Bizonyságok
 
 
 
Végre! Jó irányba haladok...
 

Nálam valahogy a fontos dolgok mindig csendben történnek. Olyan gyülekezetből érkeztem – kiéhezve az élő Igére – amelyben soha nem volt téma a bemerítkezés, így sokáig nem is tudtam mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Gyermekkeresztséggel és ifjúkori konfirmációval bárki a gyülekezet tagja lehetett. Én is „átestem” ezeken szülői nyomásra, bár ez akkoriban semmit sem jelentett a számomra. Istennek viszont teljesen más terve volt velem. Az első munkahelyemen olyan ember mellett dolgoztam, akin keresztül megláttam Isten szeretetét, megértettem, hogy Ő él, szeret, terve van velem, értem is adta Krisztust. Megszólított és elindultam felé, ekkor azt hittem, hogy az életemet is teljesen odaadtam a kezébe. Nagy lelkesedéssel nekiindultam, de valahogy mindig elbuktam, ez egyre jobban zavart. Néhány év múlva úgy éreztem, hogy Isten csődöt mondott velem, lehet, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy vezessen, utáltam magam. Szerettem Istent és szerettem volna tanítható gyermeke lenni, akit fel tud használni, de mindezt a saját erőmből tettem, ami senkinek sem sikerülhet, így persze nekem sem ment. Nehéz időszak volt, nem vettem azt sem észre, hogy sikertelen életemért egy idő múlva Istent kezdtem hibáztatni. Miért nem adott lehetőséget, miért nem vezetett oda, ahol…, nekem miért nem adta meg azt, amit mások kaptak…Elrontott keresztyén életemért Őt tettem felelőssé, hisz mégiscsak mindennek Ura Ő.
 

A vágy Isten közelségére viszont végig itt volt a szívemben, nem engedett végleg elsüllyedni. Tudtam, hogy az akkori gyülekezetem nem tud feleletet adni a kérdéseimre, ahhoz épp elég megfáradt hívő embert láttam ott. Nem kerestem, de egy nap kaptam ezt a közösséget, ahol sok-sok idő után újra megtapasztalhattam azt, hogy Isten szól hozzám. Hamarosan viszont egy számomra zavaró körülménnyel találtam szembe magam, amit úgy éltem meg, hogy a közösség tagjai nem fogadnak el testvérnek bemerítkezés nélkül. Nagyon fájdalmas időszak volt, mert úgy éreztem, hogy itthon vagyok ebben a közösségben, csak ők fogadnak idegenként. Emberi nyomásra, elvárásra ekkor már semmit sem akartam tenni. Majdnem itt hagytam a közösséget, de Isten nem engedte, hisz azért jöttem, hogy Őhozzá kerüljek közelebb és Ő most itt szól hozzám. Ahogy hallottam az élő Igét, úgy kaptam feleleteket a kérdéseimre és egyre több dologban tudtam igent mondani Neki, megtapasztaltam újra közelségét. A tavalyi év úgy kezdődött, hogy otthon, egyedül, újra átadtam az életemet Istennek, kértem őt, hogy mindenben legyen meg az Ő akarata. Ekkor elkezdődött valami új az életemben, kinyílt az Ige az otthoni csendességeimben is, megtapasztaltam azt, hogy Isten nem azért ítél meg, hogy büntessen és elpusztítson, hanem, hogy rendeződhessen az a terület is az életemben és helyre állhassak. Úgy éreztem, hogy Isten nagyon közel jött hozzám. A megtérésem és év kezdeti újbóli életátadásom csendben csak Isten és én közöttem történt talán ezért indult el bennem a vágy arra, hogy valamilyen látható válaszlépést én is tegyek Isten felé, ennek kifejezése lehetne a bemerítkezés. Egyre fontosabbá vált ez a kérdés számomra. Előtte viszont szembesülnöm kellett azzal és rendeznem kellett azt, hogy mindenért Őt hibáztattam. A csendes hétvégén még nem, de a következő szombaton már készen álltam arra, hogy látható módon is kijelentsem azt, hogy a teljes életemet átadom Krisztus kezébe, amit a Dunába történő bemerítkezéssel meg is tettem azok előtt, akik szinte először vették észre rajtam a változást és fogadtak el testvérként.
 

Tudom, hogy Krisztus testéhez tartozom, védelme alatt vagyok és vezet, bár néha fájdalmas, de örülök, ha egy-egy kérdést, vagy területet odaadhatok a kezébe. Már nem a saját erőmből haladok az Ő útján, hanem egyszerűen hagyom, hogy Krisztus Szelleme munkálkodjon bennem és tudom, hogy mindenhol előttem megy, nekem csak követnem kell Őt.
 

2010. Ági
 
 

Copyright © 2005-2019 SÓFÁR Közösség
http://kehilatshofar.com