Bizonyságok
 
 
 
Álomból valóság  

 

"Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!" ( Ésaiás 55: 8, 9)

 

 

Megtaláltam életem párját.

Bár, nem kerestem, ezért inkább azt mondom, találkoztam életem párjával. Azzal ez emberrel, akit Isten a számomra tervezett, és akinek számára Isten engem rendelt. Azzal az emberrel, akivel földi életemet együtt kell és lehet eltöltenem, akivel egy úton kell járnom, aki az én társam, párom, életem párja, és akinek én vagyok az ő életének párja.

Nem kerestem, mert már régóta tudom, és világossá vált számomra, hogy nem kell keresnem. Tudtam, hogy Isten fogja adni, Tőle kértem és vártam. Nem kellett keresnem, mert ha keresnem kellett volna, bárhol, bármikor kereshettem volna, éjjel-nappal. És hol kerestem volna? Az utcán? Köztereken? Járművön? Szórakozóhelyen? Nyilván Krisztushoz megtérve, újjászületve ezek a lehetőségek kizártak. Akkor talán gyülekezetről gyülekezetre jártam volna, keresni az Igazit, akit Isten elrendelt számomra? Ezzel csak annyi a bibi, hogy ha az ember keres, olyan valakit keres, aki a számára megfelelő. Legalábbis, akit megfelelőnek gondol saját maga számára. És az ember sajnos hajlamos arra (főleg, ha nincs teljes életátadás és Krisztus Szellemének az uralma nem valóságos), hogy sokszor az ő teste és lelke számára keres, és talál is megfelelőt, ami azonban nem biztos, hogy Isten akaratával megegyezik. Sőt, legtöbb esetben a Sátán igyekszik a test és a lélek kísértésével, a szépnek és kívánatosnak kínálásával megakadályozni Isten Akaratának és Bizonyságainak beteljesülését. Igen az ember olyat keres, aki a számára megfelelő. Szép, okos, jóképű, "milyen szépen gitározik", "milyen szépen énekel", "milyen jó humora van", stb, stb, mind-mind a lélek és a test kívánsága.

Tudtam, hogy nem kell keresnem, mert nem tudtam, hogy kit és "milyet" keressek, nem tudtam, hogy Isten Kit tervezett el a számomra. És most mondhatom, hogy milyen jó, hogy nem kerestem, hogy Isten elvégezte bennem a teljes elengedést, a lelkem és testem kívánságainak teljes elengedését, hogy szétoszlatta a rózsaszín ködfelhőt, hogy felébresztett álmomból, hogy világossá tette, nem kell keresnem, mert ha kerestem volna, SOHASEM találtam volna meg. Azt, akibe most szerelmes vagyok, aki ha nincs velem, „őrületesen” hiányzik, akivel a nap minden percében együtt akarok lenni, és nem unom meg, és sosem fogom megunni. Nem, mert ő a társam, a másik felem, akivel Egy vagyok. "Férfiúvá és asszonnyá teremté őket."

 

Sohasem találtam volna meg, mert a testi és a lelki kívánságaim, amik még a világból valók voltak, totálisan félrevittek volna. Valójában fogalmam sem volt róla, hogy mi a jó nekem. Miután újjászülettem, Isten világossá tette a számomra, hogy le kell tennem, el kell engednem a vágyamat, akaratomat, elképzelésemet mindennel kapcsolatban, a társamra tekintve is. Isten akaratát akartam, ilyen módon meg tudtam tenni, letettem a lelkemnek kívánságait. Immáron többre, a szellemire, Krisztus Szellemének teljes uralmára vágytam a társkérdésben, az eljövendő párkapcsolatomban, házasságomban is. A keresés világosan kizárt dolog lett, ahogy fentebb már írtam: hol kerestem volna, és kit? Világos lett, el kell kérnem Istentől azt, akit Ő a számomra eltervezett még az idők kezdete előtt, azt akit Ő fog adni, ott és akkor, mikor eljön az ideje. Tudtam, nyitottnak kell lennem, hogy ha Isten ad, fogadni tudjam, tudtam, hogy figyelnem kell. Nem keresnem, csak figyelnem. De nem a lelkem szemeivel a fiatal fiúkra, hanem Krisztus Szellemének vezetése által az Ő Szavára, az Ő Akaratára, az Ő "Ujjára", Ami megmutatja majd, hogy Kit akar nekem társnak adni. És Ő meg is mutatta, rámutatott ki Az, akivel eggyé kell válnom, Akit Ő a családom papjának tervezett.

 

Persze az elengedés nem ment egyik napról a másikra. Sőt, elég hosszú ideig tudattalanul ragaszkodtam a saját vágyaimhoz, elképzeléseimhez, amik majdhogynem hatalmas tévútra vittek. Újjászületésem után két évvel körülbelül történt, hogy Isten nagyon megítélt, és leleplezte a hazug elképzeléseimet, és akaratomat, amikről azt hittem, Istentől valóan vannak bennem. Mint kiderült a Hazugság Atyjától, a Sátántól való volt egy elképzelés, egy lelki vágy egy fiúról, akit még világi "életemből" ismertem, akiről azt hittem, akiről elhittem a Sátánnak, hogy Isten őt szánta nekem. Nagyon hálás vagyok az Örökkévalónak, hogy megítélt engedetlenségemért (mert el kellett volna már engednem rég saját akaratomat), és varázslásomért, ugyanis súlyosan Isten Akarata ellen imádkoztam, mikor kértem, hogy mielőbb összejöhessünk ezzel a fiúval. Nagyon nagy hála van a szívemben, hogy Isten szeretete nem humanista, és fájdalmasan megítélt és szembesített bűnömmel. Ilyen módon megakadályozta, hogy tönkre tegyem az életemet, és átok alá kerüljek. Igen, az Ő szeretete nem humanista, és képmutató, Ő úgy szeretett akkor is, mikor (már újjászületésem után) engedetlenségben és bűnben voltam, hogy megítélt és összetört, ami abban a pillanatban elviselhetetlen fájdalom volt, mégis ennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy a Kegyelem által szabadulva a helyes Útra léphessek, és hogy most boldog lehessek Azzal az emberrel, akivel egyedül boldog lehetek, hiszen Isten Őt adta, Őt akarta adni.

A kemény ítélet és "hidegzuhany" után történt, hogy valósággal elengedtem akaratomat és elképzelésemet a társammal kapcsolatban is, és körülbelül egy évre rá kezdődött, kezdődhetett el valami Új. Valami, ami már az Ő Akarata volt, egy kapcsolat, egy közelebb kerülés ahhoz az emberhez, férfihoz, akit Isten a számomra elrendelt. Ezt az embert különben már két év óta ismertem, már akkor is, mikor még lelki vágyaimat követve megtörtént ez az eset, amit az imént leírtam. Számtalanszor találkoztam vele, és fel sem merült bennem, hogy ő lehet a számomra megfelelő, akit Isten nekem tervezett, akinek én a hozzáillő Segítőtársa vagyok. A testi, és lelki vágyaim, amik egyértelműen még a világból származtak ( hiszen azt a fiút még világi koromból ismertem), oly módon elvakítottak, hogy két évig szinte a Társam mellet éltem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ő az, akire vágyom, és mindig is vágytam. Három év (három évvel ezelőtt születtem újjá) fájdalmas és nehéz út után, ami tele volt ítéletekkel és szembesülésekkel, végre elérkezett az idő, hogy fel tudtam ismerni, meg tudtam látni Isten Akaratát.

 

Az Örökkévaló csodásan intézte a dolgokat. Mikor nekünk még fogalmunk sem volt semmiről, Ő már tudta, mi hogyan fog történni.

Nem sokkal újjászületésem után egyre inkább sürgetőbbé vált az érzés és a gondolat, hogy el kell költöznöm szülőházamból, el kell válnom szülőanyámtól, és önálló, független életet kell kezdenem. Egy a közösségbe járó lánnyal, aki szintén ugyanennek érezte szükségét, megbeszéltük, és megterveztük, hogy összeköltözünk, közösen bérelünk valahol egy lakást. Sokmindent elterveztünk, hány szobásat akarunk, hol akarjuk, sokat beszélgettünk közös terveinkről. Csak hát ezzel volt egy kis probléma, nem akart összejönni a dolog. Az albérletek mind nagyon drágák voltak, amikre nekem nem volt elegendő pénzem. Nagyon elszomorodtam, hívőként hitetlenné váltam, úgy gondoltam kizárt dolog, hogy sikerül elköltöznöm otthonról. Már nem ragaszkodtam a közös költözéshez, lemondtam szinte az egészről, Isten kezébe tettem (végre), kértem, hogy segítsen. És a segítség meg is érkezett.

Egyik alkalommal, mikor közösségi találkozó volt, mondta az egyik lány, hogy van egy lehetőség arra, hogy egy idős holokauszt túlélő nénihez költözzek, akinek szüksége van egy "gondozóra". A lakásban egy teljesen különálló részem lenne, saját fürdőszobával, wc-vel.

Már elsőre szimpatikus volt a dolog, meg is beszéltünk egy találkozót, egy látogatást a néninél. Mikor ez megtörtént, mikor ott voltam abban a szobában, ahol jelen pillanatban is tartózkodom, éreztem, és szinte már akkor biztos voltam benne, hogy Igen, ez Isten Akarata. Később aztán, a "gondolkodási idő" alatt egyre erősebben éreztem ezt, végül meghoztam a döntést: ide költözöm. Ide költöztem, és mikor első estémet töltöttem ebben a szobában, békességem és örömöm volt, éreztem, hogy valami Új kezdete ez, és tudtam, hogy Isten Akarata.

 

Valóban. Itt ismerkedtem meg a Társammal, a Férjemmel, aki történetesen a néninek az unokája. És a többit már leírtam. Két év ismeretség után, mialatt ő is, és én is leírtunk még egy-egy felesleges kört, egymásra találtunk. Ő közeledett, én pedig engedtem, hogy közeledjen, mert egyre inkább éreztem, hogy Isten így akarja.

Honnan tudtam, hogy Ez Isten Akarata, mikor korábban is már azt gondoltam valamire, hogy az Isten Akarata? Azt hiszem ez egy elég klasszikus kérdés a hitetlenek és a keresztények körében egyaránt.

Erre azt válaszolnám, hogy a kettő között nagyon nagy különbség volt. Korábban elvakultan, a világi kötelékemtől még meg nem tisztultan, egy belső (Sátán által elferdült) vágy, akarat sugallta számomra azt, hogy Isten Akarata. Valójában egyáltalán nem voltam meggyőződve annak Igazságáról, csak görcsösen ragaszkodtam elképzelésemhez, akaratomhoz.

 

Azonban, ha Isten valóban ad valamit, arról nincs kétség, hogy tényleg Tőle van-e. Az Világos, mint a Nap. Egyértelművé teszi minden dologban, a láthatóban, és a láthatatlanban egyaránt. Az ajtók becsukódnak, csak egyetlen marad nyitva.

Ebben az esetben ez úgy történt, hogy elköltöztem ehhez a nénihez, akinek volt egy unokája, aki kezdettől bejárt rendszeresen a szobámba. Azon kaptam magam, hogy folyton a szobámban ül, anélkül, hogy én engedtem volna be, hiszen kulcsa volt a "lakásomhoz". Ilyen módon közelebb került hozzám, mint bármilyen más fiú, akivel akkor néha találkoztam (a suliban, vagy a közösségben). Hiszen a szobámban találkoztunk rendszeresen, reggel, délután vagy este, ebédkor, vacsoránál, fürdés előtt, vagy fürdés után, amiről talán elmondhatjuk, hogy sok esetben is csak a sokadik randi után van erre módja az Ifjúnak. És közben, velem egy időben Istenhez is vonzódni kezdett ez a Fiú. Igen, eléggé egyértelművé vált, Isten "kiszúrta" Vele a szememet. És, ahogyan írtam, hogy a láthatatlanban is egyértelművé teszi, igen, elkezdtem vágyni rá, (de nem olyan módon, mint a másik esetben, hanem tisztán és természetesen), és egyre inkább éreztem, belső megbizonyosodásom lett róla a Szívemben is arról, hogy Ez Istennek az Akarata.

Az Esküvő, vagy mondjuk inkább Szövetségkötésnek, megvolt. Elindultunk Egy Úton, kéz a Kézben, a mi kezünk összefonódva az Ő Kezében. Elindultunk immáron egyként Hazafelé.

 

Zárszóként, hogy hogyan történhetett meg mindez két szót emelnék ki: elengedés és engedelmesség. El kellett engednem saját akaratomat a társkérdésben és a lakáskérdésben is, azután vehettem csak észre Isten Akaratát. És nem maradt más hátra, mint az engedelmesség. A döntés, és a lépés. És íme, újjá lett minden, ahogyan ezt korábban valaki másnak a bizonyságában olvashattam.

 

De hogy teljes legyen, a két szó mellett még három szót megemlítek: Törvény, Ítélet és Kegyelem. Isten a Törvénye által megítélte bennem a bűnt, és Kegyelme által, megtisztulva és szabadulva attól, léphettem tovább, Előre.

 

Álomból valóság lett. A rózsaszín ködfelhő, és a viharos égbolt egyaránt eltűnt. Végre megélhetem a Valóságot, Isten Igazságát, és betölthetetem az elhívásomat nőként, feleségként, és ha Isten is úgy akarja, egyszer majd anyaként.
 
Beöthy Ildikó

Copyright © 2005-2019 SÓFÁR Közösség
http://kehilatshofar.com