Bizonyságok
 
 
Isten ajándéka
 
Mikor e-sorokat írom, immár első szülött gyermekünk második hónapjába lép be. Elég nehéz feladat írni egy olyan csodáról, mint maga az élet keletkezése. Egyből kezdhetném, hogy a világ legszebb, legokosabb, legügyesebb gyereke…, amint megszokhattuk a szülők zömétől, mégsem erről írok most. 
Valóban úgy érzem, hogy lényegében nem túl sok közünk van ahhoz a gyermekhez, melyet két hónappal ezelőtt kaptunk ajándékba Istentől. Bár mégis:
Amikor majd egy évvel ezelőtt megérkezett a hír, hogy párom várandós, az öröm lelki érzülete fogott el elsőre. Azonban a következő pillanatban megálltam és elgondolkodtam mindazon a feladaton, ami vár rám-ránk. Tudtam, hogy ezt a gyermeket Isten elé kell vinni az első perctől kezdve és életének mindabban a folyamatában ott kell tartanunk az Oltáron, amit velünk, szüleivel, szülei felelőssége és betakarása alatt fog tölteni. Mindezt azért, hogy gyermekkorán túl, felnőtt emberként felelős és tiszta szívvel tudjon ő maga is ott állni a Szövetségkötés hegyénél és Igen-t mondani a Királynak, hogy ő is Jesua HaMassiah: az Örökkévaló Isten fia legyen és maradjon.

A lelki örömöt nem megtagadva, nem visszafojtva, de első pillanattól fogva, magam és feleségem egy akarattal mentünk Isten elé az Ő kezébe letenni azt a gyermeket, melyet Ő adott, alkotott. Megköszönvén, hogy eszközök lehettünk ebben a tervben és kérvén, hogy minden szellemit, lelki és anyagit megkapjunk a feladat betöltéséhez.

Így indult fejlődésnek anyukája méhében Jonatán fiunk, hogy tudatosan letettünk minden emberi vágyat és reményt gyermekünkkel kapcsolatban. Maga Isten is gondoskodott róla. Mikor többszöri próbálkozás után sem engedte a kicsi, hogy meglássuk az arcát az ultrahangos képernyőn, rá kellett döbbennünk, hogy Isten így sem engedte, hogy bárkihez hasonlítgassuk, vagy magunk képmását keressük benne. Azt az ajándékot is megkaptuk így, amit még szüleink megéltek 20-30 évvel ezelőtt, mikor a technika még nem volt ennyire fejlett, hogy akkor láthassuk meg mi is gyermeküket először, mikor megszületik.

Kicsit fájt, kicsit hiányzott, hogy ha még nem foghatom karjaimba, legalább láthassam kis arcát. Nem adatott meg, nem hiába! Majd a 9. hónap felé közeledve bukkant fel a következő „probléma”: kedves fiam nem igazán akart megfordulni anyja hasába. Magam elég nagy csalódásként éltem meg, hogy feleségem és fiam nagy valószínűséggel nem fogják megélni azt a közös munkát, és fájdalmat, amit egy természetes szülés ad. Amit anno még Éva átokként élt meg és következménye volt a bűnesetnek, úgy vélem, nem hiába adta Isten, hogy ezen a fájdalmas folyamaton keresztül menjen át minden ember, hisz a világ és az élet küzdelmekkel teli dolog, fontos, hogy ezzel a gyermek már első pillanattól kezdve szembesüljön, illetve egy közös harc valóban olyan erős köteléket alakít ki a gyermek és anyja között, amit más nem igen tud pótolni. Nehéz volt mindkettőnk számára elfogadni azt, hogy kiesünk ebből a - bár fájdalmas, de mégis - áldásból, amit Isten megengedett pontos céllal. Különösen az volt fájdalmas számomra, hogy egy császármetszést követően, a gyermek nem töltheti első perceit, óráit szülei, és főként anyja jelenlétében. Minden pszichológiát félretéve, mindenki tudja és érzi jól, mennyire fontos az első kontaktus még egy világi kapcsolatnál is, nemhogy egy gyermek születésekor.

Bíztam abban, hogy Isten most „csak” próbára tesz minket, hogy mennyire tudunk imádkozni és majd az utolsó percben megfordul a kicsi, de mégsem így történt. El kellett fogadni, sőt nem ellenszegülni, még imában sem, hogy lehet Isten akaratában egy „nem” természetes úton való szülés, még saját gyermekei életében is.

Amikor kihozták a gyereket a műtőből, örültem, hogy legalább velem lehet 1-2 órát, ahogy megígérték az orvosok, azonban a korház telitettsége és helyhiánya miatt, nálam is épp, hogy 10 percet tölthetett. Nem, hogy pótolhattam volna az anyja jelenlétét, de gondoltam, legalább az apjával lehessen, ha már párommal elrohannak az intenzív osztályra.

Nagyon fájt a szívem a gyermek miatt, hogy most mi lesz, milyen sérülései keletkeznek a fiúba és egyáltalán milyen kapcsolata lesz ezek után az anyával? Teljesen magatehetetlennek éreztem magamat,… illetve csak majdnem. Itt is, és ismét egyetlen lehetőségem maradt: összetenni a két kezem. A korházban töltött pár nap volt talán a legnehezebb az elmúlt egy évben. Mikor a gyermek és az anya csak ritkán találkozhatott, egy rövid szoptatás-pelenkázás és séta erejéig, nem maradt más, mint könyörögni Istenhez, hogy pótoljon ki mindent, amit most az anya testközelsége nem adhatott meg neki. Hogy semmi sérülés, vagy elvetettség érzése ne alakulhasson ki a gyermekben. Talán életemben ekkor volt a legintenzívebb a kapcsolatom Istennel és imádkoztam a legtöbbet.

Ma két hónapra visszatekintve, csak hálát tudok adni Istennek, hogy imáim tiszták és Tőle jövők voltak, hiszen szemmel láthatóan meghallgatásra is kerültek. Nemhogy sérülés, vagy elvetettség, hanem olyan kiegyensúlyozott és életerős kisember mosolyog ránk nap, mint nap, amilyet sima szülés esetén sem tudtam volna elképzelni. Mint a legtöbb fiú, Jonatán is has fájós, és gyakran felsír e-miatt, illetve így jelzi, mikor éhes. Sokszor még a sírás közepette is mosolyog, jelezvén azt, hogy most nem valami lelki békétlenség, vagy sérülés miatt zokog, hanem egyszerűen gyötri a biológia.

Ezt a nyugalmat nem saját, vagy más ember érdemével tudom magyarázni. Emberi mércével, gyermekünknek egészen másképp kellene kinéznie ma. Azonban Isten ajándéka így is ajándék, hogy Ő maga gondoskodik arról, ami az Övé. Talán még a hasfájás is azért adatik meg most, hogy ha a szülés által nem is, de megedződjön a gyerek, érezze, lássa, hogy nem nyaralni érkezett erre a világra, hanem alkalom adtán kellemetlenségeket, küzdelmeket is át kell élnie. Magam sem gondoltam volna, hogy egy hasfájásért is hálát fogok tudni adni Istennek.

Azért is külön hála Neki, hogy amióta Jonatán megszületet, valahogy adott, hogy az embernek mi a teendője. Nem csak az imaéletében, hanem napi programjából is kiesik még a lehetősége is a holt cselekedeteknek, és szellemi téren viszont sokkal nagyobb felelősség, hisz innentől fogva már nem csak magáért, házasságáért felelős egy férfi, hanem egy külön önálló másik emberért is.

Egy külön fejezetet tudnék írni arról is, hogyan lett feleségemből Anya. Ez is önmagában egy gyönyörű folyamat volt, látni és átélni. De talán más alkalommal. Most inkább átadom neki a tollat.

Richard

Mikor megtudtam, hogy császárral kell születnie gyermekünknek, akkor valóba csalódott lettem, hiszen úgy gondoltam, hogy Isten törvénye az is, hogy egy gyerek normál úton szülessen, bár biológiai törvény, de mégis Isten által elrendelt.

Volt bennem egy szomorúság, hogy én ebből az élményből kimaradok, még ha fájdalommal jár is. Azonban ami az igazi fájdalom volt – a fent leírtakhoz hozzászólva – hogy tudtuk mindketten a férjemmel, hogy műtét esetén nem töltheti velem gyermekünk a számára olyan nagyon meghatározó élete első pár óráját. Úgy tájékoztattak, hogy ilyenkor az apához viszik, vele eltöltheti a gyerek ezt az időt, így végül megnyugodtam, mert biztos voltam benne, hogy ennek meg van Isten által elrendelt oka és idővel nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy miért.

Az első találkozás csak egy puszi erejéig tartott és több óra elteltével maximum 10-re hozták fel az újszülötteket az intenzív osztályra az édesanyjukhoz. Ekkor már kiderült számomra, telefonon értekezve férjemmel, hogy nála is csak 10 percig volt a fiunk és bár a „szülés” körüli napokban folyamatosan Isten előtt voltunk imában gyermekünkért, ott a műtőasztalon, majd az azt követő órákban ez még intenzívebbé vált.

A fizikai fájdalmakból semmit sem érzékeltem, de a lelki annál fájdalmasabb volt. Vágytam rá, hogy Jonatánt magamhoz ölelhessem, hogy vigyázhassak rá és első perceitől fogva gondoskodhassak róla, de leginkább, hogy ő megérezhesse azt a biztonságot, amit most még a szülei adhatnak számára.

Hiszem, hogy Isten akaratából történt mégis egészen másképp. Mikor megtudtuk, hogy Jonatán a pocakomban van, sőt már ezt megelőzően letettük Isten kezébe, átadtuk Neki, illetve kijelentettük, hogy ez a gyerek az Övé és nem tekintjük saját tulajdonunknak.

Ez volt az, amit végérvényesen elkért tőlünk az Örökkévaló, nem adta meg számomra azt, hogy én szüljem meg. Tulajdonképpen kimaradtam az egészből, és amikor kiszedték belőlem, szinte feledésbe merült az is, hogy valaha a szívem alatt hordoztam 9 hónapig. Olyan volt mintha ténylegesen az égből pottyant volna közénk. Nem alakulhatott ki továbbra sem bennem egy hamis kötödés a saját gyerekemhez és tényleg olyan volt mintha semmi közöm nem lenne az egész eseményhez és Jonatán egész lényéhez, mégis tudtam, hogy ránk van bízva, felelősséggel tartozunk iránta és legfőképpen, hogy nagyon szeretem őt.

Ez volt, ami bennem zajlott, de vajon mi zajlott le Jonatán kis lelkében ez idő alatt?!

Ha így kellett történni a fent leírtak miatt, akkor biztosnak kellett lennünk abban, hogy az Örökkévaló nem csak úgy „általánosan” betakarja egész kis lényét, hanem valóban megadja számára azt a fokozott betakarást, védelmet, békességet, amit egyébként nekünk a szüleinek kellett volna akkor azokban az órákban biztosítani számára.

Jonatán születése visszaigazolás volt arra, amit egyébként is tudtunk, de talán több is volt: megpecsételése annak, hogy ő nem a miénk, hanem az Örökkévalóé. Sosem gondolhatok majd vissza arra, hogy én hoztam a világra, sem pedig az apja arra, hogy passzívan, ugyan de segített a világra jövetelében, mert nem lehetett jelen a műtét alatt.

Ajándék? Igen, ajándék, amit nem mi választottunk ki, hanem csak úgy le lett téve elénk-közénk, hogy örüljünk neki, vigyázzunk rá és szeressük.

Anna

2010.03.15

 
 

Copyright © 2005-2019 SÓFÁR Közösség
http://kehilatshofar.com