|
Orbán Eszter::
Beszédeink és Isten Igéje I. Korinthus 4,20 Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2018. június 13.
A Korinthusbeliekhez írott első levél 4. fejezet 20. versét venném ma estére elő: „Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.” Ez az egyetlen egy Igevers, ami a napokban, illetve most a délután folyamán is elgondolkodtatott annak kapcsán, hogy tulajdonképpen mennyit beszélünk az Igéről, mennyit beszélünk Isten dolgairól. S ez a beszéd, ez igazából egy olyan síkra terelte a gondolatmenetemet, hogy a bizonyságtevés, mint olyan, az hogyan működik a hívő életben. Hiszen a bizonyságtevésnek az elsődleges megnyilvánulási formája, az maga a beszéd. Tehát az első olyan kapocs, amikor kapcsolatba kerülök mással és szeretném továbbítani számára azt, amit én megéltem Isten Igéjéből, Törvényéből, az a beszéd útján, a szavak útján terjed. Igazából megkerülhetetlen a beszéd, de mégis valami oknál fogva hangsúlyossá válik itt Pálnál az, hogy nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben. S olyan, mintha egymással szembe állítaná ezt a kettőt, de valójában nem szembe állítja, hanem inkább helyére teszi, és a megfelelő hangsúlyt adja annak, hogy hogyan is épüljön fel, és hogyan is működjön a hívő élet. Sokat beszélünk arról, hogy a hívő élet egyrészt a belső megélése, ami belül, a mi egyéni szellemi világunkban történik, ez az egyik alappillére, a másik pedig, amit kifelé élünk meg. Amit megélünk közösségben, amit megélek a világ felé, amivel – úgymond – jelként ott vagyok, bizonyságként ott vagyok, hogy kihez tartozom. Az egyik egy nagyon bensőséges, a saját magunk világának, a saját szellemi világunknak az alakulása, ami hogyha megérlelődik és kiforr, és éretté válik, akkor valóban megnyilvánul, és látható bizonysággá válik. Valóban a beszéd egy elkerülhetetlen szereplője lesz a bizonyságtevésnek, azonban itt a hangsúlyt Pál arra teszi, hogy ne elsődlegesen ez legyen. Ne elsődlegesen a szavak terén nyilvánuljon meg a te életednek a változása. Miért teszi ezt hangsúlyossá? Ez a korinthusi gyülekezet, akiknek éppen írta a levelet, egy nagyon-nagyon vegyes társaság, egy nagyon szinkretista körülmények között élő társaság, ahol bizony a szónoklat, a retorika épp olyan fontos volt, mint a különböző filozófiai áramlatoknak a megnyilvánulása. S a kifejezési mód, a retorikai stílus, a megnyilvánulás, a beszédkészségek, a meggyőzésnek az érve nagyon fontos pillér volt itt ebben a hellenisztikus közegben. Mégis Pál valahogy – az én meglátásom szerint – nem a beszéd ellen beszél, és nem az ellen szól, hogy érthetően és logikusan felépítve mondjuk el a gondolatainkat, illetve azt, amit megéltünk Istennel, Isten és a saját magunk közötti viszonyban. Nem ezek ellen a kifejezésmódok ellen beszél, hanem sokkal inkább az üres beszédről van itt szó. Arról az üres beszédről, hogy csak mondom, mondom, mondom, de közben nincs mögötte tartalom. Csak elmondom azt, hogy mit tanultam, akár az Igéből, de közben nincs mögötte tartalom, nincs mögötte a megéltségem, nincs mögötte a hitelességem. Nincs mögötte az, hogy igen, ezt én erővel mondom el. Nemcsak úgy elmondok dolgokat, nemcsak úgy elmondom, hogy mi történt, hogy éppen egy bibliai könyvet áttanulmányoztam és annak kapcsán milyen gondolatok ébredtek bennem, hanem mind e mögött ott van az, ami ott kell, hogy legyen egy bizonyságtevésnél: az erő, ott van mögötte a tartalom. Ott van mögötte az, hogy amit mondok, azt átéltem, megéltem, megtapasztaltam és hiteles vagyok. Igazából valahogy ezen érzem a hangsúlyt, hogy mindazt, amit mondasz, azt ne csak mondd, hanem legyen mögötte a hitelesség, legyen mögötte az erő. De mi ez az erő? Egyértelmű, hogy ez az erő nem az emberi erő, és az emberi léleknek, a gondolatoknak, és a megtanult, rendszerezett dolgoknak a megnyilvánulása és ereje, hanem kifejezetten az Isteni erőre gondol. Azonban nem az a fajta erő, ami Istennek a hatalmát, az egyetlenségét, a nagyságát mutatja, hanem sokkal inkább egy fejlődést hivatott ez bemutatni. Sokkal inkább egy olyan fajta erőről van itt szó, amikor egyik pontból eljutunk egy másik pontba. A héber a „gevora” szót használja, ami a „gavar” igéből származik, ami azt jelenti, hogy növekedni, naggyá lenni, felnőni. Egy folyamat, nem egy pillanatnyi helyzet, hanem egy folyamatot mutat be, „a” pontból eljutok a „b” pontba. Valahol tükrözi ez a hívő életet is, hogy egyik pontról eljutok a másik pontra, folyamatosan növekedem. Folyamatban vagyok, Isten folyamatában vagyok benne. Amikor arról beszélünk, hogy Isten erejében vagyok, akkor nem arról van szó, hogy az Ő hatalmát kapom meg, és az Ő erejével vagyok felruházva, és szinte ugyanolyan dolgokra vagyok képes, mint Ő. Nem! Amikor Isten erejében vagyok, akkor pontosan ezt a növekedést élem meg, azt, hogy eljutok egyik pontról a másikra. Az, hogy dinamizmusban vagyok, egy dinamikus fejlődésben vagyok, és a hívő életnek – úgy gondolom – egy nagyon fontos része a fejlődés, hogy tudok honnan hová fejlődni, hogy nem rekedek meg. S itt kapcsolódik össze a beszéd és az erő. Ugyanis, ha nincs meg az erő, vagyis nincs meg a növekedés, akkor az a beszéd üres beszéddé válik, akkor az a beszéd tartalmatlanná válik. Amögött nem lesz az az éltető erő, ami kellene, hogy bemutassa azt, hogy miből, mi lett, hogy te kiből, ki lettél, hogy te eljutottál a-ból a b-be, és a b-ből a c-felé haladsz, és mész a d irányába, mert látod az utat, látod az életed pontjainak a részeit, és haladsz, fejlődsz, növekedsz, és változol. Ebben a változásban pozitív változás jelenik meg, szellemi, lelki állapotban is, mindig feljebb, mindig növekedek, fejlődök. Ennek a „gavar” igének még egy jelentése van, ami annyit tesz, hogy célba érni, győzni. Ebben benne van az, hogy amit Isten elkezd, az valóban be is fejeződik. Nem úgy van a hívő élet, hogy elindultam, mentem, mentem és beragadtam, hanem folyamatosan megyek és célba érek, győzök. Amikor benne vagyok Isten erejében, akkor pontosan erről van szó, hogy haladok, megyek előre, egyik pontról a másikra, és megnyerem ezeket a harcokat, amikről Pál máshol is ír. Megnyerem ezeket a harcokat, végig küzdöm a pályát, és elérek a célba. Már az is egy célkitűzés, hogy eljussak egyik pontról a másikra. Már az is egy célkitűzés, hogy igen, növekedek, és megfelelő irányba halad a növekedésem. S amikor az ember ebben benne van, akkor benne van Isten erejében. S hogyha benne van ebben az ő belső lénye, akkor mindaz, amit szavakban kifelé tükröz, szavakkal kapcsolatot teremt a külvilággal, azok a szavak már az erőnek a szavai lesznek. Ezek a szavak nem úgy nyilvánulnak meg, hogy most felemelem a hangomat és erővel és hatalommal szólok, nem a formalitásokban nyilvánul meg, hanem a minőségében. Érzem azt, hogy e mögött a szó mögött egy hiteles ember áll. Érzem azt, hogy ezek mögött a szavak mögött olyan valaki van, aki folyamatosan benne van Isten erejében. Így a szavaink nem üres, és hangzatos szavak lesznek, hanem valóban így válik Isten Igéje, Isten kimondott szava élővé és hatóvá. Ebben a részben a beszéd kapcsán nekem elsődlegesen az ember és ember közötti viszony jutott eszembe, azon belül is az Isten Igéjéről való beszéd, azon belül is a bizonyságtevés, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. Nagyon sokszor hallom azt, hogy nehéz bizonyságot tenni. Nehéz az embernek szavakban elmondani – mondjuk – egy nem feltétlenül hívő ember számára azt, hogy mit jelent az Ige. Nehéz például azt elmondania, hogy számára mit adott Isten Igéje, és milyen változásokon ment végig. Úgy gondolom, hogy sok esetben igaz az, ami ennek az Igének a másik oldalát mutatja be, hogy van, amikor nem kellenek a szavak. Van, amikor kell szólni, és Isten megadja a megfelelő mennyiségű szót az ember szájába, de van, amikor nem kellenek a szavak. Van, amikor nem arra van szükség, hogy az ember elmondja, amit tanult, megélt, átélt, tapasztalt, hanem tükrözze a jellemével, az egyéniségével, az egész lényével azt az erőt, amiben benne van. Bizony, ha megnézem a bibliai nagy alakokat, akár megnézek a heti szakaszok kapcsán egy Mózest, vagy ha megnézem a prófétákat, mind-mind, bármilyen hihetetlen, keveset beszéltek. Keveset beszéltek. Sokkal inkább az az erő nyilvánult meg a magaviseletükben, a hozzáállásukban, az Isteni dolgokban, ami tükrözte az Isteni jelenlétet. Pontosan ezt az erőt azért lehetett érzékelni, mert ők mind-mind képesek voltak arra, hogy növekedjenek, hogy ne megragadjanak egy szinten, hanem növekedjenek, és még többet ismerjenek meg Istenből, és még inkább az Ő akaratát ismerjék meg. Itt a beszéd és erő kapcsán – úgy gondolom – hogy az tudja megteremteni a megfelelő egyensúlyt a szólás és hallgatás között, hogyha az emberben ez az erő működik. Hogyha megvan bennünk a növekedés, ha megvan bennünk az, hogy folyamatosan benne vagyunk az Isteni tervben, és érezzük az életünk minden napján az Ő kezét, a jelenlétét, azt, hogy Ő formál bennünket, és valóban ott vagyunk a tökéletesedés útján, akkor meg tudjuk élni azt, hogy mikor kell szólni, és mikor kell hallgatni. Sajnos magam is nagyon sokszor tapasztaltam hívőkön, hogy csak mondták, mondták, mondták, a bibliai igeversekkel verték szét a fejemet, és egyszerűen nem jutott át hozzám semmi abból, amit mondani akarnak, mert üres csevegés, fecsegés volt, mert nem volt mögötte ott az erő. De bizony tapasztaltam olyat is, és találkoztam olyan hívő emberrel is, aki egy szót nem szólt, vagy csak nagyon keveset, és mégis a jelenlétéből éreztem, hogy Isten embere. Éreztem, hogy ott van Isten ereje. Pál pontosan erre hívja fel a figyelmet: ne a szavak szintjén rekedjünk meg. Ne a láthatón, a fizikálisan, a kimondottan, mondhatnám úgy, hogy a testin ragadjunk le, hiszen az első csatorna az ember és ember között a beszéd, ne ezen ragadjunk le, hanem menjünk mélyebbre. Menjünk amögé, ami ezt a beszédet kiváltotta, nézzük meg, hogy mi van ott a háttérben, hogy ott van-e Istennek az ereje? Ott van-e az az erő, ami adja a növekedést? Mi építi Isten országát? Hiszen ez a vers pont erről szól, hogy nem a beszéd az, ami építeni fogja Isten országát, hanem az erő. Pontosan ez fogja építeni, hogyha én magam növekedek. Az fogja építeni Isten országát, és nem az, hogy elkezdek evangelizálni, és folyamatosan a térjetek meg felhívással ostromolni az embereket, szinte félelemben tartani őket. Nem ez fogja építeni, hanem az az erő, ami bennem munkálkodik, és bennem dolgozik, és ha kell, akkor ez látható és hallható formát fog ölteni, akkor meg fog jelenni a szavak szintjén. De addig csak üres locsogás és fecsegés az, amit mi oly sokszor evangelizációnak definiálunk. Nagyon sokszor pont ezért nem ér célba az Ige. Nagyon sokszor pont ezért üresek az evangelizációk, mert nincs mögötte ott az erő, nincs mögötte ott a tartalom. S ez az erő nem az én tüzem lesz, és nem az Isten tüze, és nem egy túlmisztifikált, és elkarizmált valami, hanem az a nagyon természetes, nagyon nélkülözhetetlen folyamat, ami az ember életében ott van: a növekedés, a fejlődés. Ez egyértelműen elsősorban a szellemi növekedésre vonatkozik, de ugyanúgy kihat a lelki növekedésre is, a lélek változására, a lélek minőségi megújulására, változására. Ez ott van a fizika törvényeiben is, hiszen a fizikumunk, a testünk is növekedik, folyamatosan változik, folyamatosan átalakul. Úgy gondolom, hogyha Isten országáról, az evangéliumról, az Igéről, és mindennek a láthatóvá válásáról beszélünk, akkor ne elsődlegesen a szavak szintjén ragadjunk le, és ne az elsődleges olvasatban gondolkodjunk, vagyis, hogy menjünk és térítsük meg az embereket, és tegyük tanítvánnyá, és mindenkinek mondjuk el az örömhírt, és alkalmas és alkalmatlan időben beszéljünk, álljunk elő az Igével és mondjuk. Nem! Hanem az legyen a mozgatórugónk, hogy az a belső erő működjön bennünk. Legyen ott a fejlődés, legyen ott a növekedés, és Isten fogja adni a helyzeteket, Ő fogja megteremteni a helyzeteket, hogy mikor kell szólnunk. Biztos vagyok abban, hogyha Isten ad egy helyzetet, abban a szavunknak ereje lesz. Ugyanis itt találkozik a kettő, amikor Isten ad egy helyzetet, amikor Isten visz egy olyan helyzetbe bele, hogy most meg kell szólalnod, akkor ott annak a szónak lesz tartalma, lesz élet benne, és el fog jutni ahhoz a címzetthez, ahhoz a valakihez, akinek ezt szólja az ember. Mindaddig, amíg az ember saját maga akarja a helyzeteket produkálni, és menni, és hirdetni akarja az Igét, és ő evangélistát akar játszani, addig az mind-mind üres lesz, erő nélküli lesz. Úgy gondolom, hogy a bizonyságtevést is Isten adja, a helyzeteket Ő teremti meg, mint ahogy minden változást az életünkben Ő eszközöl ki, úgy ezeket a szituációkat is Ő adja. Ő adja meg a helyzeteket, hogy mikor kell szólni, és mikor nem kell szólni. Nagyon sokszor a híveket szinte frusztrálja az, hogy nem tud beszélni egy bizonyos közegben, pedig tehetne bizonyságot az Igéről, mégsem tesz. Azt mondom, hogy ne frusztrálja. Ha nem érzi azt a belső kényszert, hogy most kell szólni, és nem érzi azt az erőt – nem magában, hanem mögötte, Aki indít arra, hogy szóljon, akkor inkább ne szóljon. Akkor inkább ne szóljon, mert akkor az csak egy üres beszéd, és nyögve nyelés lesz, és soha nem fog elérkezni ahhoz, akinek kellett volna szólnia. Viszont amikor Isten ad szituációt, ahhoz megadja az Ő erejében a beszédet is, a megfelelő szavakat. Ott viszont az ember nem tud nem szólni. Úgy gondolom, saját magam életében is tapasztalva, hogy amíg az ember nem jut el a növekedési fázisokban bizonyos szakaszokig, addig jobb, ha nem szól. Jobb, ha nem szól. Az nagyon jó dolog, hogy el tudjuk mondani, hogy kijöttünk Egyiptomból, és megszabadultunk, és megváltott minket, és megismertem Krisztust, és újjászülettem, és a többi. Ez jó. De van egy pont, amikor már – úgymond – több kell. Többet kell mondani, milyen változásokon mentem végig, miket élek meg, miket látok meg az Igéből, amikor már nem elég az, hogy jó az Úr. Amikor már nem elég az, hogy Krisztus a Megváltó, amikor már nem elég, hanem a könnyebb étel, a tejbegríz után most már azért jöhet a keményebb étel. Jöhet a keményebb szava Istennek a másik ember felé, de ezt ne önmagunk akarjuk kieszközölni, hanem várjuk meg, míg bennünk dolgozik ez az erő. Várjuk meg, míg bennünk formálódik ki a keményebb étel, főzzük meg előbb mi magunkban ezt az ételt, rágjuk meg, emésszük meg. Legyen a miénk, és amikor eljön az ideje, akkor Isten úgyis meg fogja adni azt a helyzetet, hogy szólj, és ott az a szó erővel fog szólni. Ezekre a helyzetekre érvényes az, hogy Isten Igéje lesz élő és ható, és az Ő szava nem fog visszatérni üresen. De sajnos addig, amíg mi magunk próbálkozunk, és mi magunk avatjuk fel különböző pozíciókba magunkat, és mi találjuk ki magunknak az elhívásainkat és az evangelizálást, addig ezek üres szavak lesznek. Nem fognak célba érni, és a misszió, mint olyan, az egy fiktív, egy kitalált dolog lesz. A misszió, a küldetés szava tulajdonképpen sajnos pont ezek miatt, az erő nélküli szavak miatt a mai világban kezdi értelmét veszíteni, kezdi tartalmát veszíteni, holott egy nagyon nagy erővel bíró szó lenne, ha az ember nem tette volna tönkre. Ideje van annak, mint ahogy Isten helyreállítja a Törvényét, éppúgy helyreállítja az Ő evangéliumát is, és helyreállítja azt, hogy mit jelent az örömhír, mit jelent a bizonyságtevés, mit jelent maga a misszió. Mit jelentenek ezek a szavak? Mit jelentenek ezek valóban Jézus kifejezéseiben? Mik ezek a kiküldések és ma ezt hogyan tudja az ember gyakorolni? Amikor ennyire elcsépeltté, és elfajulttá és kiüresedetté váltak a szavak, pontosan Isten ereje lesz az, ami újra megtöltheti a szavakat értelemmel és tartalommal. Ebben mi eszközök lehetünk. Abban, hogy igen, hagyom, hogy Isten ereje, és az Isteni növekedés végbemenjen bennem, és nem erőszakolom ki magamból a szót, nem fogok kicsikarni magamból egy evangelizációt, vagy egy térítést, hanem amikor adott helyzet lesz, Isten ereje meg fogja bennem szólaltatni mindazt, amit Ő elvégzett. Kívánom valamennyiünknek, hogy ne görcsöljünk az evangelizáláson, ne görcsöljünk a bizonyságtevésen. Ne görcsöljön az ember azon, hogy úgy szeretném elmondani, és nem tudom elmondani, mert Isten meg fogja adni azokat a helyzeteket, azokat az időket, azokat a helyeket, amikor ennek lesz ereje. Mert Ő őrzi az Ő Szavát, és az Ő Szavát akkor engedi ki, és akkor bocsájtja ki, amikor az hatni tud. Viszont ezeket a helyzeteket mi emberek nem látjuk így át, de Isten tudja, Isten látja, és Isten küldi az Ő embereit ezekbe a helyzetekbe. Kívánom, hogy legyünk így résen, ne akarjunk csevegni, csacsogni, és mindenképpen elmondani az örömhírt, a jót, hanem várjunk. Várjuk ki azt a helyzetet, amikor viszont nem tehetünk mást, Isten erejében, és Isten erejével szólnunk kell.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |