|
Shabbat Háázinu Legyen Isten neve Szent Elhangzott a Sófár Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szombati istentiszteletén 2018. szeptember 22.
Orbán Eszter:
Elérkeztünk az utolsó előtti heti szakaszunkhoz és a jövő héten lezárul a Tóra olvasása. Befejeződik Mózes 5 könyve és kezdődik elölről a zsidóságban, hiszen ez az a könyv, amit folytonosan olvasunk, és olvas a zsidóság, 54 heti szakaszra felosztva a különleges szombatokat is, és az ünnepeket is hozzávéve még. S elérkeztünk ennek az 5 könyvnek a végéhez, az utolsó előtti fejezetben járunk, amely Mózes éneke. Mondhatnánk azt is, hogy Mózesnek a búcsú éneke, hiszen Mózesnek több éneke is ismert. Nagyon érdekes lenne összehasonlítani, hogy mikor, milyen énekek hagyták el Mózes száját. Mikor, milyen énekek csendültek fel az ajkáról, hiszen ezek az énekek nem a szó szoros értelmében vett énekek, amiről már többször is említést ejtettünk, hogy nem feltétlenül a dallamok és ritmusok összhangjára kell itt gondolni, hanem valóban egy olyan bizonyságtevésre, egy olyan lelkünkből, bensőnkből, szellemünkből való szóra, ami felhangzik, és ez az a szó, ami attól válik énekké, hogy másnak szól. Egy nagyon érdekes definíció ez az ének fogalma a zsidóságban, hiszen nem csupán egy önmagunknak örömszerzés céljából előadott lírikus költemény feldolgozás, bármilyen gyönyörű dallamvilággal összekombinálva, hanem elsősorban az énekek mindig olyan jelleggel bírnak, ami máshoz, másoknak szól. Egy különleges műfaj a Biblián belül az ének, hiszen mindig valamire fel akarja hívni a figyelmet - másnak. Mindig másnak üzen, és egy figyelemfelkeltő tartalma van. Attól függetlenül, hogy mindegyik ének más és más tartalommal bír, összességében elmondható, hogy mindegyik egy figyelemfelkeltés és a célja az, hogy felhívja a másik embernek a figyelmét arra a bizonyos dologra, amit ő énekel. Mózes éneke tehát, és mondjuk úgy, hogy búcsúéneke az, ami a mostani heti szakaszunk, az utolsó előtti fejezet Mózes 5. könyvében. A 32. fejezet teljessége erről szól. Mózes búcsúénekét a zsidóság a következőképpen hívja: Háázinu. Minden egyes heti szakasz az adott fejezetek első szavaiból lesz elnevezve és így is indul a 32. fejezet: Háázinu Samájim, vagyis: Figyeljetek egek. „Figyeljetek egek, hadd szóljak! Hallgassa a föld is számnak beszédeit! Csepegjen tanításom, mint eső, hulljon, mint harmat a beszédem, mint langyos zápor a gyenge fűre, s mint permetezés a pázsitra! Mert az Úr nevét hirdetem: magasztaljátok Istenünket! Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő útja igazság! Hűséges Isten és nem csalárd, igaz és egyenes ő!” Ez a bevezető része, az elindító része Mózes énekének. Nagyon érdekes megfigyelni azt, hogy tulajdonképpen miben más ez az ének, mint az az ének, amely elhangzott ugyanennek az embernek a szájából akkor, amikor átkeltek a Vörös-tengeren. Akkor is felhangzik egy ének. Ezt az éneket Mózes 2. könyvében a 15. fejezetben olvashatjuk, amit Károli úgy definiál, hogy Mózes dicsérő éneke. Tényleg ajánlom elolvasásra, és egy összehasonlításra ezt a két éneket, hiszen Mózes 2. könyvében, a Vörös-tengeren való átkelés után egy dicsőítő énekről olvashatunk. Arról, hogy megmenekül Izráel, és Mózes valóban áldja Istenét azért, amiért megmentette a népet, azért, amiért áthozta őket, kiszabadította őket Egyiptomból. Tulajdonképpen ekkor szabadultak meg igazán. Ez is nagyon érdekes, hogy mikortól számoljuk a szabadságot, a szabadulást, hiszen nem akkor szabadultak meg, amikor kijöttek Egyiptomból, hanem a valóságos és tényleges szabadság az volt, amikor átkeltek a tengeren és bezárult mögöttük a tenger. A zsidóság is így tartja, hogy ekkor történt meg a kiszabadulás Egyiptomból. Ismerjük a történetet: a Fáraó, amíg a pusztában mentek, az úgy nevezett senki földjén, bármikor leigázhatta volna őket, visszavihette volna őket. Talán még nagyobb volumenű megszabadulásnak tekinti a zsidóság a tengeren való száraz lábbal való átkelést, mint magából az országból való kijövetelt. Pontosan azért, mert Isten hatalma, ereje, fensége jelent meg akkor, amikor átkeltek a Vörös-tengeren száraz lábbal, és az Egyiptom-belieket elnyelte a víz. Erről szól a dicsérő éneke Mózesnek: Isten hatalmáról, mindenségéről, mindenhatóságáról. De nagyon érdekes, mert valahogy ez az ének kevés. Valahogy kevés ahhoz képest, amit Mózes itt az utolsó idejében, halála előtti órákban elmond. Minőségében egész más már ez a 32. fejezet, pedig itt is azt hallhatjuk, hogy hadd hirdessem az Úr nevét, hisz Kőszikla, cselekedete tökéletes, hűséges Isten Ő. Azonban a tartalma és a tartalom mögötti rész, ami miatt ez az ének megszületett már egészen más indíttatású, mint annak idején a Vörös-tenger átkelése után megszületett ének. Hiszen eltelt 40 év. Eltelt 40 év, és ez alatt a 40 év alatt nagyon sok minden történt nemcsak a nép életében, de Mózes életében is. Amikor megszabadul Egyiptomból Mózes, hiszen ő is szabadságra szabadult, ő sem része már Egyiptomnak, bármennyire volt kötődése, kijött onnan, tehát nem térhet ő, egyes szám első személyben sem vissza. Kijött, megszabadult. A tapasztalatait zengi el, a tapasztalatait, a megtapasztalásait önti bizonyság formájába, és eltelik 40 év. S ebben a 32. fejezetben, ha végig olvassuk, észrevesszük, hogy itt már nemcsak a megtapasztalásokról ír Mózes. Sőt, úgy is kezdi: „Csepegjen tanításom, mint eső, hulljon, mint harmat a beszédem, mint langyos zápor a gyenge fűre, és mint permetezés a pázsitra.” Egy érlelés folyamatán vagyunk túl. Megérlelődtek a dolgok, Mózesben éppúgy, mint a népben. Ha valami üzenetet és összefüggést keresünk e között az ének, és az átkelés utáni ének között, akkor azt érezzük, hogy szükséges, hogy a megtapasztalásból a megérlelés folyamatán keresztül ott legyen a tanítás. S egy másik Ige kapcsolódik ehhez, ami egyből eszembe jut, hogy tanítás nélkül az én népem elvész. Igen, kevés volt a mózesi ének, a tengeren való átkelés éneke. Ha csak annyi lett volna, kevés lett volna ahhoz, hogy Isten formálni tudjon, Isten változtatni tudjon. Mit akarok ezzel mondani? Kevés a megtapasztalás bizonysága. Isten tovább akar vinni, és volt 40 év, amikor kijelentette Magát, amikor kijelentette a Törvényét, a tanításait, az Igéit, megismertette Magát a néppel és Mózessel. S ezáltal az ismeret által beérlelt folyamatokat az ember, a nép szellemében, lelkében. Egy érlelő szakasz után, 40 év után egész másként szól Mózes éneke. Úgy gondolom, hogy mi is így vagyunk, s kell, hogy legyünk így, hogy ne ugyanaz az ének csendüljön fel x év után a szánkból, mint akkor a legelején. Ha még mindig csak arról tudunk beszélni 40 év után is – ez a 40 év most képletes szám – , hogy milyen hatalmas, milyen fenséges, milyen dicső, milyen… és nincs mögötte az érlelésnek a folyamata, nincs mögötte az Isteni tanításnak a beszéde, akkor az kevés. Az kevés lenne. Számomra egy olyan üzenet volt most ez a Háázinu heti szakasz, hogy amikor elérkezünk a tórai könyvek utolsó fejezetéhez, nem mondhatom azt, hogy ugyanúgy szólok, és ugyanaz vagyok, mint x évvel ezelőtt, mint akkor, amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet. Kell, hogy változás történjen, minőségi változás. Kell, hogy érlelődjenek az Ige szakaszok, kell, hogy beérjenek mindazok a törvények, amik 40 év alatt ki lettek jelentve, amiket a nép megismert, amiket feldolgozott, amit magáévá tett. Egy érlelési időszak végéhez értünk el. Úgy gondolom, hogy ez számunkra ma is érvényes, és aktuális. Isten elkezd egy folyamatot, de egy idő után várja annak a folyamatnak a gyümölcsét. Mózes éneke, ez a búcsúének ennek az érlelt 40 éves időszaknak a gyümölcse. Megérlelt, megtapasztalt dolgok, megtanult tanítások, kijelentett törvények. Hiszen gondoljuk el, hogy mi történt. Mózes személyesen kapta meg a kijelentést Istentől. Személyesen vette át a törvényeket Istentől. Személyesen tanult Istentől. Mózes nem úgy született, hogy tudta és ismerte a törvényeket kívülről. Neki is ugyanúgy meg kellett tanulni, és amit megtanult tant, azt adta tovább. S azt a megtanult tant a népnek ugyanúgy tovább kellett adni, fiakról, fiakra. Valahol hiányzik sokszor ez a hívő életünkben, mert a megtapasztalásokból akarunk élni. Megmentett egy halálos betegségből, óriási nagy dolog, de tovább kell menni, még tanulni kell abból, hogy hogyan tudom felépíteni ezek után az életemet. Megmentett, kihozott, és megszabadított az alkoholizmusból. Óriási nagy dolog, de nem lehet ezen felépíteni egy hívő életet. Tovább kell menni, tanulni kell. Meg kell ismerni Isten Igéjét, a részletes kinyilatkoztatott Törvényét, hogy mit, és hogyan tudok még aktualizálni a mindennapokra. Kell az ismeret és összhangban kell, hogy legyen a bizonyság és az ismeret. Mint, ahogy a hit és tudás sem egymás ellen kell, hogy dolgozzon, hanem összhangban, egymást ki kell, hogy egészítse. Ugyanígy a megtapasztalás, a bizonyság is. Az átélt „Isten élmények” önmagukban kevesek, kell hozzá az ismeret. Kell hozzá, hogy tudjam, hogy ez miért van, mi az ok, és milyen okozata lesz. Mi az előzmény, és annak mi lesz a következménye. Isten tanítani akar, és ez a 40 év, ez egy tanulási időszak volt Izráel életében. Felkészítés arra, hogy be tudjon menni a Kánaánba, hogy azután ne ott kelljen megtanulni, hogy hogyan kell ezt és ezt csinálni, hanem ott már alkalmazni tudja. Úgy gondolom, hogy a mi életünk is ilyen, amikor megszabadulunk Egyiptomból, amikor kijövünk, amikor a világtól elszakadunk, akkor először csak az a hatalmas nagy hálaérzet van bennünk, ami Mózesben is ott volt, hogy köszönöm, köszönöm, hogy mekkora vagy Istenem, hogy milyen fenséges, milyen hatalmas, és a lelkünk élményeit éljük meg. De egy idő után már több kell, és többre van szükség. Hiszen Mózes sem az a Mózes már, aki akkor kijött, hanem egy egészen megérlelt, szellemében, gondolataiban, érzéseiben érett férfiú lett. Számunkra is ez az üzenet, hogy legyünk, jussunk el ehhez az érettségig. Menjünk el és ne ragadjunk le bizonyos pontoknál és részeknél, hanem készek legyünk tovább fejlődni, készek legyünk a tanítást hallgatni, készek legyünk befogadni. S olyan gyönyörű képeket használ valóban ez a 32. fejezet, akár a lírikusságát tekintve is, hogy hulljon, mint harmat a beszédem. Isten nem egy jégesővel fogja felébreszteni az embert, bár lehet, hogy időnként arra is szükség van, de nem jégesővel jön, és kimos mindent, hogy áttisztítsa az agyát az embernek, hanem, mint a harmat és a langyos zápor a gyenge fűre. Isten beszéde folyamatosan érleli a mi szellemünket, de ennek az érlelődésnek egyszer láthatóvá kell lennie, mint gyümölcs. Mózes éneke ezt prezentálja, ezt mutatja, láthatóvá válik a gyümölcs. S egy idő után nekünk is láthatóvá kell, hogy váljanak a gyümölcsök, és úgy gondolom, hogy láthatóvá is válik. Még az is láthatóvá válik, ha nem látszik. Amikor az embernek nincs gyümölcs az életében, az is látható, hogy valami van, valami elakadt, valami fertőzést kapott, vagy betegséget, vagy valami miatt nincs gyümölcs, de látom, hogy nincs gyümölcs. Mi az ok? Miért nincs? Mi nem jutott el? Mi nem hatotta át a szellemét? Mi történt, hogy nem növekedik, hogy nem indul be? Vissza lehet vezetni ezeket a dolgokat is, és az ember önmaga ilyenkor érdemes, hogy megvizsgálja és tartson egy ilyen jellegű pozitív értelemben vett önkontrollt, hogy valóban, mi akasztott el, ami miatt nem látszódik, pedig látszódhatna, és látják, hogy nincs, de lehetne. Ebből a gondolatból tovább menve a Mózes énekét, ha elolvassuk a folytatást, bizony, nem egy pozitív ének. Az előző énekhez képest elég negatív tartalommal bír a jövőt tekintve, ugyanis elmondja, hogy ez a nemzetség gonosz, hűtlen fiakból áll. S ez a nemzetség nem fogja követni Istent, és elmondja, hogy bizony, Isten el fogja rejteni az orcáját, veszedelmek halmazát fogja rájuk zúdítani, amiért hűtlenek. De azután lesz lehetőségük a visszatérésre. Így lezárni egy életutat, így lezárni egy fejezetet, vagy egyáltalán egy könyvet így lezárni, nos, nem valami bizalomgerjesztő. Ám mégis nagyon pozitív. Nagyon pozitív, mert Mózes nem úgy megy el, és nem úgy hagyja itt a népet, hogy egy álomvilágba ringatja őket, hanem tényeket fog közölni: ez és ez lesz. Ezt és ezt fogod megtenni, és annak ez és ez lesz a következménye. De mindig lesz út a visszatérésre. Ez is egy rendkívül mai, aktuális üzenet, hogy nem egy álomvilágba kell ringatni a hívő embereket, hogy miután majd elfogadod Isten törvényét és megéled a hitéleted, milyen csoda jó lesz neked és semmi betegség nem fog elérni, és Egyiptom nyavalyáját soha nem fogod megtapasztalni. S nem belevinni egy egzakt világba, egy elképzelt világba, hanem Mózes teljesen reálisan megmondja: ez lesz. Ez lesz. Mindezek után mégis ott van, hogy bár meg fogod járni a poklok poklát, bár meg fogod járni azt, hogy milyen Isten nélkül, és milyen az, hogyha nem tartod be ezt és ezt, mégis ott lesz mindig a visszatérésnek a lehetősége. Most jön egy nagyon érdekes pont: nem miattad. Nem miattad hagyja nyitva az ajtót Isten, hanem pontosan azért, amiről délelőtt szó esett: hogy az Ő neve legyen megdicsőítve. Hogy az Ő nevén ne essen csorba, hogy az Ő neve ne legyen megszentségtelenítve. Bár lehet, hogy egy időre meglesz, mert te nép, választott nép, eltérsz, és elmész, és más isteneket imádsz, de Isten nyitva fogja hagyni azt az ajtót, hogy vissza tudjál térni azért, hogy az Ő neve ne legyen megszentségtelenítve. S ha ebből a szemszögből vizsgálom és nézem tovább a szakasz értelmezését, akkor itt nem is a mi hitéletünkről és a mi hívő életünkről van szó, hanem Isten nevének a nagyságáról. S miről is szól a Tóra? S hogyan zárul a Tóra? Azzal zárul, hogy Istennek a neve Szent és sérthetetlen marad. S lehet, hogy te ember, te választott nép, te hívő, te Krisztusban lévő, választottja Istennek, eltérsz, vagy elmész, vagy más isteneket imádsz, vagy kipróbálsz más szellemi áramlatokat, lehet. De Isten ott hagyja nyitva azt a kaput, a visszatérés kapuját, azért, hogyha te visszajössz, akkor az Ő neve ismét fel legyen emelve, ismét magasztalva legyen. Bizony, ha ezt nézzük és ebből a szemszögből tekintünk erre a szakaszra, és magára a Tórára, hogy miért is adatott, és hogy miért is lett ez odaadva a választott népnek, és azután általuk miért lett a világé, mert hiszen mindenkié Isten kinyilatkoztatott Törvénye és nem csak egy bizonyos néprétegé, hanem mindenkié, akkor rájövünk arra, hogy ezért. Nem elsősorban a mi személyes kis életünk rendezése végett, hanem a cél az az, hogy az Ő neve legyen felemelve. Ahogyan délelőtt is szó esett róla: az Ő neve legyen magasztalva, az Ő neve legyen dicsérve, és az Ő neve legyen áldva. Igen, emiatt adatott, és Mózes éneke, hogyha elolvassuk, egy nagyon mélyrepülést mutat, mert valóban felvázolja azt, hogy milyen az Isten nélküli élet akkor a nép számára, ha elhagyják a Törvényt. Fel fogja vázolni azt, hogy micsoda veszedelmek, fegyver fog pusztítani, és jönnek a pogányok, és valóban letiporják tulajdonképpen majd azt az országot, amit Isten a zsidóknak ad, és ez mind megtörténik történelmi eseményként is majd a jövőt tekintve. Ám ott lesz az, hogy de nem fogom ezt hagyni, pontosan azért, hogy megmutassam, hogy az Én nevem minden név felett való név. Pontosan evégett zajlik és hangzik el ez a mózesi ének, hogy vedd észre, hogy nem lesz más név, és nincs más név az ég alatt, Aki előtt meghajlik minden térd, Akié minden uralom mennyen és földön. A mózesi búcsúének tehát pontosan ezt tárja elénk, hogy a hívő életed ne ragadjon le a megtapasztalásnál, ne legyen egy olyan ének, ami csak akkor hangzott el, amikor kijöttél Egyiptomból, hanem legyen több. Legyen több. S mi által lesz több? Azáltal, hogy megismerem a tant, a tanítást, és amikor ismerem, látom a tant, a tanítást, akkor megértem, hogy mi végett adatott. Miért nyilatkoztatta ki Isten ezt az egész Tóráját? Miért olvassa ezt a zsidó nép évről-évre folyamatosan? Miért van az, hogy ez tartotta meg őket? Azért, hogy Isten nevén ne essen csorba. Azért, hogy az Ő neve szentségén ne essen szentségtelenítés, hogy valóban Ő maradjon meg, a Szent. Úgy gondolom, hogy idáig, eddig a pontig csak akkor tud eljutni az ember, ha kilép abból és több lesz, mint csupán Mózes dicsérő éneke. Ki kell lépni, tovább kell menni, mint ahogy a beszélgetésekben is volt, hogy igen, benne vagyunk egy folyamban, nem lehet elválasztani magunkat ettől. Benne vagyunk ebben a folyamban, ebben a folyamatban, és éreznünk kell azt, ahogy haladunk a cél felé. A cél pedig nem az, hogy mi emberek eljussunk az üdvösségre, ez csak egy rész-cél. A cél az, hogy Isten neve legyen Szent. S itt, ezen a Földön éljük meg azt, hogy Szent az Ő neve. Amikor olvasunk a páli levelekben arról, hogy nem test és vér ellen van tusakodásunk, hanem erők, hatalmasságok, fejedelmek ellen, akkor pontosan erről van szó. Az én hívő életem nem miattam adatott, de nem is ti miattatok adatott. Hanem azért adatott, hogy az Ő neve legyen Szent. S azért adatott, hogy Őt dicsérjem, Őt szenteljem meg ezzel. S ezáltal, hogyha a hívő ember így tekint erre, hogy Isten neve lesz Szent, Ő maga, az Ő lénye miatt vagyok én itt e Földön, akkor máris a hatalmasságok és erők viszonyában értjük ezeket a dolgokat. Mi is zajlik itt? A zsidóságban is nagyon sokféle irányzat alakult ki. Nagyon sokszor a zsidóság azokat az embereket, akik nagyon komolyan veszik a hitüket és gyakorolják a Tórát és mély Istenhitük van, azokat az embereket egyszerűen a Fény fiainak nevezi. A Fény fiainak. Ugyanis a zsidóság azt tartja, hogy egyetlen egy Fény van, és nem világosság – erről majd talán később egyszer más aspektusban érdemes lenne beszélni és kitérni. Egyetlen egy Fény van: ez pedig maga az Örökkévaló Isten. Ezt a Fényt akarják elhomályosítani, elsötétíteni, elbagatellizálni, elszürkíteni. Akár teológiákkal, akár másféle dogmákkal, akármilyen istentelen bálványokkal, bármivel. S ez ellen küzd az a zsidó, aki valóban hitét fontosnak tartja, hogy ő a Fény fiaként harcoljon – idézőjelesen harcoljon –, hogy a Fény fiaként éljen itt e világban és ezt másképp nem tudja megtenni csak úgy, hogyha a Tórát viszi, Isten Törvényét képviseli. Ha csak annyit veszünk át ebből, igen, mennyire fontos lenne így élni a hitéletünket, hogy a Fény gyermekeiként és képviselőiként oszlatni a sötétséget, és megmutatni a Fényt – most direkt nem világosságot használok, de mondom ezt majd legközelebb és máskor-, hogy mit jelent a Fény fiának lenni és a Fény gyermekének lenni, ez az ének tökéletesen reprezentálja ezt. Én kívánom, hogy értsük meg, hogy nem miattunk adatott ez a Tóra, és nem miattunk értünk ide a végére, hanem azért, hogy az Ő neve legyen felemelve és magasztalva, naggyá téve és megszentelve. Hogyha ezt megértjük, akkor megértjük, hogy mi végre születtünk erre a világra, mi a hívő életnek a feladata, mi a hívő élet szolgálata, küldetése, elhívása. Mi végett vagyunk? Mózes éneke egy gyönyörű ének, bár, ha elolvassuk, valóban azt vesszük észre, hogy dörgedelmes ének. Dörgedelmes ének. Ez már nem az az ének, ami elhangzott ott a Vörös-tengernél. Ez egy dörgedelmes ének, súlyában, minőségében más és több. Kívánom, hogy érezzük meg a mi hitéletünkben is, hogy ma más vagyok, mint 5 évvel ezelőtt, mint 10 évvel ezelőtt, mint akárhány évvel ezelőtt. Más és több, mert megtanultam, mert megláttam, mert megértettem, hogy minden Ő miatta és Ő érte van. S ha az ember így áll hozzá, akkor valóban megérzi annak a szónak is a jelentését, ami ezt a heti szakaszt jellemzi, és összefoglalja: Háázinu Sámájim - Figyeljetek egek. Egy olyan szót használ erre a figyeljetekre, amit akkor fejezünk ki, amikor felmegyünk egy magaslatra és lefelé akarunk szólni. Fentről lefelé akarunk szólni, egy nagy tömegnek. Ez nem egy olyan figyelemfelkeltés, hogy figyelj barátom, itt vagy mellettem, elmondok neked valamit, hanem ez egy fentről szóló és lefelé hangzó, a völgybe lekiáltó szó. Nagyon érdekes, mert azt mondja: Figyeljetek egek. Fentről kiált le, mégis az egeknek szól. Valahol ez az, amiről beszéltünk beszélgetéseink során itt a csendes nap alkalmából, hogy amikor én megkapom az Isteni Szót, amikor hozzám szól a kijelentett Ige, annak nem az az elsődleges célja, hogy rendbe tegye az én kis nyomorult életemet, hanem az, hogy visszakerüljön az egekhez, visszakerüljön Istenhez, mert ezáltal lesz dicsérve, felmagasztalva, és áldva az Ő neve. Mindez úgy történik Isten hatalmas nagy szeretetével, végtelen nagy türelmével, és kegyelmével, hogy közben én, te, mi minőségében teljesen átalakulunk. Átalakul a szellemünk, megváltozik a gondolkodásunk, és az az új teremtés, amiről beszéltünk, az megszületik. S mindezt egy olyan csodával végzi Isten, és valóban egy olyan szeretettel emeli fel az Ő nevét, hogy közben te és én megéljük ezt, és részesei vagyunk ennek. Úgy is mondhatnám, hogy bevon ebbe az egészbe, és munkatársává tesz, és máris megérezzük azt, hogy nem szolgák és alattvalók vagyunk, hanem összedolgozunk. Együtt dolgozunk. S valóban, hogyha ezt az ember megérzi, hogy én nem magam miatt csinálom ezt az egészet, ezt a hívő életet, és nem is azért vagyok hívő, hogy most az itt körülöttem lévő hitetleneket megtérítsem, hogy gyerünk már, térj már meg, légy már hívő, hanem azért, hogy az Ő nevét felemeljem, akkor egyszerűen megindulnak a szavak nélküli bizonyságtevő életek is. Egyszerűen megéljük azt, amit kell, és akkor nem bonyolítunk, és nem kavarunk dolgokat, hanem olyan világos, olyan fényszerű, olyan tiszta lesz minden. Kívánom, hogy eljussunk Mózestól Mózesig. Eljussunk a kezdettől, onnan, hogy kijöttünk Egyiptomból - hiszen mindannyian megéltük a saját Egyiptomunkat, és mindannyian megéltük a szabadulást- eljussunk addig a Mózesig, aki tudta csepegtetni a Tant, aki megérlelte mindazt, amit Isten kijelentett számára, s valóban a mi érlelődésünknek lehessenek gyümölcsei, látható gyümölcsei. Amikor itt, ebben a földi világban éljük a hitéletünket, akkor valahol az a feladatunk, hogy Isten nevét Szentté, sérthetetlenné, naggyá, és magasztossá tegyük, de mindezt úgy, hogy közben mi magunk láthatóan megváltozunk. S láthatóan megváltozik a szellemi életünk, a lelki életünk, és sok esetben ez kihat a fizikális testünk életére is. A változás megélése az Örökben. Ez nagyon érdekes és izgalmas téma. Így zárom ezzel a gondolatmenetemet és valóban kívánom, hogy a Tóra olvasásban észrevegyük a folyamatos változást. Észrevegyük a változást a mi saját szellemi, lelki életünkben, a gondolkodásmódunkban, mert ha valóban az ember elkezdi mélyebben vizsgálni az Igét, egyre inkább mélyebben, még azt a részt is, amit már 50 éve kívülről tud, mindig új és új megvilágításban, új üzenettel fog bírni. Isten szavát nem lehet megunni, Istennek a szava nem egy olyan szó, ami statikus és soha nem tudna újat adni, vagy csak egy valamit mond. Az Ő egyetlen egy szavában is rengeteg üzenet van, és számtalan gondolat, mely újabb gondolatot ébreszt. Kívánom, hogy így olvassuk az Igét, hogy ne egy magyarázatnál ragadjunk le, amit tanultunk x éve valakitől, hanem hagyjuk azt az érlelést, azt a munkát, amit Isten dolgoz ki bennünk. Mert akkor lesz ilyen énekünk, amit Mózes a 32. fejezetben énekelt el.
Orbán Béla: Köszönöm a jó kívánságot. Mózestől Mózesig, megfogott ez a kívánság, azért ezt most egy kicsit hadd kérjem, hogy majd később. Tudvalevőleg Mózes ott a Tábor hegyén együtt volt Illéssel és a tanítványokkal. Én most egy kicsit várnék azzal, hogy Mózessel találkoznék. Tehát azért megvárom az utolsó ítéletet, amikor üdvösség tárgyában talán Mózessel is találkozom, már olyan értelemben, hogy nem tudom, mi lesz a mennyekben. A másik pedig az, hogy azért sok gondolatot előhoztál. Az első az, hogy a szabadulás valójában mikor történik meg a választott nép életében. Mikor beszélünk a szabadságról, a szabadság ünnepéről? Nem az Egyiptomi kivonulástól, a Nádas-tengeren való átvonulástól és ez elgondolkoztatott egy pillanatra, hogy a mi életünkben sem az a szabadulás, hogy megúsztam a hétköznapoknak a rabigáját, a vályogvetését, és a sárdagasztását, hanem az, hogy még a haláltól is megmentett. Hiszen maga az, ahogy álltak a két vízoszlop között, menetelt a nép, az maga a látványos halál volt, hogy bármikor összecsaphat feletted. S a hátad mögött, amikor jöttek a vasszekerekkel az egyiptomiak, az nem egészen egy életbiztosítás volt, hogy nem érnek utol, akik vitték a gyerekeket, öregeket, a kis motyójukat, a zsidóság, Izráel népe. S a mi életünkben is legyen már meg végre a szabadulásnak az öröme, hogy nem: jaj, de jó, ettől, meg attól nem kell félnem, jaj, de jó, hogy már nem kell ez, meg az, meg amaz, meg nem üldöz, meg összecsap. Az jusson eszembe mindig, hogy összecsaphattak volna a hullámok már a szabad állapotomban is, mert a szabadság a haláltól való megszabadulás. A megváltás képlete a szabadságod, és nem a megtérésed, hogy meghallgatta Isten az imádat, kihozott a bajból. Ne a bajból való szabadulást kérjed, hanem a haláltól való szabadságot. Pontosan azért, hogy dicsőíteni tudjad Istent. A másik, amiről valóban később kell beszélni, „jehi or”, vagyis a „legyen világosság”-nak a kérdéséről, hiszen nemsokára Berésith, a teremtésnek a heti szakasza, az első lapok jönnek a Bibliából. Nem kell nagyon messzire menni, valóban meg kell érteni, hogy a világosságnak a ténye, a Fény emberei mi lehetünk. Azonban a Fény nem azt jelenti, mint a különböző Harry Potteres játékokban, hogy a fénykarddal itt szórakozunk. A Fény valóban azt jelenti, hogy energia, erő. Isten, amikor azt mondta: legyen világosság, akkor nem bekapcsolta a reflektorokat, nem luxokban mérhető állapotot hozott létre, hanem az Ő ereje azt mondta: legyen erő. S ha új életet akarsz kapni, kezdeni, akkor ott van, hogy legyen erő, és Isten mondja ezt ki. Isten mondja ki, hogy legyen erő. Nem a te erőd, hanem az Én erőm legyen a te életedben. S olyan jó lenne, ha az újjászületésben valóban megérezhetnénk ezt a teremtő erejét, az új ember, az új teremtésnek a lényegét. Legyen erő: az Én erőm. Az Én világosságom, amikor tényleg ott az ároni áldásban is, hogy világosítsa meg az Úr az Ő orcáját, az Ő erejével nézzen rád. Valójában tisztítson, szabadítson meg és vizsgáljon át. S amikor tényleg erről az énekről beszélünk, elővehetnénk a 18. vagy a 90. zsoltárt is, mint szinonimákat, mint kapcsolódó zsoltárokat. Bennem csak egy megható történet van, az, hogy ez a Mózes, aki ilyen kemény fickó volt, beleverte a földbe az egyiptomit, meg köztörvényes szinten is keménykedett, bizony azt mondja, hogy nem akarok ordítani. Nem akarok fegyelmezni, nem akarok diktálni. A beszédem, mint a harmat, és ebben benne van az a finomság, hogy amikor mi beszélünk bárkivel, tudd meg, hogy a mag ott van, ha már találkoztál valakivel. Ott van, már Isten beültette a hitnek a magját, még nem kelt ki, ott van benne a vágy, az már a mag. Te ne üss, vágj a törvényekkel. Nem kell itt fenyítgetni Armagedonnal, meg mindenfélékkel. Szép csendesen add neki Isten Igéjét, hogy kikeljen az életében a hit, kikeljen az életében mindaz, aminek fel kell nőni, gyümölcsöt kell hozni. Ne fenyegessünk, mert félelemmel nem lehet Isten emberét megszülni, és nem lehet új életeket teremteni. Ez a kemény ember, ez a Mózes, aki sok mindenen átment azért, nem szerettem volna a helyében lenni, mert elég puha vagyok még hozzá képest, de a történet az, hogy ez az ember egészen átmegy, hogy mint a harmat, egész finomsággal. S tudd meg, hogy egy kezdő hívő embernek az élete olyan, mint amikor te elszórod a füvet, és még ekkorka, azt te slaggal ne locsold már. Annak megvan az ideje és módja. Ugyanakkor a zsidóság tényleg sokszor énekli a chanukai énekét is: „Maoz Cur”, „az én Kősziklám: Isten”. Igen, Ő az én Kősziklám. De most áttérek a délelőttire is, és áttérek arra is, ami úgymond újszövetségi, ami nem létező, hiszen megújított szövetségről van szó, hogy a Maoz Cur-nak van egy folytatása: minket pedig Sziklaplatóra állított. Ez van a Bibliában. S Bibliában kétféle kő van: az egyik, ami Isten, amelyikből a víz folyik, úgy, ahogy Mózes rácsapott, Isten Igéje. De van egy másik: az a tufa réteg, az a plató, amire Isten bennünket állított: ez maga a Krisztusi alap. Nem szikla, hanem az a szivacsos szerkezetű kő, amelyik az olajat tartalmazza. Tudd meg, hogy akár ma, akármikor Isten erre az alapra akar állítani, ahol olaj van. Amelyik világosságot ad neked, energiát is, hogyne, Amelyik gyógyulást ad, Amelyik felkenést ad, Amelyre szükségünk van. Erre az alapra akar állítani, a gyógyulás alapjára. A világosság alapjára, arra az olajra, ami a Szent Szellem olaja. Ebben a korban élünk. A Kőszikla adott nekünk egy Sziklaplatót, egy tufaréteget, és erre álljunk most már rá. S akkor megértjük azt, hogyan lehet Isten nevét dicsőíteni. Úgy, hogy Ő minden hatalmat átadott Krisztusnak. De Krisztus úgy, ahogy van, Isten neveiben működik. Mert Ő a mi gyógyítónk: Jahve Raffa, Ő a mi gondviselőnk, Ő a mi szabadítónk. Hát akkor kihez kell fordulnunk kéréseinkkel, hogy működjön Isten akarata az életünkben. Az, ha Isten nevét kimondjuk, akkor Krisztushoz fordulunk, hiszen megkapta mindezt a hatalmat. Fordulj már hozzá, és ne névleges keresztény legyél, hogy akarok gyógyulni, mutasd meg, gondoskodj. Legyenek Isten nevei valóság Krisztus által az életemben, és akkor lesz hálaadás Istennek, és akkor fogsz dicsőíteni, és akkor fogod magasztalni Istent, hogy adta az Ő Fiát éretted. Akkor. Ezek ilyen körök. Hagyd abba már végre az önsajnálatodat. Hagyd végre már a magán kívánságaidat. Egyedül vagy, meg jaj, kibokamodott a ficám, meg nem tudom, mi bajod van. Hagyd már abba, tanulj már meg imádkozni. Menj oda: Örökkévaló Istenem, add Krisztus által a világosságomat: Én vagyok a világ Világossága. Add a Te Igédet: Én vagyok az élő víz. Hát mi kell még? Itt ülsz keresztény néven, itt ülsz és nem érted, hogy Isten Önmagát adta? Csak oda kellene menni az Ő nevét áldani. Uram, Te adtál egy Nevet nekem. Te ott valamikor vezetted a Te népedet, de most idejöttél közénk, és a Szent Szellem által adod mindazt, Aki Te vagy. Hát igen, így dicsőítsed Isten nevét, magasztalva, mindazért, ami történt, áldva, és hálákat adva, és akkor majd énekelhetsz, új éneket. Annyi ének van a Bibliában. Annyi ének van, és annyiszor elhangzik a zsoltárban is: énekelj új éneket. Nem a te sirató éneked kell. Nem. Mint a vénasszonyok a halott mellett. A magad halottja mellett, ott énekelsz. Hanem új éneket, mert valóság lett Isten akarata Krisztusban és a te életedben. Ezt végre kérd már el. Tőled függ. Ő felkínálta. Ő adta, sőt, kegyelme és szeretete által adta Krisztusban. Mit sírsz? Ez a hitetlenséged és – majdnem azt mondom Istennek a megalázása, gyalázata. Ha te hívő vagy és valóban újjászülettél, mitől félsz már? Mondjam a neveit Istennek? Mondjam a bizonyságát, hogy az életemben hányszor volt gondviselő, hányszor volt gyógyító? Hát nem ismered a bibliai igéket, hogy Ő a betegségeinket felvitte? Hány bizonyság? Neked a te bizonyságod kell, ez a baj. Ez a baj. A te akaratod kell, te akarsz isten lenni, ez a baj. Add már át a helyet Istennek, s értsd meg, hogyha itt tartasz, hogy sírsz, nyivákolsz, vagy Egyiptomban vagy még, vagy halálos veszedelemben ott a Nádas-tenger közepén, ha nincs igazán olyan a szívedben és a szádon: köszönöm, hogy a halál verméből kihoztál, és a Nádas-tenger össze nem csapódott felettem, akkor azt mondom: szabad vagy. Akkor vagy szabad, ha megérted, hogy a halálból hozott életre. Ha megérted végre. Akkor mondom, hogy szabad vagy, de akkor kötelességed is kimondani, és ne felejtsd el, neked nem hatalmad van, hanem kötelességed. Amikor Mózes azt mondja: Figyeljetek egek, az nemcsak visszaigazolása volt Isten akaratának, ott volt még más is. A Sátán és a bukott angyalok. S ha te nem mondod ki, a Sátán röhög rajtad. Neked a Sátán előtt kell bizonyságot tenni. Igen, kihozott, megmentette az életemet, a helyemre tett! Lássátok egek! Lássad Sátán, mit cselekedett. Te Isten bizonysága vagy. Teneked kell Isten bizonyságának lenni Krisztus népében, mert sokszor elmondtam: te vagy a Sátán ítéleténél a koronatanú. Ha valaki tudja, hogy a Sátán mit csinált, te, aki a cinkosa voltál, te nagyon is tudod. Én is voltam. Nem sátánista, ilyen művészi szavakat mondok. Én, igen, azt akartam, amit ő, a testem, a lelkem kívánságai az ő kívánságai voltak. Igen, jól átvert. Igen, jól megszédített, és vádolom a Sátánt. Vádolom, te voltál az, aki engem bevittél, és cinkosoddá tettél, de semmi közöm hozzád. Szabad vagyok. S ez a te kötelességed is ma.
AZ OLDALAINKON SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI JOGVÉDELEM ALATT ÁLNAK, ÍGY AZOK BÁRMILYEN JELLEGŰ TERJESZTÉSE ÉS PUBLIKÁLÁSA KIZÁRÓLAG ELŐZETES BELEEGYEZÉSSEL TÖRTÉNHET! |