100. Zsoltár

Hálaadás

Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán

2017. november 22.

 

100. zsoltárt olvasom:

 

„Hálaadó zsoltár. Vígan énekelj az Úrnak te egész föld! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel, menjetek eléje vígassággal. Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten, ő alkotott minket és nem magunk, az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk. Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornáczaiba dicséretekkel, adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét! Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!”

 

Ezen a szerdai napon ezt a zsoltárt vettük elő, a 100. zsoltárt. Tele van pozitívummal, tele van energiával, tele van mindenféle széppel, jóval. Senki nem panaszkodhat, hogy most megint szomorú az ember, és már megint a sötét törvényekkel üti-vágja a jó népet. De hát azért nem kell elbízni magatokat. Ebben a zsoltárban sok olyan van, ami bennünket számon kér, de nekünk mindenképpen üzenetet ad.

 

Ennek a zsoltárnak az első szava egyes fordítások szerint „ujjongj egész föld”, és ez az ujjongás szó nekem igazából nem tetszett, s ezek a kicsit csúnyán mondva nyálas, örömködő szavak nagyon nem tetszenek nekem, hogy énekelj boldogan, meg ilyen apróságok. Megnézve a 100. zsoltárnak ezt az első szavát, ujjongj te egész föld, nem az van ott. Az ujjongás helyett az van, hogy „riadj”.

 

Ebben a pillanatban máris az embernek elindul a képzelete, elindul a gondolkodása. Mi a különbség az ujjongás és a riadás között? Mi az ujjongás és a riadás közötti különbség? Bizony nagyon-nagyon nagy különbség van, hiszen, amikor azt mondja, hogy riadó, akkor nem egészen azt jelenti, hogy gyerünk, egyet mulassunk. A riadó az egész földnek szól, hogy riadó egész föld, mert…

 

Istennek ez a dinamikája ebben a zsoltárban is benne van. Ha Ő szól, akkor nincs határon belül, hogy ettől akárhány quadrát méteren belül szól. Ha Ő szól, az egész földre szól. Ha neked szól, annak a hatása egészen a föld széléig el kell, hogy hasson. Hogy meddig fog elmenni, az Isten akaratában van, de Isten szavának nincsenek határai. Ha te szólsz valamit, akkor bizony nem azt jelenti, hogy neki, neki, meg őneki, hogy abba a csoportba, vagy abba a helyiségbe. Ha szólsz, akkor szóljál, hogy széles, határtalan területekre hangozzon el Isten szava.

 

Azonban, amikor tényleg itt ez a szó hangzik el, hogy riadó, „riadj te föld”, akkor megint csak egy másik gondolat van: riadó mikor szokott elhangozni? Csak akkor, ha egységben van valaki. Tehát katonaság, egy nép, amint a választott népnél is a sófár fújása igazából riadó is volt. Több jelentése, több használati formája van a sófár hangjának, de a riadó az ellenség érkezését jelezte, és sok más sófár fújásnak a módszerét, formáját is ismerjük a Bibliából.

 

Ennek a zsoltárnak máris az első része: „riadj te egész föld”, riadó van. Ezen a szép szerdai napon is, amikor már délután is sötét van, akkor elhangzik, hogy riadó. Miért? Azért, mert, és felolvastuk, hogy milyen Isten. Viszont nincs benne egy leltár, hogy azért, mert, hanem mert… Azért ilyen az Úr. Istennek a jellemzőit írja le ez a zsoltár. S menjetek elé hálaadással, dicsőítéssel, magasztalással. Ezeket a szavakat úgy ismerjük, hogy megyünk oda elé hálát adni, megyünk oda dicsérni, Őt magasztalni.

 

Megint azt mondom, itt van egy szó mégiscsak ebben a zsoltárban, ami nem a háláról szól, és mégis benne van: a hálaadásról van szó. Figyeljétek meg ezt a zsoltárt, hogy menjetek elébe hálaadással, és ez már megint azt jelenti: riadó. Azt, hogy figyelj, sorakozó van. Mert most ezt a szót valahogy meg kellene értenünk, hogy mi olyan szépen reggel felkelünk: hála neked Istenem, hogy süt a nap. Kész, passz. Hála Neked, hogy túl éltem a mai napot és mi minden történt. De hol a hálaadás? Hálaadás.

 

Ezt a kettőt olyan szépen összemossuk. Amikor, majdnem azt mondom, hogy Istent megdicsérjük, hogy milyen jó volt ma hozzánk, amikor dicsérjük Őt, hogy Te vagy, Aki. Amikor magasztaljuk, mert mindenekfelett Te vagy, akkor valahogy mégis csak nagyon-nagyon cselesen kiszedjük magunkat a hálaadásból. Mert a hálaadásban ott van, hogy hálát adok. Vagyis: testben, lélekben, szellemben adom a hálámat. Mi ebből kihagyjuk azt, ami a miénk, és úgy egy olyan jó érzés van bennünk, hogy köszönöm Istenem, köszönöm. De az nincs benne, hogy én hogyan is köszönöm meg. Tehát, amikor én kapok valamit Istentől: akkor hálával visszaadom Neki? Vagy azt mondom: itt van Istenem, kaptam valamit, és Te most mondd meg, hogy mire használjam. Odaadom, megköszönöm Neki.

 

Két héttel ezelőtt, vagy egy héttel ezelőtt, már nem is tudom itt a forgatagban, innen mentem el esti időszakban, és akkor jött ez a gondolatom, a 100. zsoltár. Megyek a villamoson, és jé, látok. Én, aki a villamos nem házszámát, hanem rajzszámát sem tudtam elolvasni, kinézek az ablakon és ellátok távolra. Mérhetetlenül elöntött az öröm, igen, benne volt ennek a zsoltárnak mindene: jaj, de jó. S azután egy-két megálló alatt úgy elgondolkodtam: nagyon szép és nagyon jó, de miért adta Isten ezt nekem? Miért javul a szemem? Ekkor döbbentem rá, hogy Isten a hálaadást is kéri. Az, hogyha adta a szememet, akkor annak célja van. Itt van a szemem.

 

Ezt így bizonyságként hadd mondjam el, ezt a hálaadást, hogy amikor az embernek valami öröme van, mert kaptam Istentől valamit, olyan szépen elfelejtjük: vajon mire kaptam én ezt? Kaptam egy feleséget. Visszaadtad a feleségedet, hogy köszönöm őt? Mondd meg, hogy miért kaptam. Milyen áldásként, hogy azt, ami a Te akaratodban van, azt hogyan, miképpen. Hiszen naponta éljük meg a hálát. Naponta érezzük, hogy jó a testünknek, lelkünknek. S én nagyon ritkán emlékszem arra is, amikor azt mondtam, Istenem, köszönöm és mit akarsz ezzel cselekedni? Pedig igazából a tudatomban benne van, hogy mindent, amit Istentől kapok, az azért van, hogy az Ő céljában, tervében, akaratában legyen. De mindig kimarad, és ez nem önvád, és bűnbakot keresek magamban, és önmarcangolás. De bizony hiányos vagyok abban, hogy miért is kaptam? Miért is kaptam azt az embert? Miért is kaptam azt az anyagiakat? Miért kaptam a lábamat, az egészségemet? Felsorolhatatlan. Miért kaptam? Hálát adok, jaj, de jó, látok, és megyek tovább, mint hogyha én lennék én. Egyedül. Na, megkaptam. De miért kaptam?

 

Nekem a 100. zsoltárban tényleg ott van ez a kérdés: tudjuk-e valóban, hogy a hálaadás nem azt jelenti, hogy elrebegünk egy imát: köszönöm Istenem. Ez csak hála. Nagyon szép, és nagyon jó, de kevés. Számomra ez, ami most így előjött, ebben a bizonyos magam megtapasztalásában is, igazából így mondanám: bizonyság visszafele, hogy az egész világnak szól. Mindent, amit kaptunk, azt azért kaptuk, hogy Isten céljaira, Isten akaratában, Neki szolgálva, hálaadással, Őt dicsérve, magasztalva használjuk.

 

Tudtam-e hálát adni magamért, hogy én élek? Nem hálálkodni, az más. Köszönöm. De minek élek? Ebben a szóban, hogy hálaadás, annyi minden benne van. Annyi minden van, mert annyi mindenünk van. Kivéve, amikor ugye az ember a hálátlanságában van, amikor ott van: kinyitja a szekrényt és nem tudok mit felvenni. Bemegyek a hűtőszekrénybe és nincs mit enni. Ugye ott van bennünk? Mert nekünk kell. Nekünk olyan természetes, minden olyan természetes. A sok is kevés. Tényleg olyan rendben élünk, hogy kinyitom a hűtőszekrényt és azt mondom: köszönöm Istenem. Köszönöm ezt az ételt, azért adtad, hogy ne legyek beteg, hogy egészséges legyek, hogy működjön az a test, amit Te arra a célra adtál. Tényleg tudunk mindenért hálát adni? Hálát adni, nemcsak hálálkodni. Mert a hálálkodás úgy elmegy, mint a szél. Azt a hálálkodást olyan hamar elfelejtjük, megvan, köszönöm Istenem, mint hogyha valami haverral beszélgetnénk, köszi, szia. Valahogy körülbelül így. Hol van bennünk a hálaadásnak az a mélysége, az a tisztasága: köszönöm, hogy adtad, én visszaadom Neked.  

 

Nagyon rövid ebben a 100. zsoltárban tényleg ez a gondolat, és nem is akartam a bokros teendőitek mellett nagyon sokat mondani. De úgy gondolom, ebben a hálaadás szóban benne van, hogy elkezdünk gondolkodni: Tőle kaptuk? Ha Tőle kaptuk, akkor visszaadjuk. Ha nem Tőle van, akkor viszont egy másik feladatunk van. Igen, Te vagy az, Aki mindenekfelett van, magasztalom Istent. Igen, Ő abból ki tud hozni engem, és nem fog uralkodni, és nem fogok káromkodni, nem fogok átkozódni, hanem azt kérem el, amit Te adsz nekem Istenem és hálaadással vissza fogom adni. Legyen az munkahely, legyen az pénz, legyen bármi. Oly mindegy, hogy mire mondjuk. De igazából, ha hálát nem tudok adni, akkor mi a baj? Az, hogy sok minden olyan van az életemben, ami kiszorítja a helyét, nem engedi működni azt, amit Istentől kaptam.

 

Tényleg egy munkáért hálát tudok adni? Hát a pénznek igen, hálát adok. Igen, hálálkodok. De azért nem tudok hálát adni, hogy Istenem: mit adtál? Miért? Mert reggeltől estig dolgozol, mint az őrült, és nem tudsz örülni otthon a gyerekednek, mert nincs. Nem tudsz örülni a társadnak, mert csontra el vagy fáradva, pedig őt kaptad. Őt kellene visszaadni hálaadással! Az egészségedet szétbombázod, nemhogy azt mondani: köszönöm, hogy látok, hogy megyek. Amikor nincs valami, akkor tudunk nyűszíteni, magamról mondhatom. Ugye? El tudom mondani, hogy amikor nem láttam, hát, a hála egy kicsit úgy visszaszorult. Azután Isten szépen megtanít, hogy te, akinek sas szemed volt, - nem olyan csipás, hanem annyira jól láttam -: most tudsz-e örülni, hogy ellátsz az utca túloldaláig? Megtanít Isten.

 

Miért kell erre várni? Miért nem tudjuk azt mondani mindenkinek: riadó. Minden Istentől van! Riadó, Ő az. Riadó, Ő a mindenekfelett. Ő az, Aki áldandó, dicsérendő, magasztalandó és minden. Ezek mind úgy el lettek semlegesítve, úgy le lettek játszva ezek a fogalmak, hogy értéktelenek. A hálaadásra odabiggyesztünk valamit. A dicsőítés az persze ott van, és a magasztalás, hogyne, hát igen, ott valahol van egy Isten. Körülbelül így néz ki a magasztalásunk. Hol éljük meg végre azt a hívő életet, hogy minden Tőle van, és minden az Övé? Még saját magam is.

 

Ezt valahogy el kellene kezdenünk saját magunknak, hogy hálát adok, magamat adom Neked. Hálát adok magamért, odaadom magamat. S ha már odaadtam magamat, köszönöm, hogy elfogadom azt, amit adtál nekem, testben, lélekben, érzületben, tudásban, fizikumban, bármiben. Mert ez a hívő életünkben az alapvető, hogy örüljetek, mindenkor örüljetek. Mindenkor hálát adok, és ha mindenkor hálát adok, akkor minden ott van benne, amit Isten adott nekem, és másnak nincs helye. A mindenkor örüljetek, a mindenkor hálát adjatok, bizony nagyon-nagyon rokon és egymást összefogó fogalmak.

 

Az ember sokszor nyüszít, mert jaj, nemhogy hálát nem tud adni, hanem éppen morgolódik, amikor a sok is kevés, amikor tényleg a teli hűtőből nem tudja kivenni a kajáját, amikor egy falunak a ruhája ott van a szekrény aljában, és nem tud mit felvenni, mert nincs egy rongyom. Ugye ez a nőknél elég sokszor elő szokott fordulni. Nem bánton őket, de hát egy sajátosság. Férfiaknál is vannak bizonyos szokások, ilyen elégedetlenségi pontok természetesen. De tudjuk-e azt, hogy valahogy hálátlanok vagyunk mi. Valahogy nagyon-nagyon nem jól bánunk mi Isten ajándékaival, akár szellemi, akár lelki, akár fizikai, biológiai ajándék. Nem jól bánunk vele.

 

Örvendj? Örvendj! Adjál hálát? Adj hálát! Mind igaz, ami van ebben a 100. zsoltárban tényleg, s ez a Földön mindenkinek szól. Gondoljátok el, hogyha mindenki csak azt használná, annak élne, úgy élne, amit Isten adott neki: milyen nagy rend lenne? Tényleg riadó! Riadó, hogy ez a rendetlenség, ami most van, ez a káosz nem másért van: hálátlanok vagyunk. Igényeink vannak, és mi fogyasztunk, és nem áldásban részesülünk, amit visszaadunk Isten céljaira.

 

Talán ennyit egészen röviden így a 100. zsoltárról. Azt hiszem ez az egyetlen egy szó, hogy hálát adjatok önmagában nem is olyan nagy tapsikálásra és örömre készteti az embert, mert ezt a szót valahogy nagyon-nagyon kiiktattuk. Az adást! Mi mindig csak kapni akarunk. Ebben a térségben, amiben vagyunk, itt meg ráadásul társadalmi alapvető maradvány is, hogy mindig kapni, mindig kapni. Mikor fogunk már egyszer olyanok lenni, hogy szabadok vagyunk visszaadni Istennek, amit kaptunk? Mikor leszünk olyanok, hogy nem a tenyerünket tartjuk? Mikor leszünk már olyanok, hogy magának Krisztus Testének a működéséhez nem kéregetően vagyunk, a diakóniát emlegetjük, hogy kapjunk valamit, meg cipős doboz hamarosan, meg ilyen apróságok. Hanem hálát adok, hogy visszaadjam Neki! Visszaadjam a szolgálatomat, azt, hogy segítsem Isten munkáját szerte akárhol is, amit Ő rám bízott, amit meglátok. Hol van egyszer már végre az a változás, hogy amit kaptál, az az Övé?

 

Hálát adni, és nem hálálkodni. Nem koldus vagy te, hanem áldott vagy. S ez nagy különbség! Mert a koldus hálálkodik, gazsulál. Nekünk nem koldusként kell élni, mert gazdagok vagyunk. Mindent, de mindent megkapunk, ami kell!

 

Visszakanyarodva a saját állapotomra. Ma is volt egy kellemes, igencsak fájdalmas kis beavatkozás a szememben, az egyik szemem javul, a másik meg éppen, hát egy kicsit megkínzott, még meg is kínozták, és mégis hála van a szívemben. Azért, mert izgalmasan várom azt, hogy Isten mit akar a szemem javulásával. Szinte percenként, óránként kérdezem: mit tegyek a szememmel? Mit tegyek az egészségemmel? Miben akarod használni az életemet? Miben akarod használni a látásomat? Mert én most tényleg a látásomat is úgy odatettem, amikor innen az alakomról mentem haza, kimondhatatlan öröm volt bennem: látok. Látok, de ez a szomorúság is ott volt, hogy azt is megláttam ám, hogy ez olyan természetes. Hát mi az, hogy nekem? Persze, jár, hogy lássak. Nem. Adható, kapható, az áldás, az ajándék, és bizony Isten mindig-mindig – így a zsoltároson keresztül is szól – adjatok hálát.

 

Nem hálát venni, hogy mástól lenyúlni! Hálát adni! Nem Istentől kéregetni, és azt mondani: köszi. Hanem megköszönni azt, ami valóban az Övé, valóban Tőle van, azért, hogy az Ő rendjében, céljaira működjön. Ez nem remeteség, abszolút nem arról van szó. Mert ennek a hálaadó életnek a következménye az, hogy megismerem az Ő magasságát, magasztalni tudom, hogy egyedül Ő az, Aki. Az én helyzetemben is egyedül Ő az, Aki tud adni látást, egészséget, olyan helyzetben is vagyok, és tudom azt, hogyha Ő akarja, megáld vele. Alig várom, hogy visszamenjek Elé, hogy itt van. Nem csak azért, mert jó, hanem tudom. Elkérte, elkéri, kéri, hogy adjam vissza hálaadással. Most ezt mindenkinek így mondom felelősen, amid van, add vissza. S ha Isten nem fogad el valamit, akkor azért van, mert azt nem Tőle kaptad. Azt valahonnan lenyúltad, valahonnan beszerezted magadnak, valami isten módján magad istenkedtél, vagy másnak a kegyeit élvezve megkaptad.

 

Tisztítsuk ki a magunk életét úgy, hálaadással nézzük át, mit kaptunk. S akár a jobbodra, balodra nézel, ott a társad. Örülsz neki, de hálát adtál-e érte? Vissza adtad-e? S ez vonatkozik nálam is, a gyermekemre, persze, hogy szeretem és örülök. De tényleg hálásan odaadtam? Elmondhatom, hogy odaadtam – nem azért, mert különleges lény vagyok, meg nem extra szuper keresztény – hanem azért, mert tudtam, hogy Őtőle kaptam, és az Övé, legyen is az Övé. Én örülök, hogy ameddig tudom, a feladatot elláthatom mellette, azt, amit Isten adott persze. De mindenünket nézzük át, nézzünk a felépült otthonunkra, nézzünk oda a gyümölcsös kertünkre, mindenre így nézhetünk. S akkor tényleg az van: riadó. Egész föld. Mindenki mindenért adjon hálát. Ne csak hálálkodjon, ne csak kéregessen, hogy nekem még kell, mert a szomszédnak van, meg a másiknál látom, hogy milyen jó neki. Nem.

 

Kérd el azt, ami a tied, és azt, amit megkaptál, azt úgy, ahogy van, add vissza, hogy köszönöm. Most mondd meg, hogy hogyan éljek vele, hogyan szolgáljak vele, mi az én felelősségem. Lett légyen ez egy házasság, lett légyen egy akármilyen eszközöd, bármid: add vissza Neki. S akkor nem elveszi, ami nem Tőle van, azt nem engedi tovább működni, de ami Tőle van, azt még jobban megerősíti. S örülni fogsz a hétköznapok legegyszerűbb dolgának is, mint én is örülök, hogy látok, amiről soha nem jutott volna eszembe, hogy jé, milyen nagy dolog. Isten most megláttatta, hogy milyen nagy dolog. Megláttatta és tudok örülni, hogy már valamelyest jobban. Isten ezt akarja megértetni valamennyiünkkel. Lehet, hogy a világ szemében az semmit nem ér. De mikor rádöbbensz, hogy pont az kellett neked, akkor visszaadod Istennek, s akkor mennyi, de mennyi örömet tud adni. Mennyire automatikusan jön a hála, mennyire automatikusan jön az öröm, mert mindig is Rá nézel. S csak annyit mondasz, hogy köszönöm. Köszönöm, de a köszönömnek legyen egy folytatása: köszönöm, itt van. Nem fogja elvenni, csak megáldva még gazdagabban fogja visszaadni.

 

S én most ilyen kicsit fájdalmak közepette, de mégis várom, hogy minek fogok örülni hamarosan. Kívánom nektek is!

 



 


AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET!
HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN.

A FELHASZNÁLÁS FELTÉTELE, HOGY AZ ÍRÁSOK BÁRMELY FORMÁBAN TÖRTÉNŐ FELHASZNÁLÁSA, A MÁSOLATOK TOVÁBB ADÁSA ENGEDÉLYÜNKKEL, TELJES TERJEDELEMBEN ÉS VÁLTOZTATÁS NÉLKÜL, FORRÁS MEGJELÖLÉSÉVEL TÖRTÉNHET, VALAMINT KIZÁRÓLAG INGYENESEN ADHATÓK TOVÁBB.

Copyright © 2005-2017 SÓFÁR, Jesua HaMassiah-ban hívő közösség
JHVH  NISSZI Szolgálat