|
Orbán Béla:
A mi Istenünk Ruth 1:16 Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2018. január 3.
„… Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.”
Elérkeztünk egy új esztendőhöz, 2018 van, annak is az első hetében vagyunk itt, annak is az első szerdájában, amikor szerdai alkalmunk nyitott és összejövünk. Ilyenkor természetesen így január elején az embernek volnának olyan gondolatai, hogy hogyan tovább, meg kellene valamit mondani, valami lózungot, vezérigét vagy valamit, valami jelszót, hogy hogyan tovább, hajrá. Azt nem mondom, hogy Magyarország, hanem úgy tovább mi, valamennyien. Igazából az jutott eszembe, hogy miért ne venném elő Ruth könyvének az első részéből azt, hogy: ahova te mégy, oda megyek én is, ahol te laksz, ott lakok én is, néped az én népem, Istened az én Istenem. Lehet, hogy nem szó szerinti fordítás ez. Nagyon sokszor énekeltem, egy nagyon szép Gárdonyi mű. Nem akarom most elénekelni, mert akkor egész évben csak bocsánatot kell kérnem. Tehát, ahova te mégy, oda megyek én is, néped az én népem, és Istened az én Istenem. Miért is vettem ezt elő? Azért, mert rengeteg problémával találkoztam az év végén, karácsony, meg ünnep, meg sok minden. El kellett gondolkodnom, hogy hol rontunk el mi mindent? S hol van az, amikor a hívő életben az emberek sokszor megtorpannak, eltűnnek, sok minden változás történik az életünkben. Itt kapcsolódott be a fejemben, a gondolataimban: tulajdonképpen privatizálják Istent. Lehet, hogy csúnyát mondok. Istent privatizáljuk, az én Istenem. S amikor nem vesszük ezt észre, akkor viszont kiderül, hogy Isten nem is válaszol. Sőt, kiderül az, hogy Isten azt mondja: lehet, hogy te így gondolod, de én veled így nem foglalkozom. Lehetnek akármilyen felhördülések, amik előjönnek, de meg kell nézni a történetet. Meg kell nézni a történelmet. Mikor mondja Izrael népe azt, hogy az Ő Istene, vagy az én Istenem? A mi Istenünkről beszél. Kezdetekben beszél Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéről, és Izrael Istenéről. Így megy tovább a bemutatása Istennek. S ha megyünk a történelemben tovább, amikor a karácsony eseményéhez megyünk, tehát maga a Megváltó születéséhez – a karácsony szót hagyjuk – tehát a karácsony nevezetű ünnephez, magához a Megváltó születéséhez érkezünk, akkor az angyaloknak a kijelentése sem arról szólt, hogy neked, hanem a világnak. S itt jött az első olyan privatizáció, amit az Újszövetségnek is mondhatnám, amikor a zsidó nép azt mondta, hogy született nekünk, nekem a Messiás, leprivatizálta egy nép a világnak a Megváltóját. A világnak küldött, a világnak született isteni gyermeket. S erre mi történt? A világ megkapta az ígéretet, Izrael viszont elvesztette, mert le akarta privatizálni a Messiást. Ezt meg kellene tanulnunk végül is, hogy a privatizációnak van egy rossz következménye. Istennél nem lehet. Ami az Övé, azt nem lehet kisajátítani. Arra nem lehet önző módon azt mondani: az enyém. Mennyi, de mennyi hívő ember azt hiszi most, hogy nekem van egy Istenem. Akkor jól teszi ezt a hitet, ha így deklarálja, így mondja el: nem nekem, minekünk van Istenünk. Ahogy Ruth és Naomi párbeszédében ott van: „néped az én népem, Istened az én Istenem”. Egy betérésnek is lehetne akár a példája, hogy hogyan tér be akár egy zsidó vallásba, vagy akár a Krisztushívők közé valaki. Nemcsak az van, hogy megtértem Istenhez, a te Istenedhez, a mi Istenünkhöz tértél meg. A te Megváltód, az én Megváltóm, az ő Megváltója, valamennyiünknek a Megváltója. Mert, ha ezt kisajátítod, nem fog a világ Ura működni. Mert, amikor neked történik az életedben valami, ajándékot kaptál Istentől, azt nem magadnak kaptad. Az mindenkié. S majd Ő megmondja, milyen hatáskörrel, távolságra, milyen mértékkel, meg hova. Miért kaptad mindezt? Nem lehet kisajátítani a feleségedet, az ajándékokat nem lehet kisajátítani. Kaptál egy feleséget. Miért kaptad? Sokkal tágabb, a gyerek, a környezet, a családja, és sorba mondhatnám, hogy mennyire nem a tied. Kaptál egy gyereket. A tied? El fogja venni Isten. Nem úgy, remélhetőleg. Hanem az a gyerek menni fog a saját útján, te meg ott állsz, és szédülsz: jaj, hova lett a gyerekem. Hát a te gyereked nem neked született. A te gyereked született ennek a világnak. Majd Isten megmondja, hol az ő helye, feladata, és így tovább. Ha Izrael privatizálta a Messiást, nem lett neki. Vagy a kereszténység privatizálta azt, amit Isten adott Izraelnek, ugyanebben az elvételben lesz, vagy van már része. Talán meg kellene találnunk ezt, hogy úgy éljünk: van népünk, van Istenünk. Mert jelen pillanatban, meg ráadásul pont most, amikor mindenki önmegvalósító, meg mindenki király, meg mindenki fogyasztó, meg mindenféle jót el lehet mondani, pont most kellene azt mondani: született nekünk, ennek a világnak, mert én is ennek a világnak a része vagyok. S azon belül persze ott van a magam kis saját körzete, ott van a saját kis közössége. Ott van a saját távlatokban szélesedő, mindig szélesedő, és sokszor nem is tudjuk, hogy mi lesz még, annak is adta Isten azt, amit neked adott. Nem neked van tudásod. A te tudásodnak be kell épülni a nagy tudásba, a világmindenségben az emberi tudásba. A te talentumod nem azért van, hogy te brillírozzad magad és kinevezd az akárhány d-betűvel. Annak célja, feladata van. Isten Igéjét, ha te megérted, annak célja, és feladata van. Az nem a tied. Hú de szeretjük mi magunkévá tenni: ezt kaptam az Úrtól. De miért kaptad? Mert a néped, és az Istened másokkal közös. Másokkal közös. Talán meg kellene már tanulnunk végre: ebből az önzésből kijönni. Meg kellene tanulni és abból kijönni: mi Istenünk van, Miatyánk van, és mi népünk van, és nem te meg én, meg ő, hanem mi vagyunk az Övé. Különben nem fog menni semmi. Nem fog menni. Itt vannak a példák. És hadd legyen itt tényleg Ruthnak és Naominak a példája: megy, mert vesztes volt, mert nem volt betakarása, nem volt férfi, tehát ott abban a korban ez halált jelentett. Nem volt, aki eltartsa, nem volt, aki megvédje, és így tovább. Abban a korban a férfiveszteség ennyit jelentett. Ha nem volt apa, vagy nem volt férj, vagy nem volt fiú, mint később ebben a történetben vannak fiak is, a felnőtt fiak is, már nem voltak, akkor az a nő halálra volt ítélve. És nem azt mondta, hogy meghalok, nem azt mondta, hogy egyből megyek Istenhez, és megbeszélem Vele. Hol az a népem, és hol az az Isten, aki teneked is az Istened? Mert Isten így tud csak bennünket közösségben tartani, és így tud bennünket egymás felé szolgáltatni, így tudja az egymásnak a bizonyságát, egymásnak az ajándékát, az egyet összerakni. Mert már kiosztotta, csak nekünk kellene összerakni. Kiosztotta Ő nekünk. Mi azt mondjuk, hogy van egy Istenem, meg van egy üdvösségem, meg van egy szolgálatom, meg van egy gyülekezetem, meg van egy pásztorom. Ilyeneket hallottam, amivel dicsekednek. Tudod mit? Egyik sincsen. Van, aki többet kapott és előtte tud menni, de nélküled ő hiába megy előtted, el fog sorvadni. Ha te meg nem követed, hát, akkor botorkálósan, de csak célba jutsz egyszer, ha Isten Szavát hallgatod. Kicsit nehezebben. Nincs gyülekezeted? Egyértelmű: önző vagy. Egyértelmű. Neked van Istened, neked van gyülekezeted. A nekem van gyülekezetem, aki nekem valamit csinál, de én semmit. Tudnánk azt mondani végre: mi vagyunk? Mi vagyunk. Tudjuk valahogy azt mondani, hogy a mi Istenünk? Legyen példa előttünk Ruthnak és Naominak ez a története, és tudjuk kimondani, ha valahol érzem azt, hogy ahol Isten Igéje szól nekem, akkor az nekünk szól, nem nekem, mert még az Igét is kisajátítjuk. Nekünk szól. Vajon miért indított meg most valahol Isten Szelleme, a Szent Szellem miért indított egy Igének a hallására? Azért, hogy cselekedjél. Nem azért, hogy hazavidd és mint egy kis bálványt berakd a kis dobozkádba: kaptam egy aranymondást, kirakom a falra, felszögezem, mintha keresztre feszítenéd. Azt azért kaptad, mert valakivel, valahol, valamiért, mert Isten, a mi Istenünk adta. Kinek? Nekünk. Te tudod, de valahol használnod kell. Te tudod, és ha neked szól, akkor ott van a többi talentumod, lehetőséged, amiben az Ige élni fog. Élni egyedül, szinte értelmetlen dolog, nem is lehet. Tudjuk-e, hogy itt mennyire követnünk kellene ebben az évben például, ha már aktualizálni akarom ezt a történetet. Igen is, addig, míg neked van Istened, meg neked van valakid, valamid, akármid, addig semmi nem fog menni. Addig mész a világgal, néha egy kicsit megpúderozod magadat a Bibliával. Néha elvagy, bevonulsz a magad kis kazamatába, felmész a padlásra, elbújsz. Ez a hívő élet? Nem! Az a hívő élet, és az a vágy legyen mindenkinek a szívében, ami Ruth és Naomi történetében előbuggyan. A te néped az én népem is. A te Istened az én Istenem is. S ebben a pillanatban társas kapcsolat, s ebben a pillanatban közösség, ebben a pillanatban Isten népe, mert te nem a megoldást kerested, mert hányszor megyünk oda Hozzá, hogy adjon egy megoldást az életemre, és nem vesszük észre, hogy a megoldás az, mint Ruth és Naomi. Az, hogy Istenünk van, népünk van, és itt már nem is lehet megállni, mert feladatunk van, szolgálatunk van, és egymás irányában – tetszik, vagy nem tetszik – elindul valami, amit szívből, szeretetből kénytelenek vagyunk tenni, mert mást nem is tehetünk. Tesszük azt, amit nem is akartunk, nagyon sokszor. De mi: nekem van, látásom. Tudod mit? Nem akarom mondani, te mit látsz: amit szeretnél. Mert igazából van néped, ezt a látást azonnal mondod a másiknak, hogy el ne botoljon, pincébe ne essen, gödörbe ne essen. Azonnal szólsz. Ha teneked van egy örömöd, egy bizonyságod, azonnal szólsz, mert semmi sem a miénk. Az örömöd sem a tied. A boldogságod sem a tied. A bajod sem a tied. A botlásaid sem a tied. Ezt már mind-mind meg kell osztanod, mert egy népen belül, ha egy tag, akkor a többi szenved. Ugye ismerős? Így működik Krisztus Teste is, ha egy tag valamit csinál, ami rossz, a többi szenved. Hát ezért áll meg egy közösség adott esetben, mert valahol egy láncszem hiányzik. Mert neki van Istene, mert neki van elképzelése, mert ő van, mert ő, ő. Ezért nem megy. S várakozunk, egy helyben állunk, nem lépünk, nem megyünk, azért, mert egy valaki azt hiszi, hogy ő egy valaki csak. Ez akárki is lehet, akármikor is lehet. Tényleg tudjuk-e ezt megélni, hogy az én Istenem, a te Istened is. Az én Istenem, a mi Istenünk. Csak ekkor történik valami. Csak ezt el tudjuk-e helyezni, hogy igen, van vele, meg vele, meg vele egy közös Istenünk. Na, de hát ez nem megy közösség nélkül. Istennek a munkája a látható világban megy. S ha mi Krisztusban egyek vagyunk, akkor a látható világban is egyek kell, hogy legyünk. Ezt úgy hívják, hogy kommunikáció. Ezt úgy hívják, hogy vágyom a másiknak az ábrázatát nézni, majdnem csúnyábban mondtam. Vágyom arra, hogy megöleljem, vágyom azt, hogy tudjam, mi van vele, nem a fontoskodás okán, hanem tényleg jól van-e, tényleg nincs-e baja, tényleg esetleg kaphatok-e tőle, mert látom, hogy az arca mosolyog, és tud-e nekem adni valamit, mert valamiért több van. Amikor csillog a szeme, mikor egy bibliai verset elővesz, akkor vajon mit tud róla, ami nekem éppen lehet, hogy hiányzik? Lehet, hogy pont nekem hiányzik. S itt van egy ilyen automatizmus, ha egy néphez tartozunk, akkor a szívben egynek kell lennünk. Ez nem azt jelenti, hogy egy jelszóra lépegetünk, hanem együtt megyünk, és mindazt összeadjuk, amink van. Tényleg kérdés: most magányos lettél. Jaj, de sok magányos kereszténnyel találkoztam mostanában, internet és egyéb vonatkozásában, és nem tudok Naomi és Ruth találkozásokról. Jó, nem kérek számon senkit, nincs jogom. De mi lenne, hogyha például itt találkoznál a népeddel, itt találkoznál Isteneddel, a mi népünkkel, a mi Istenünkkel. Mi lenne? Lehet, hogy nem úgy állnál ott, mint egy árva, mint aki megözvegyült, egyedülálló? Lehet, hogy megváltozna az életed? Lépni kellene. Naomi még a visszahúzás ellenére is Ruthtal együtt elindult. Elindultak. Volt visszahúzás. Ne menj. Nem. Nem ez a dolgom. Hányszor, de hányszor visszahúzza az embert a világ, hányszor visszahúzza az egyháza, a papja, vagy bárki. Ne menj. Miért mennél? Azért, mert keresem a mi Istenünket, keresem a mi népünket, keresem azt a népet, ami Istennek a népe, ahol mi vagyunk együtt, és elindulunk. Talán ez lenne a következő évnek, sok embernek a feladata: indulj már el. Ne a magad dolgát keresni, délibábokat bámulni, különböző csapdákba belemenni, mert itt ígérték, ott ígérték, annyi igazság van már, hogy már kiszámolni sem lehet. Mi lenne, ha tényleg megismernénk azt, aki Isten népéhez tartozik, és azt mondom, hogy menjünk együtt. Mert abban a pillanatban egy házasság házasság lesz, abban a pillanatban a testvéri kapcsolat testvéri kapcsolat lesz. Abban a pillanatban a közösség közösség lesz, abban a pillanatban a nép kiteljesedik, s abban a pillanatban Isten a mi Istenünk. „… néped az én népem, Istened az én Istenem.” Addig, míg ezt ki nem tudjuk mondani, addig egymás mellett nagyon vidáman elvagyunk, vagy nagyon szomorúan elvagyunk, integetünk, de egy lépést nem megyünk tovább. Legyen ez család, bármi. Hiszen nemcsak közösségi kapcsolatok vannak, két ember közösségében is megállító. Eleve megállító, ha egy férj-feleség nem úgy indul, hogy mi egy identitásban vagyunk. Úgy szellemben, mint akár népben is. Mi egy identitásban vagyunk valamennyien, odatartozunk Őhozzá. Ebben a pillanatban a házasság védve van, elválaszthatatlanul. Ott nincs válás, mert Valaki, Akié, meg fogja védeni, hiszen Ő uralkodik. Azt hiszem, a legkisebb területen is, mindenhol, meg kell tanulnunk ezt a szót. A miénk, a nép, miénk az az Isten, Akié a nép. Így kellene továbbmennünk, mindenféle próbálkozások ellenében. Naominak és Ruthnak az életét ismerjük. Bejutottak a célba. Mind a ketten betakarást kaptak, férjhez mentek, sőt, valahol elindult egy folyamat is. Amit Rachel és Lea örökségként kapott, azt elnyerték. Folytatása lettek Isten üdvtervének. S hogyha ez kialakul közöttünk, bennünk, általunk, akkor nemcsak rendeződik az egymás közötti Istennel való viszonyunk, hanem úgy, mint az ősanyák után, ez a két nő, hasonló módon, mi is vihetjük Istennek az akaratát, Istennek a tervét előre. Így kellene elindulni, nem nagy tervekkel, meg ígérvényekkel, meg fogadalmakkal. Az ember, amikor néhány évtized után van, emlékszem az ígéreteimre, másfél napot nem bírtam ki velük, vagy még egy napot sem némelyikkel. Magam is tudtam, hogy ez tiszta hülyeség – bocsánat. De komolytalan, úgy sem tudom megtartani. Annyi minden szépet ígértem meg, vállaltam, meg kitaláltam. Jó lett volna, azért tudtam, csak képtelen lettem volna megcsinálni. Isten nem kér többet. Ezt a két szót kellene, ezt az egy mondatot kellene kimondani szívből, és végleges döntésként: néped az én népem, és Istened az én Istenem is. Hát így menjünk tovább.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |