaptunk: az újra.
Azt hiszem, Isten mindig is megmutatja ezt nekünk: ami Tőlem van, amit Tőlem kapsz, az fáj. Minden új dolog fáj. Fáj otthagyni ezt a mocskos világot, mert jól érzem magam a disznóólnál, a kocsmában, a szeretőimmel, mit tudom én, a tőzsdén, vagy akárhol. Annak az embernek olyan kötése van. De Isten mindig azt mondja: elvágom, más vérkeringés, ami fölösleges volt kifele, meghalt, s az ember rádöbben, hogy ja: hát az új mindennél többet ér, az új élet mindennél többet ér. Ez az Ige igazából a hívő embernek a nagyon nagy bizonysága: igen, jó volt a disznóólnál. Komolyan mondom. Jó volt az üzleti buli, jó volt ez, meg az, a világ, annak a rendjében, amiben benne voltam, mint disznó. Nem volt az rossz. De Isten elvette, és fájóvá tette, és azt mondta: adok helyette egy újat. Igen. Isten fájóvá teszi, elveszi.
Bizony, mi emberek nagyon ragaszkodunk a testi és a lelki jó dolgokhoz. Elveszi a szabadságomat, hogy férj és feleség legyek. Na, most melyik a jobb? Ha Istentől kapott a házasságod, akkor nem emlékszel arra, hogy szabadon sétáltál, lófráltál a promenádon, vagy a Stefánián, vagy éppen akármit csináltál. Jó volt az a szabadság, kirándulni, repülni, minden. De van sokkal jobb, és ezt mind Isten adta. S azokat, amik fájók és helyette érzem, hogy ez jó, azok a szülések, és az új keletkezésének a bizonyítéka, hogy Istentől való. A mellettem ülő fiamat nem cserélném le a szabad legénykoromra. Dehogyis! Pedig néha sok mindent ellop tőlem, pozitívan. Bizony ez a „bilincs”, ami a kisfiam, ez sokkal többet ér, mint az a nagy szabad, mindent letaroló, stb. stb. Sokkal jobb.
Szóval vállaljuk-e azt, hogy megfogan bennünk, vállaljuk a fájdalmat, hogy el kell szakadni, mert annak a gyereknek el kell szakítani a köldökzsinórját, mert különben valami furcsa dolog történne. Mondjuk halál. S annak a méhlepénynek is el kell tűnnie, mert az már akár hullamérgezést is adhat. Ezeket mind meg kell élnünk. Mind, mind, mind.
Ugyanakkor folytathatnám még tovább a maggal, és folytathatnám a befogadással is, hiszen itt a férfi-nő kapcsolata is benne van. Igazából benne van az is, amitől Isten megmentett, attól, hogy én a női ciklust megéljem, de annak is van természetesen mindenképpen egy tisztulási folyamata, célja. Erről is kellene beszélni hívő és keresztény szinten Isten népének, hogy miért is van ez a bizonyos 28 napnak saccolt ciklus? Miért is van? Mit akar ezzel Isten kijelenteni? Azt, hogy ez a kegyelem? Hogy egy nap eltűnik, és vége, de holnap megint van lehetőség? Nem akarom belemagyarázni, de akár ilyen kegyelmi állapotot is jelenthet, hogy Én vagyok az élet Ura, és megújul, megindul minden nap a kegyelem. Minden ciklusban új lehetőség van egy új életre. A saját életedre is. Talán ez is benne van? Ezek kérdőjelek, mert nem biblikus, csak gondolat. Gondolat, és benne van a felkínálás, hogy Én mindig adok lehetőséget egy újra. Minden hónapban, minden időszakban.
De a férfi sem ússza meg, mert ha folytatnám a mag kérdését, emlékezzünk Onánra. Onánnak nem az a problémája, hogy önmagát kielégítette, hanem az, hogy nem tette a magját oda, ahova Isten parancsolta. S aki így önző módon éli, felülbírálja, és nem fogadja el Istennek az akaratát, hogy életet kell adnia, az bizony a halálnak az egyik munkása. Ez felszólítás akár férfiaknak is, hogy nem lehet virágról-virágra, hanem azt lehet, hogy Isten terve: tudom, hogy apának kell lennem, tudom, hogy életet kell adnom, és meg kell találni őt, el kell fogadni, aki befogadó, mert Istennek a terve, hogy életet akar adni, még biológiai értelemben is. Ennek a vágya bennünk van, de ne éljünk vele vissza, hogy adnék, de nem adok, mert nekem sokkal többet ér az, ami az élet helyett az örömöm és a testemnek a kielégülése. Az onanizálásról nem beszél senki keresztény szinten, de nagyon komolyan kell mondanom: Isten nem azért adta a magodat, hogy elszórd. Nem azért adta! Azért adott egy társat, aki befogad, hogy az Ő akaratában akkor legyen életet fakasztó, amikor Isten megengedi, Isten akarja, és ti alkalmasak vagytok rá, akárkiről is beszélhetünk így.
Úgy érzem, a halottnak meg kell halni. Ez egy nagy problémánk, kihordoztunk valamit, megszületik, és valahogy nem tudunk megszabadulni, pedig kényszer, hogy szabadulj meg a méhlepénytől is. Kényszer, hogy attól, ami elhalt, meghalt, szűnjél meg, mert veszélyes, életveszélyes.
A láson hára pedig egy külön téma lenne, hogy hogyan is működik a mi véleményezésünk, a mi kritikánk, a mi folyamatos negatív dumánk. Hogyan is működik ez? Mennyi kárt tudunk okozni. Kárt okozunk? Dehogyis. Megsértünk valakit és ott súlyosan bármilyen másik betegség bejöhet. Az én rossz nyelvem felsért, az én maró gúnyom felsért, és ott akármilyen betegség bemehet. Akármi. Felelősek vagyunk, hogy ne sértsük meg egymást. Lehet beszélni, hogy neked milyen sebed van. Lehet beszélni a sérülésekről, de nem azért, hogy kritizáljunk. Sokan félreértik akkor is, amikor én olykor leleplezek, olykor feltárok, leveszem a ruhát, a leplet. Nem azért teszem, hogy még tegyek hozzá öt bacilust, hogy meghaljál, hanem minél előbb gyógyítsd meg, mert életveszélyes helyzetben vagy, ha a sérüléseid nem gyógyítod meg. A következő bacilus, a következő történés, esemény azonnal halálos kórt hoz egy házasságra. A saját életedbe belehalsz, ha hordozod magaddal a sebeidet. Mert a sebeket általában más okozza. Ne okozzunk sebeket, tárjuk fel a sebeket, azonnal fertőtlenítsük a sebeket, és azonnal kössük be a sebeket, egymásét. Mert különben mi leszünk azok, akik nem az életet, hanem a halált szolgáljuk ki.
Egy kicsit sokat mondtam, lehet, hogy a fiamnak van igaza. Azt mondta, hogy amikor majd ő fog tanítani, kevesebbet fog beszélni, mint én.
Orbán Izsák:
Bizony!
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |