Bizonyságok
 
 
 
A gyermek

 

A történet teljessége kedvéért, talán ott kell kezdenem, hogy amikor még nem tudtam elfogadni női identitásomat, a külsőmet, azaz a testemet sem tudtam elfogadni.

 

Hosszú időn át hidegen hagyott az a gondolat, hogy anya legyek – mi több – irtóztam a puszta gondolatától is annak, hogy valaki a testemben növekedjen. Nem a szüléstől féltem, sem pedig attól, hogy a szülés előtti alakomat esetleg nem nyerem majd vissza. Egyszerűen csak attól borzongtam, hogy a gyerek nem a hasamba való, olyannyira, hogy valósággal bizarrnak, természetellenesnek tartottam a dolgot.

 

Hitetlenként – mint mindenemet – a testemet is a magaménak tulajdonítottam.

Azóta – mint mindenemet – így a testemet is át-, illetve visszaadtam Istennek, hogy Ő rendelkezzen vele.

 

Először „csak” kijelentettem Előtte, hogy a testem az Övé, és ha az az akarata, hogy benne egy élet foganjon egyszer, legyen meg az Ő akarata.

 

Mivel a munkahelyemről nagyon szerettem volna eljönni, számolgattam a hónapokat, hogy mikor tudnék legkorábban gyesre menni.

Ekkor már tudtam és éreztem, hogy ez a felfogás nem helyes, titkon mégis arra vágytam – főként a hétköznapi élet nehézségei miatt, hogy otthon a külvilágtól elzárkózva babázgassak. Menekülési útnak tekintettem a gyermekáldást, melynek ítélete, bűnöm rendezése és immáron férjhez menetelem után szívből kértem Istent, hogy áldjon meg bennünket gyermekkel.

 

A házasélet hónapjai teltek-múltak, de a gyerek csak nem akart érkezni. Ekkoriban értettem meg, hogy a szülői feladatra alkalmassá kell válni. Rácsodálkoztam arra a felismerésre, miszerint a szülői szerep valóban egy tisztség. Isten az, Aki megtisztel bennünket azzal, hogy életet bíz ránk (immáron nem csak a saját magunkét). Csodálatos felismerés volt és innentől fogva még inkább vágytam arra, hogy ebben a tisztségben én is részes lehessek!

 

Újabb tükörrel találtam magam szemben:

Előkerültek nem is olyan régi emlékek, arról hogy miként gondolkodtam a velem egyidős lányokról, akik anyák akartak lenni. Ellenszenv volt bennem irányukba, valamiféle sértődöttség, keserűség, amit csak ekkor láttam meg az akkori magamban.

Most már azt is tudom mindez azért volt, mert én is a meghitt családi életre vágytam, de mivel sohasem volt benne részem, ezért az egész kérdést elvetettem. Mint annyi mindenkit, ezeket, az anyaság és családi élet után vágyódó lányokat is megvetettem.

 

Kapcsolatba kerültem újból egy általános iskolai osztálytársnőmmel, aki most már három gyermekes családanya. Fájt a tükör által mutatott kép, miszerint ő betölti feleség és anyaként a tisztségét. Az elmúlt tíz éve (amikor utoljára láttam) tartalmasabban és értékesebben telt el az enyémnél, aki mind ez alatt hiábavalóságokat kergetett.

Ám, mivel a tükör által mutatott képnek nem a sebek nyalogatása a célja: fájó szívvel, bűnbánattal mentem Isten elé, hogy rendezzem a rendezni valókat.

 

Pontról pontra haladva - vágyódva, mégis elengedve a gyermekáldás kérdését - tudván, hogy mindennek megvan az elrendelt ideje, jött a bizonyosság, hogy áldott állapotban vagyok!

Csodálatos érzés volt, hogy a szívem alatt hordozok egy kis életet, melynek jelenlétét is éreztem.

És kezdtem egyre inkább befelé fordulni. Bár tudtam, hogy a házasságom Isten akaratából jött létre, sok rendezésre váró dolog volt férjem és közöttem. Isten folyamatosan csiszolt és csiszol, mi több: farag minket a mai napig is, hogy egyre tökéletesebben illeszthessen össze bennünket. Ekkor azonban még voltak súrlódások melyek a befelé fordulásomat csak növelték.

Újból felerősödött bennem a régi vágy, hogy a munkahelyemet otthagyjam. Arra vágytam, hogy már a szülés előtt kilenc hónappal „gyesre” mehessek. A gyermekáldás immár másodjára vált meneküléssé számomra. Az agyam akarva-akaratlanul is kereste az egérutakat. Mire jött az ijesztő sátáni gondolat: milyen jó lenne, ha veszélyeztetett terhes lennék, mert akkor az orvos kiírna táppénzre. Valóban megijesztett a gondolat, de innentől fogva rabja voltam.

A felhőtlen öröm csak hét hétig tartott, amikor kiderült: veszélyeztetett terhes vagyok! A spontán vetélés lehetőségének fennállását követően a csalódottság, ijedséggé változott bennem. Kétségbeesve rohantam Isten elé, hogy bocsássa meg minden bűnömet! Mindent bántam, mindent jóvá akartam tenni, most már csak engedelmes akartam lenni.

 

A szellemi, lelki és végül a fizikai fájdalmak közepette – állapotom rosszabbra fordulása miatt – be kellet feküdnöm a kórházba.

Két nap alatt zajlott le minden, elment a kis jövevény. A lehető legnagyobb szívbeli fájdalmakkal telve, nem értettem. Tudtam, hogy az Élet és a halál Ura Isten; tudtam, hogy Ő adja és Ő veszi el, mégsem értettem. Csak az visszhangzott bennem szüntelenül, hogy miért? Ha bűneim, mulasztásaim miatt, akkor is miért kell ilyen fájdalmasan tanítania Istennek? De mivel igazából nem mertem Őt hibáztatni, inkább csak magamra haragudtam, azt gondolván erre volt szükségem, de miért ilyen fájdalmasan…?

 

Mivel tudtam, hogy Isten megbocsát, azt gondoltam ennyi az egész és minden jóra fordul. Ha hibáztam is, kegyelmet kaptam, de a következményeket el kell hordoznunk. És ha egy emberélet az ára? Akkor is.

 

A legfájdalmasabb mégis maga a gyász volt, hogy volt és most nincsen, a hiánya, az az óriási üresség, amit maga után hagyott.

Úgy éreztem sohasem múlik el ez az érzés, képtelenségnek tűnt!

Egy hétig feküdtem – talán mondhatom – az idegösszeroppanás szélén. Továbbra is a kétségbeesett kérdéssel: miért? Éreztem, hogy ebből az idő múlása sem fog kigyógyítani.

 

Tudtam, tudtam, hogy Isten meg akar áldani, hogy nem azért vezetett el idáig, hogy most mindent feladjak. Erőt kellett vennem magamon, akarnom kellett, kérnem kellet Uramat, hogy szabadítson meg a fájdalomtól, a csalódottságtól, a keserűségtől, az önvádaskodástól és meg kellett bocsátanom Istennek, hogy engedte, hogy mindez megtörténjem. És elvette! Begyógyította a sebet, nyoma se maradt, csak az emléke. Tanulságos, szomorú emlék, de nem fájt többé!

 

Pár hónappal később hallottam, hogy egy ilyen esemény lehet egy próba „csupán”.

Ma már nem keresem a miért?-re a választ. Megtanultam valósággal elfogadni, hogy minden Élet az Övé és minden Életet Magának teremt. Bármilyen ésszerű lett volna is a válasz a kétségbeesett kérdésre, a fájdalomtól semmi sem szabadíthatott volna meg, csak Ő, csak a Szabadító! Megtapasztaltam mindent legyőző Erejét. Közelebb érzem magam hozzá, mint valaha; közelebbről megismerhettem Hatalmát.

 

Elvesztettem egy gyermeket, aki sosem volt az enyém, de Krisztus egyre mélyebb megismerése által úgy érzem gazdagabb lett a szívem.

 

Anna
 
2008.12.31
 
 

Amikor megtudtam, hogy gyereket várunk éppen pár ezer kilométerrel odébb voltam küldetésben egy másik kontinensen.

Bár rég elfogadtam, hogy apa leszek és akartam gyereket, mégis váratlanul ért a hír. Örültem neki, mégsem tudtam hírtelen felfogni, hogy apa leszek. Nemcsak a fizikai távolság miatt, hanem amiatt is, hogy a férfiaknak talán inkább akkor szokott leesni a tantusz, mikor a gyermeket látják és kezükbe foghatják. Igaz, nő feleségük hasa és képernyőn is találkozhatnak a kicsivel, mégis olyan elméletinek tűnik az egész, amíg meg nem érkezik.

Tudtam, hogy bármi is lesz, most a következő lépés az, hogy átadjam a gyereket és anyát Istennek, hogy a várandóság alatt minden az Ő akarata szerint történjen. Nem Sámsoni erővel és Salamoni bölcsességgel felvértezett utódért könyörögtem, hanem azért, hogy feleségem és a gyerek is Isten kezében legyenek.

Aztán jött a kétségbeesés, hisz akkor még elég bizonytalan volt a jövőm, hogyan tartsam el, miből éljünk.

Egy kis idő után kiderült, hogy feleségem veszélyeztetett terhes. Még vissza sem érkeztem az utamról, mikor jött a hívás, hogy a magzatnak nem dobog a szíve, majd, egy nappal később kiderült, hogy mégis.

Tudtam, hogy baj van, mégsem tudtam mit kezdeni az egésszel. Nem akartam pánikba esni, de baj esetén főleg az anyát féltettem. Továbbra is csak Istent tudtam kérni, hogy Ő legyen ura a helyzetnek, és semmi ne történjen ami, nincs az akaratában.

Már hazaérkeztem, mikor feleségem állapota hirtelen súlyosabbra fordul és azonnal korházba rohantunk. Ott, se gyógyszer, se orvos, este volt, várni kellett. Két órát kellett rohangálnom a városba, mire végre találtam egy nyitott ügyeletes gyógyszertárat a város másik oldalán, mind hiába, másnap elment a gyerek.

Ekkor követtem el a nagy hibát. A gyermek és anya átadása és a rohangálás után úgy éreztem befejeződött szolgálatom ebben az ügyben. Azt gondoltam mindent megtettem, amit a férj saját oldaláról megtehet. Nem számoltam azzal, hogy feleségem talán nehezebben teszi magát túl a tragédián. Krisztusban újjászületett ő is, gondoltam, Isten megvigasztalja hamarosan és minden megy majd tovább. Ez így is történt, csakhogy nem így kellett volna történnie. Egyszerű és kényelmes volt átadni az egészet Istennek, elszellemiesíteni, hogy Ő majd mindent elintéz. Nekem azonban eszembe sem jutott, hogy férfiként mi a feladatom, és hogy Isten rendje szerint azért vagyok a férje, hogy Istentől rajtam keresztül kapja a betakarást, és a vigasztalásnak egy részét is. Nehéz feladat egy anyát megvigasztalni, mikor elveszti gyermekét, nehéz és ijesztő. El is menekültem a feladat elől. Nem voltam a helyemen férfiként, férjként.

Természetesen nem én gyógyítottam volna meg a Főorvos helyett, de „ápolóként” melléhelyezett szolgálói munkám elől elfutottam. Feleségemmel maradt a Főorvos, akinek van hatalma nélkülem is cselekedni és győzni, mégis ítélet volt számomra szembesülni, hogy szökevény lettem.

A próba rávilágított arra, hogy elég távol voltam még attól, hogy felelős férfiként Isten rám bízzon egy gyermeket.

Ha a jövőben Isten megáld bennünket egy gyerekkel, mást nem tehetek, mint azt, hogy még a gyermek megfoganása előtt, váljak apává, társsá, férfivé, hogy ne egy „építkezési telepre” érkezzen, hanem Krisztusban szilárdan álló otthonba.

 

Zárszóként:

Most már tudjuk, hogy az áldás, és így a felelősség is kettőnké.

 

Richard
 

2009.01.04 


Copyright © 2005-2019 SÓFÁR Közösség
http://kehilatshofar.com