Bizonyságok
 
 
 
 
A munkáról

 

Két éve és nyolc hónapja kezdődött, hogy munkába álltam egy olyan helyen, amilyenre sose vágytam, ezért legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy egyszer így lesz. Több mint fél éves munkakeresés után úgy álltam Isten elé, hogy most már bármit elvállalok, ami tőle van. Ez nagy és nehéz lépés volt számomra, mert féltem mindentől. Féltem attól, hogy minden reggel nyolcra bent kell majd lennem egy munkahelyen, amit délután négyig-ötig… el sem hagyhatok; féltem a felelősségtől, amit majd rám helyeznek; féltem attól, hogy nem is fogok érteni ahhoz, amit majd végeznem kell; végeredményben attól féltem, hogy be kell állnom a sorba, ami mindig is a legnagyobb félelmem volt, az az, ami olyan hétköznapi.

 

És végül jött – a minden feltételszabásnak az elengedése után – a lehetőség, hogy egy cégnél úgynevezett call centeres (telefonos ügyfélszolgálat) legyek. Úgy tűnt ez egy olyan munka, amibe gyorsan bele lehet tanulni, jött is a tanulási időszak. Hamar kiderült számomra, hogy itt most nem csak a szakmai tudás megszerzése a cél, hanem azon túlmenően sokkal több.

 

Igen, meg kellett tanulnom a rendet, mely egy Isten szerinti rend, az engedelmességet és nem utolsó sorban, a hitben, vagyis vízen való járást.

E három dolog nagy kihívást jelentettek számomra, aki a teljes zűrzavarból érkezett, a lustaság, a lázadásba átcsapó engedetlenség és hitetlenként természetesen a hit nélküliség jellemeztek. Valamint az sem jelentett enyhítő körülményt, hogy egész nap egy íróasztalnál kellett ülnöm, én, aki egész addigi életemben folyamatosan úton voltam.

 

A tanulás – a tanítványi úton való járás – folytatódott. Isten többszörösen megalázott egy olyan környezetben dolgozó emberek közt, akiket mindig is lenéztem. A cég, ahová több mint két és fél éve kerültem egy jelzálog hitelezéssel foglakozó pénzügyi vállalkozás.

Műkörmös leányzókkal körülvéve töltöttem a „kemény” napi nyolc órámat, és rá kellet jönnöm, hogy ezek a lányok, akármennyire is le akarom nézni őket, és akármennyire is felsőbbrendűnek véltem magam, mégiscsak jobban végzik a munkájukat, mint én, aki a telefonos kisasszonyi munkám során még illedelmesen bemutatkozni is alig tudtam. Igen, Isten akkor megalázott és hálával gondolok vissza erre az időre.

 

De a tanulás nem ért véget, a sok száraz anyag, amit meg kellett tanulnom agyamnak igencsak azt a felét tette próbára, amiről mindig is meg voltam győződve, hogy nem igazán működik úgy ahogyan kellene, amiben a környezetem is húszon éves koromig megerősített, azaz, hogy nehéz a felfogásom. El kellett hinnem, hogy ez nem így van, el kellett fogadnom, hogy kaptam talentumokat, és be kellett vallanom, hogy ezeket eltékozoltam haszontalan dolgokra vagy egyszerűen sohasem használtam őket.

 

Miután megtanultam kommunikálni – elég antiszociális lévén; megtanultam az élethez egy alapvetően szükséges rendet, miszerint az ember reggel felkel, este meg lefekszik, a közte eltelt időt meg tevékenyen tölti ki; megtanultam, embertársaimra egyenrangú emberként tekinteni; és megtanultam az agyamat használni, azaz gondolkodni.

 

Tréfásnak tűnik mindez, hogy húszon évesen tanul meg az ember embernek lenni, méghozzá felelősségteljes felnőtt. Azonban, ha ezek a fizikai felcseperedés során kimaradnak, Isten – akár gyorsított eljárással - gondoskodik a helyreállításról.

 

Elérkezett az idő, mikor szellemben és lélekben már meg tudtam vajazni egy szelet kenyeret.

 

Természetesen a történet itt sem ér véget: mikor már elég jól ment a saját munkámért való felelősségvállalás, a főnökeimtől jött az ajánlat, miszerint kérik, hogy vállaljam el a call center vezetését.

 („Érdekes módon” hat hónappal korábban jött egy ilyen gondolatom, de nem mertem elhinni, hiszen emberileg semmi jel nem mutatott arra, hogy ez egyszer valóság lesz, de ez egy másik történet)

Sok félelemtől szabadulva, de még mindig sok félelemmel telve: hezitáltam. Engedelmeskedni akartam Istennek, de a félelem kötözött, nem bírtam magamtól megtenni a szükséges lépést: a döntést meghozni, hogy vállalom! Itt is, mint oly sokszor máskor Krisztus Szent Szelleme által belső kényszerítő elejével késztetett, bátorított: lépj! És megszületett a döntés: call center vezető lettem!

 

Miért volt erre szükség? Mert a tanítványi úton nincsen megállás, mert ha egy próbán túl vagy, jön a következő.

Azóta megtanultam, nem csak a magam munkájáért felelősséget vállalni, hanem másokéért is. Egy olyan úton kellett elindulnom mely nem csak számomra volt ismeretlen, hanem - saját bevallásuk szerint - főnökeim számára is kérdés volt, hogy egy call centert hogyan kell vezetni, hogyan kell működtetni, tehát a rám bízott feladat elvégzésében magamra maradtam. Egy olyan – ma már öt fővel működő – egységet kezdtem el felépíteni, mely előtte ingoványos lábakon állt. Középvezetői beosztásom kezdete után másfél évvel, azt tudom elmondani, hogy erre a munkahelyre való érkezésem kezdőnapján fel akartam állni, hogy elrohanjak mindent magam mögött hagyva és még csak vissza se nézzek.

 

Mi a nagy tanulság a sok közül? Hogy volt, amikor én akartam a dicsőséget magamnak, de ma sem mondhatom el, hogy sikereket értem el, hogy végül felépült egy álom call center…de azt elmondhatom, hogy a mai napig tartó próbák között leginkább az állhatatosságomat teszi próbára Isten, mely által az Őhozzá való ragaszkodást erősíti bennem.

És hogy mi az, ami még nyilvánvalóvá vált számomra? Isten ahová helyezi a vele szövetséget kötött gyermekeit, onnan semmi emberi erőfeszítés árán nem tud semmi és senki kimozdítani.

Az első napomtól kezdve sokszor, mondhatnám számtalanszor ott akartam hagyni, de jött az ítélet, jött a fizikai fájdalomig elmenő gyötrelem, amint Isten akarata ellen próbáltam cselekedni.

 

Végeredményben mi a bizonyság? Hogy ma is ezen a munkahelyen dolgozom! Bízom Istenben, és most már nem azt kérem, hogy a próbák szűnjenek meg, hanem, hogy azokban tartson meg.

 

Anna
 
2008.12.21 

Copyright © 2005-2019 SÓFÁR Közösség
http://kehilatshofar.com