Bizonyságok
 
 
Az anyaságról

 

Kislánykoromban mindig is vágytam rá, hogy majd egyszer anya leszek. S ha egyszer anya leszek, akkor nagyon fogom szeretni, védeni, őrizni gyermekemet. Ennek a mélyről jövő érzésnek az előzménye az volt, hogy anya nélkül nőttem fel. Szüleim 4 éves koromban elváltak, én apámhoz kerültem, aki újraházasodott. Lett egy nevelőanyám, aki nem nevelt, csak úgy volt, és nem volt igazából körülöttem sehol egy nő, akitől tanulhattam volna, mit jelent feleségnek, anyának lenni-aki egy kis melegséggel, gondoskodással figyelt volna rám. Gyermekként ahogy tudtam, mindig odacsapódtam valakihez, akitől egy kis anyai szeretetet, törődést kikuncsoroghattam magamnak.

 

Aztán teltek múltak az évek és időközben sorra születtek a féltestvéreim anyám és apám második házasságából. A további ide-oda csapódás folytatódott és már igen hamar, 8 évesen belekerültem a szülői szerepbe. Anyámnak nem sok ideje volt foglalkozni két kisebb testvéremmel, így a kicsik születésétől fogva nem csupán nővérük, hanem pótanyjuk lettem. Rám hárult a feladat, hogy etessem, itassam, fürdessem,pelenkázzam, altassam őket, s jóformán - az iskola mellett- minden pillanatomat velük töltöttem.

 

Ha visszagondolok erre az időszakara, gyermekkorom és kamaszkorom nem a játékok, a szórakozások, a barátságok, később a nagy filozófiák és az élet értelmének a kutatásáról szólt, hanem arról, hogy két kis ember életérol gondoskodtam. Nem csupán a fizikális szükségleteikről, hanem már óvódás, kisiskoláskorukban a lelki, szellemi életük fejlődéséről is. Sokszor magam jobban tudtam, mire képesek, hogy megy nekik a tanulás, miből jobbak, miből gyengébbek, mit szeretnek, mit nem kedvelnek, mint saját szüleik. Nemegyszer magam ültem be szülői értekezletre, fogadóórákra. Az esti velük együtt való tanulás is rám hárult, mivel szüleik éjjel-nappal csak dolgoztak.

 

Így aztán észre sem vettem, hogy minden bennem rejlő anyai ösztönöm működésbe indult. Mivel kiskorom óta hittem Istenben, szinte az első dolgom az volt, hogy továbbadjam testvéreimnek is mindazt az ismeretet, melyet én is megéltem. Az esténkénti Biblia olvasásunk, imádkozásunk mindennapossá vált -mindamellett, hogy a szülők nem voltak hívők. Érzéseim is egyre inkább felelősségteljes,óvó, szerető anyai érzésekké váltak.

Sok ismerősöm ebben az időben azt mondta, hogy túl korán kezdem az anyaságot. Én még fiatal vagyok, nem kellene magam ennyire megterhelni, szabadon kéne élnem, úgy, mint a korombeliek. Számomra azonban egyáltalán nem tűnt tehernek az, ami mindennapos volt. Sőt, szinte örömömet leltem minden pillanatban a gyerekekben. Ez a köztünk lévő szeretetkapcsolat természetesen kölcsönös volt.

 

Érettségi után elkerültem otthonról és a pesti egyetemi évek alatt egyre ritkábban tudtam hazamenni felcseperedő, már kiskamasz testvéreimhez. Ekkor kezdtem érezni, hogy ez a szoros szál, ami köztünk kialakult, már nem tartható tovább. Sem az idő, sem a tér már nem adott továbbá keretet arra, hogy nyomon követhessem, mi történik velük nap mint nap, hogyan alakul az életük. Nem tehettem mást, átadtam őket Isten kezébe.

Később jöttem rá és láttam meg, hogy abban a szellemi-lelki kavalkádban, mely körülvett, a gyerekekben láttam meg a “menekülési útvonalat”: a tisztaságot, a védelmet, a biztonságot. Szinte egy saját kis családot alakítottam ki magunknak, melyben megélhettem és továbbadhattam mindazt, amire én valaha is vágytam.

 

20éves koromban Isten a szó szoros értelmében gyökeres változást hozott az életembe. Rendeződött bennem mindig is titkolt zsidó identitásom a Krisztusban való hitemmel. Visszaoltattam gyökereimbe. Fordulóponthoz érkeztem, amikor már tudtam: nekem van egy utam, melyet Istentől kaptam. Az ellen nem tehetek semmit, azon kell járnom. Bármennyire is próbáltam elszaladni erről az útról, nem ment. Rá lettem állítva. A sok próba és harc után aztán már teljesen kristálytiszta lett előttem az elhívásom, a szolgálatom Krisztusban.

És akkor jött a mellbevágás: éreztem, hogy le kell mondanom arról, hogy én egyszer valaha is anya leszek. Még nem értettem, hogy miért kell ekkora áldozatot letennem Isten elé, de tudtam, hogy ő kéri el, s nem tehettem mást, oda tettem az oltárra. Belül a lelkem zokogott, a szellemem azonban érezte a szabadságot.. Szinte a pillanat tört része sem telt el, mikor elöntött az a mérhetetlen nagy békesség, melyről tudtam: Istentől való. Hát elengedtem, hogy én egyszer majd anya legyek….

 

Teltek a hónapok és utamon egyre nyilvánvalóbb volt, hogy Isten odarendelt ahhoz a férfi mellé, akinek társként, feleségként teremtett. Mikor ez mindkettőnk számára egyértelművé vált, már nem volt bennem többé kérdés, hogy lehet-e majd vajon gyermekünk. Hiszen egy olyan úton, egy olyan férfi mellett lettem hitves, melybe a szolgálatokból adódóan nem fért bele a képbe egy gyermek születése, felnevelése. Ekkor értettem meg, miért kérte el még jóval előtte Isten tőlem az anyaságot. És ekkor értettem meg azt is, hogy gyermekkoromban miért engedte az “anyáskodást” testvéreim felett.

 

Teljes békével mondtam ki az örök életre szóló “igent”, anélkül, hogy bármiféle elvárásom lett volna ebben a házasságban elsősorban Istentől. Férjemmel való teljes szellemi, lelki egységünk egyértelmű volt, és éreztem: a mi utunkban elsődleges a másokért és mások felé való szolgálat. Az Élet továbbadása, mely életek újjászületése, megmenekülése és növekedése Krisztus Testében.

 

Házasságkötésünk után másnap lementünk vidékre, és ott egy csendes hétvégén 3 ember döntött Krisztus mellett és bemerítkezett. Még véget sem ért a hétvége, rohantunk vissza Pestre, mert másnap indult a párom egy hónapos szolgálati útra Afrikába -nélkülem. Rám hárult a feladat 3-4 napos friss házasként, hogy az itthon maradt közösség felé szolgáljak és tegyem mindazt, ami a párom feladata. Ígyhát nem nászútról és mézeshetekről álmodoztam, hanem Isten azonnal megmutatta, hogy milyen útra hívott el ebben a házasságban.

 

40nap telt el így. A 40.napon hazaérkezett a férjem. El sem tudom mondani, mennyire vártam azt a napot. Vágytam rá, hogy összeolvadva szellemünk, lelkünk, testünk eggyé váljon….

 

Eltelt 1-2 hét, és valahol a bensőm legmélyén éreztem, hogy azon a napom megfogant bennem egy Élet. Nem mertem belelovalni magam, az érzelmeim is féken voltak tartva, hiszen tudtam, hogy már rég lemondtam az anyaságról. Azonban a jelek azt mutatták: áldott állapotban vagyok. Nem tudtam felfogni, pedig párommal együtt láttuk a kis dobogó szivet az orvosi vizsgálaton az ultrahang képernyőjén...

 

Mivel olyan friss és új volt minden élmény, ezért odatettük azonnal Isten elé ezt a kis Életet: legyen szelleme, lelke, teste Isten kezében. Annyira nem tudtuk felfogni, hogy imáinkban mindig úgy voltunk Isten előtt: Uram, Tiéd ez az Élet. Ha akarod, megmarad, ha akarod, visszaveszed. Mi ajándékba kaptuk, de nem a miénk-egyedül a Tiéd.

 

Úgy fogadtuk a kicsi magzatot, hogy teljesen elengedtük Isten kezébe. És Isten maga óvott meg attól, hogy bármiféle emberi ragaszkodást érezzünk a kicsi iránt. Hiszen ha ez egy esetleges próba számunkra, akkor is elsődleges mindenben az az elhívás és út, melyet Isten kettőnknek adott.

 

Így teltek múltak a hetek, és már a 3.hónap vége felé jártam, amikor megbizonyosodott mindkettőnkben: Isten megajándékozott minket egy gyermekkel. Már az emberi értelemben vett kockázati esélyek is megszűntek, és minden egyes vizsgálat arra mutatott: a gyermek egészséges, ép, és szépen fejlődik.

 

3 hónap eltelt és még mindig alig bírtam felfogni, hogy tényleg anya leszek. Annyira szabad voltam e kicsiny magzattól, mivel mindenestől átadtuk annak, aki őt Teremtette, hogy ebben az első három hónapban szinte semmilyen anyai ösztön nem jött elő belőlem. Már egy kicsit kezdtem is szégyelni magam, hogy hova tűnt mindaz, amit kislánykoromban megéltem, és ahogy elképzeltem, hogyha majd egyszer anya leszek, milyen leszek…És akkor értettem meg, hogy maga Isten tett szabaddá saját magamtól. Mivel e gyermeket azonnal odaadtuk Neki, így meg lettem védve érzelmileg attól a krízistől, mely egy esetleges vetélés során rám tört volna, ha Isten úgy dönt, visszaveszi ezt az Életet. Tudtam is és éreztem is ezt. Valahol számoltam azzal, hogy Isten megmutatja: lehetsz anya, de én nem ezt az utat adtam neked-és visszaveszi az Életet. De nem ez történt…

 

A 4.hónaptól kezdve oly mélyről fakadóan jöttek bennem elő azok az anyai érzések, melyek már lelkem és testem is át- meg átjárták. Éreztem, hogy most találkozott szellemem az érzéseimmel és testemmel, mely összhangba került egymással, és így minden egyes porcikám és rezdülésem kész lett e kicsiny Élet betakarására, védelmére-szabad lettem már érzelmileg is kötődni hozzá, szeretni, óvni őt.

 

Mivel már elkezdődött a pocakom növekedése is, jelentkeztek a tágulással járó enyhe fájdalmak is, egyre jobban éreztem, hogy testem most vált csak igazán templommá. Azzá a templommá, melyet Isten megáldott és megszentelt magának, hogy egy Élet fejlődhessen benne teljes védelemben, tisztaságban, békében és szeretetben.

 

Most, az 5.hónapban már minden pillanatot örömként és állandó hálaadásként élek meg. Megélem, hogyan válunk családdá, s már szinte természetes, hogy a férjemmel együtt mindig hármunkban gondolkodunk. Imáinkban hárman állunk meg egyként Isten előtt. Érzelmeink már hármunkról szólnak, és fizikálisan is érezzük hármunk jelenlétét, mert a fiunk igen aktívan rugdalózik már bent az anyaméhben. Megéljük azt a csodát, hogy hárman lettünk eggyé Isten előtt. Őtőle kapott szerelmünk legelső gyümölcseként hálaáldozatunk lett a fiunk, akivel már együtt lehetünk mindig Urunk előtt.

 

Isten megáldott, és visszaadta pár év elteltével azt az áldozatot, melyet egyszer véglegesen odaadtam Neki. Szívemben kimondhatatlan hála van, s tudom, hogy e gyermekáldás valóban áldás-már nem csak nekünk, hanem sokak számára is. Elsősorban szellemben érezzük e csodát, mely eltölti lelkünket és testünket is. Hiszen már most minden pillanatban e gyermek elhívásáért, útjáért imádkozunk, s tudjuk: szolgálatunk és utunk segítője és egyszer majd folytatója lesz.

 

Ilyen örömben és békében várom azt a napot, amikor világra hozhatom elsőszülött fiunkat, Izsákot…

 

Orbán Eszter
 
2009.01.08.  
 

Copyright © 2005-2019 SÓFÁR Közösség
http://kehilatshofar.com