Bizonyságok
 
 
 
Jákób Rabbi Kalandjai 2
 
Egy olyan utazásról - útról szeretnék most beszámolni, aminek érdekességei, nehézségei, csodái és vezetése nem egy átlagos – francia filmrendezőnek, vagy tehetséges komikusoknak az agyszüleménye, hanem egy ennél jóval nagyobb és humorosabb, és még annál komolyabb erő bizonysága. A mi filmünk valóság volt, 2007 szeptemberében kezdődött a forgatás és október közepén ért véget, mindez három, illetve ha Magyarországot is belevesszük, akkor 4 országban történt. 

 

1. Első szín: Párizs

2006 októberéhez hasonlóan - mikor meghívtak Elefántcsonpartra, a Szukkot ünnepének keretein belül, hogy az ottani keresztényeknek beszéljünk a zsidó gyökerekről - az idén is meghívást kaptunk, de ezúttal kicsit hiányosabbak voltak meghívónk keretei. A szervező hölgy, aki a 2007-es Szukkotot szervezte, több millió Afrikai frankot fektetett a terv kivitelezésébe. A Francia megbízottja, aki az előadók meghívásával volt megbízva, nem bizonyult ilyen elszántnak és főleg ilyen szervezettnek, mint ő.

Nem volt pénz a Párizsi repülőjegyhez, ahol a vízum intézése miatt pár napot kellett töltenünk. Mikor, kettőnk munkanélküliségéből nagy nehezen megvásároltuk azokat, kiderült, hogy csak az oda jegy van meg Afrikába. Meghívónk (kinek semmi köze az Afrikaiakhoz) megkérdezte, hogy így is vállalnánk-e a már egyre kalandosabbnak ígérkező utat. A nem szívbajosságáról ismeretes Jákov, és jómagam még erre is rábólintottunk, hisz tudtuk, hogy ha Isten küld (és bizonyára Ő küldött a múltkor is), akkor minden feltételünk meglesz.

Nos, ezeket a feltételeket meghívónk feltétlenül igyekezett megszerezni számunkra és szervezett nekünk egy tanítási sorozatott egy divatos és jól menő gyülekezetben Párizs külvárosában.

Ennek az ígéretnek birtokában, teljes nyugalommal indultunk el a Francia főváros felé. Megérkeztünk szállásadónkhoz, egy afrikai hölgyhöz, aki nagy szeretettel fogadott bennünket.

Az indulásunk előtt néhány perccel jött a hír, hogy itthon némelyek puccsot kísérelnek ellenünk. Kitört a forradalom! Honlapunk, amit egy éve közösen működtettünk, teljes egészében le lett tiltva és bénítva, otthon maradt testvéreink (főként nők) egyedül álltak a feldühödött lázongókkal szemben, miközben mi ketten utazásra készen állunk, és tehetetlenek vagyunk. A legnagyobb próbák még előttünk vannak, mögöttünk pedig egyesek gyújtogatnak és fosztogatnak. Tudtuk, hogy utunk gyümölcsözőnek ígérkezik, hisz az ellenség mindig akkor dühöng, mikor valami nagy dolog vár ránk.

Bár fájdalommal, de szinte szemrebbenés nélkül és teljes bizalommal Istenre bíztuk szeretteinket és testvéreinket a bombázások közepette, hogy nekiinduljunk a sivatagi és dzsungeli harcnak messzi földön.

Megérkezésünk másnapján megindultunk a Francia főváros felé, jól felszerelkezve bibliákkal, anyagokkal, táliszokkal (imasál), hisz estére tűzték ki az első tanításunkat. Pénzünk nem volt tömegközlekedésre, így gyalog tettük meg első 15 kilométerünket a szintén 15 vagy akár 20 kilós válltáskánkkal.

Nos, a kalandos sorozat folytatódott, mikor megtudtuk, hogy az előadás sorozat elmarad. Helyette - és főként Afrikai utunk helyett - a Szukkoth ünnepét, ez a divatos pásztor szeretné, ha nála tartanánk. Ez természetesen azzal a kellemetlenséggel járt volna, hogy abidjáni (Afrika) meghívónk összes milliója elúszott volna, de ami még kellemetlenebb, hogy a pénzzel együtt, saját hírnevéről és férje hírnevéről is lemondhatott volna a helyiek köreiben.

Kedves Francia szervezőnk, mintha misem történt volna, teljesen természetesnek tartotta, hogy a Párizsi pásztori ajánlat jobban fog tetszeni nekünk, hisz kevesebbet kell utazni, és a Franciák részéről sokkal nagyobb „adakozókedvre” számíthatunk.

Azt gondolhatta, hogy a két kelet-európainak jól fog jönni egy kis zsebpénz euróban, úgyis üresek a zsebeik.

Nos, kicsit meglepődött, mikor erre Jákov testvérem és útitársam felemelkedett és atyai szeretettel, de kellő keménységgel rászólt, és azt mondta, hogy szó sem lehet róla, Afrikában várnak azok, akikhez Isten céllal és feladattal küldött, nem pénzért, hanem Szellemi táplálékért, és nem azért, hogy egy dísz pásztor, rajongó gyülekezetébe földi javakért színészkedjünk. Afrikába KELL mennünk, és tessen mindent ennek érdekében megmozgatni, hogy a megbeszélt időpontra ott legyünk!

Már sajnálni kezdtem szegény fiút, aki bár végig hazudta az egész ott tartózkodásunkat, mostanra tartogatta a habot a tortára: Kiderült, hogy az ígért 1 darab afrikai jegy sincs meg!

Megérdeklődtük, hogy mennyibe kerül két személyre Párizs-Abidján, Abidján-Párizs, és egy 1118 ezer eurós összeg jött ki.

A csoda meg is történt: minden helyi és emberismeret nélkül neki vágtunk a világvárosnak, és különböző szálakon keresztül megtaláltuk azokat a hívő afrikai bevándorlók által működtetett gyülekezeteket, akiknek testvéreihez (még fizikai értelemben is) szerettünk volna eljutni. Az ott elmondott bizonyságaink, tanítások és helyzetünk feltárása után, ők voltak azok, akik támogattak, és segítettek, hogy összejöjjön az úti jegyre való pénz. Adományok érkeztek különböző helyekről, és végül ügyes szervező barátunk is szerzett valamennyit az afrikai afrikaiaktól.

Körülbelül, 4 napon át rohangáltunk a városban jobbra-balra, napi 15 kilométereket gyalogolva, hogy végül a jegyvásárlás határideje előtt egy nappal megérkezzünk szállásadónkhoz, ahol megszámoltuk az adományok összegét:

A végösszeg 1117,76 euró volt, csupán 24 euro-cent hiányzott a végösszeghez.

Istennek egyik legnagyobb csodáját éltem meg akkor. Így tanított meg minket hinni és vízen járni. Nem ölbe tett kézzel vártuk, hogy majd Isten megsegít, hanem az Ő vezetését elkérve elindultunk, és lépteinket oda vezette, ahova kellett. Megindultunk és velünk volt, Ő vezetett, és pont annyit adott, amennyire szükségünk volt. Szállás volt, ennivalónk is, és csupán 24 euró-centet kellett hozzá adnunk az útra.

Mikor másnap a repülőjegyekkel a kezünkben kijöttünk az irodából, nyugodtan és lassan elindultunk végre egyet sétálni, abban a városban, amit már szinte minden oldalról sietve átszeltünk az előző pár nap folyamán. Már kezdtünk volna meglazulni, mikor eszembe jutott, hogy miért is kellett nekünk Párizsba jönnünk: A vízumok miatt!

A repülőjegy megvan, de vízum sehol, és két nap múlva indul a repülő!

Ismét nekifutottunk a városnak! A tudakozón keresztül megkerestük az Elefántcsontparti követséget, miközben a Marokkóit is felhívtuk, mivel Casablancába kellene átszállnunk, nehogy oda is kelljen valami vízum, ha a 9 óra várakozás alatt mondjuk várost szerettünk volna nézni a repülőtéren való várakozás helyett. Hála az Úrnak, oda nem kellett semmi, viszont Abidjánhoz igen.

Alap feltétele a vízum megszerzéséhez, hogy meghívó levéllel rendelkezzünk, ami meg is volt, csak pentdrive-on, a nyomtatott változat külvárosi szállásunkon volt, ahova már nem tudtunk volna elmenni és visszajönni, hisz 12 óra volt, és 14-kor zárt az iroda, másnap viszont, már nem volt ügyfélfogadás a követségen. Gondoltam, hogy egy követségen, nyugat-európában, biztosan van lehetőség nyomtatni, de tévedtem. Semmi nyomtatási lehetőség nem volt. Sőt mi több, 2 példányban igazolványkép is kellett.

Semmi gond, gondoltam, egy világvárosban, mint Párizs biztosan találunk egy fénymásolót, ahol nyomtathatunk – főleg - hogy a követség a Voltaire tér mellett helyezkedik el, de ismét tévedtem! Sehol semmi, és az általam megkérdezett emberek az utcán sem igazán ismerték ezt a fogalmat. Közben persze fényképészt, vagy fénykép automatát is keresnünk kellett, mindezt úgy, hogy 14 óra előtt, az ablak zárása előtt vissza kell érnünk a követségre.

Futás közben eszembe jutott a nem sokkal korábbi öröm, mikor két értékes repülőjeggyel mehettünk ki egy irodából, és azon töprengtem, hogy milyen kár lenne, ha ez a két papírdarab teljesen értéktelenné válna, vízum híján. Ez volt az a jelenet, mikor két zsidó, kippában rohangál Párizs utcáin, és visszaemlékeztem gyermekkorom kedvenc filmjére, amit a családi otthonban, gondtalan nyugalomban néztem, és most futok ugyanott, és már nincs kedvem nevetni rajta.

Végre odaértünk egy fénykép automatához, amibe már dobtam volna a pénzt, mikor észre vettem, hogy nem működik! Végül kicsit odébb találtunk egy fényképészt, ahol sürgetve készíttettem magamról egy képsort. A fényképész hölgy még rá akart venni, hogy készíttessünk egy újabb sorozatott kicsit más szögből, mert a világítás nem a legelőnyösebb, akkor megmosolyogtam a franciák művészi érzékenységét, és mondtam, hogy a másik szögből, már Jákob rabbit legyen szíves lefényképezni. Így is történt, és futhattunk is tovább, hisz a meghívó levelek még mindig kis műszerembe voltak zárva, és nyomtatási lehetőség még mindig sehol.

Végül egy irodatechnikai üzletbe mentünk be, ahol megkértük az eladót, hogy legyen szíves kinyomtatni nekünk azt a két oldalt, mert nagyon sürgős. Már csak 20 percünk volt hátra kb. 13.35 lehetett. Az illető nagyon segítőkész volt és ki is nyomtatta.

Így rohanhattunk vissza az elefántcsonparti követségre, ahol pontosan 2 perccel zárás előtt adtuk be a komplett iratainkat.

Egy órával később már mindenünk megvolt, és most végül nekiindulhattunk a városnak, úgy, mint két átlagos turista. Bár, szinte mindent láttunk már futtunkban, mégis jó volt alaposabban végignézni rajta még egyszer.

Nem fejezhetném be Párizsról szóló beszámolónkat, hogy ne tegyek említést a zsinagógalátogatásunkról.

Szombaton elindultunk zsinagógát keresni. Megérkeztünk egy marokkói szefárd ortodox zsinagógába (nagy zsidó közösség él mai napig Marokkóba), ahol valami oknál fogva, nemcsak vendégekként fogadtak, hanem felinvitáltak a Tóraszekrény előtt levő emelvényre és díszfotelekbe ültettek több száz fős gyülekezet orra elé. A templom, zsúfolásig tele volt emberekkel, a női rész is, minket pedig odaültetnek jól láthatóan mindenki elé. Nem vagyok egy félénk típus, de be kell vallanom, hogy egy pillanatra kezdett nedves lenni a tenyerem, hogy mi fog megint kisülni ebből, hisz, ha kihívnak a Tórához, akkor ismét eljátszhatjuk kedvenc filmem fő jelenetét. Körül-belül annyit tudok héberül, mint de Funés barátunk. Jákov testvért megkérték, hogy elsőként jöjjön fel a Bimára (”szószék” ahol a Tórát felolvassák), Kohenita kötelességeként, de ezt már megszokhatta. Valahogy sikerült meggyőzni őket, hogy ez vendégként túl nagy megtiszteltetés lenne, ezért végül arra kérték, hogy a Tórát ő vegye ki a frigyszekrényből, hogy Jom Kippur szombatján (bűnbocsánat napján) felolvassanak az Szent Irásból.

Aztán ami még meglepő volt számunkra, mikor egy arab fiú Shalom-mal köszönt nekünk az utcán, mivel látta fejünkön a kippát. Megálltunk vele beszélgetni és kiderült, hogy Szíriai és szereti a zsidókat. Ez volt a bevezetőnk észak afrikai látogatásunkhoz…

 

2. Szín: Marokkó

Royal Air Maroc gépünk kora délután landolt Casablanca Mohamed V. repülőtéren. Már Párizsban úgy voltam vele, hogy a sok arab bevándorló miatt, talán jobb lenne fedetlen fővel közlekednünk. Ehhez képest ott is egy zsidó-barát szír emberrel találkoztunk.

A Marokkóiaktól azért tartottam, mert 20 évig éltem köztük, nem ott náluk, hanem egy nyugat-európai nagyvárosban, és mindenről ismertem őket, csak nem éppen a filoszemitizmusukról. Azért kipróbáltuk, kíváncsiak voltunk, hogyan reagálnak. Legnagyobb megdöbbenésemre, nem hogy csúnyán néztek volna, hanem folyamatos Shalom-ozásban volt részünk. A rendőröktől kezdve, a csendőrökön át, a katonatisztek és civilek egyaránt egymás után szeretettel üdvözöltek országukban. (Ennyit az Európai sajtó ártalmairól). Ramadán volt, és mikor beesteledett, jóllakásig tömtek bennünket, miután vagy 5 helyen asztalhoz hívtak bennünket.

Talán az egész utunk legemlékezetesebb pillanata, mikor egy Svájcban élő Algériai fiatalemberrel találkoztunk, aki átutazóban volt a Marokkói városban, szintén megkínált ennivalóval, és nála már belementünk kicsit szellemibb beszélgetésbe, hogy mire is jó a böjt, és ki Isten valójában. A fiú, aki bár Európában élt szintén szerette a zsidókat. Mivel tudtuk, hogy második legnagyobb prófétának tekinti a „muzulmán” Urunkat: Jesuát, csak éppen Istenként nem fogadják el, kimondta, hogy hitük szerint Jézus fog visszajönni az idők végén, hogy megölje a sátánt! Bizonyságunkra, kicsit ő is meglepődött, hisz nem ilyennek ismeri a zsidóságot, mint aki hisz Jézusban, főlég Messiásként. Talán még jobban megdöbbent, mint mi, ha több időnk lett volna a reptéren, talán meg is tér…

 

3. Szín: Elefántcsontpart

Az Afrikai tapasztalataink minden bizonnyal a leg-akadálymentesebbek az összes közül. Nem a távolságnak, vagy az ottaniak rendszerezettségének vagy pontosságának köszönhető, vagy éppen a tanítások tartalmát illetően, könnyebbsége miatt igaz ez. Hanem sokkal inkább az ottaniak Európánál és más földrészek sokkal tisztább szellemi állapotuk miatt.

Erről az országról nem csak a 2007-es tapasztalatokra szorítkoznék, hisz 2006-ban is jártunk ott, és mindkét alkalommal hasonló dolgokat tapasztaltunk.

Abban az 5 milliós városban, nincsenek se utak, se műemlékek, se utca-nevek, semmi ami a múlttal vagy bármilyen emberi emlékkel bálvánnyal összekötné őket, egy olyan város, mint amilyeneket talán csak Izraelbe találni, ahol Isten jelenlétén kívül, mást nem tűrnek meg a helyiek. Viszont megannyi taxi, üzlet, mosodák, éttermek és egyéb kiskereskedelmi egységek, melyek valamilyen bibliai igét vagy nevet viselnek névként (általában hébert), nem beszélve a gyülekezetek sokaságáról, melyek telve emberekkel a hét mindennapján zengedeznek az élettől és a buzgóságtól.

Egy olyan hely ahol összesen eddig talán 21 napot töltöttünk, és összesen talán fele ennyi cigarettázó embert láttunk. Hasonlóképpen nem láttunk hajléktalant, bár nagyon szegénynek tűntek sokan, mégis van mindenkinek hol laknia, és ahol a vak öregemberek bot és vezető kutya helyett valamelyik fiatalabb rokonukkal sétálnak kézen fogva az utcán, hogy el ne essen, vagy el ne üssék.

Egy olyan hely, ahol megköszönték, de nem kérnek, az idézem: Európai és Amerikai kereszténységből, amivel évszázadok óta becsaptak minket, hanem egyetlen dolog érdekel bennünket: Krisztus. Ők a hitük gyökereire kíváncsiak és semmi másra. Azokra a gyökerekre, melyek a zsidóknak adattak. Nem zsidóvá akarnak lenni, mint sokan, nem rajonganak a zsidókért, nem irigylik a zsidókat, hanem tanulni szeretnének tőlünk, hogy végre saját identitásuk is kikristályosodjon, megerősödjön, hogy így ők is tudják mi a feladatuk és elhívásuk Krisztus Testében.

Az ott tapasztalt zsidó szeretett nagyon más volt, mint amit az ember néha, ritkán tapasztalhat Európában. Ott a szeretet egy elsősorban önmaguk elfogadásából fakad. Izraelt nem azért szeretik, mert ők lelki, vagy szellemi Izraelnek tekintik magukat, vagy azért, mert olyanok akarnak lenni, hanem mert kezdik megismerni az igazi önmagukat sok évszázad gyarmatosítás után, és így, hivőkként, Krisztusban is meg van az a tudásuk, látásuk és békességük, hogy a zsidók elfogadásának és szeretetének mi az Isten szerinti lényege.

Bármerre jártunk, sok gyülekezetbe, sok ember előtt prédikáltunk, sokakkal beszélgettünk személyesen, sehol nem éreztük, hogy bálványt csinálnának, sem a fehérből, sem a zsidóból. Jó érzés volt tapasztalni végre, a megszokott két hozzáállás után (gyűlölet vagy rajongás), hogy végre valaki egyenrangú társként néz ránk. Tudásunkra kíváncsiak, de nem tartanak se többnek, se kevesebbnek. Ők szívből értik Pál szavait, miszerint nincs többé görög és zsidó, nő és férfi. Ők férfiakként nem akartak nők lenni, vagy nőkként férfivá válni, hanem helyüket elfogadva segítőtársként fogadtak bennünket, kik mások, de velük egyenértékűek vagyunk.

Még nagyon sokat tudnék róluk írni, de azt hiszem egy mondatban összegezném történetünk ezt a szakaszát és ha már az ismert filmre hivatkozva kezdtem a történetet, a film példájával is szeretném zárni soraimat. Ugyanis akik még ismerték azokat az időket, mikor az eredeti Jákob rabbit forgatták, messze a mai digitális technikáktól, tudják még mi egy filmszalag lényege:

Igen, amikor a negatívot nézi az ember, minden képnek az alapját, esszenciáját, ami nélkül a színes képet nem lehetne előállítani, akkor minden szín megfordul. Ami fekete, az fehérré válik, ami viszont fehér, arról kiderül, hogy valójában korom sötét.

Európa után, Afrikában járva megtapasztaltam, hogy mennyire igaz ez szellemi értelemben is. Az helyiek frissessége, ébersége, és tisztasága…(de még lelki és fizikai értelemben is). Tudom, hogy ezzel nem mondtam újat, hisz sokan tudják már, hogy ez tényt. De mégis bizonyságként csatlakozom én is ehhez a megállapításhoz, hogy az oly nagyra tartott fehér embert saját néhai rabszolgái fogják rövidesen megszégyeníteni, és szellemi fejlődést hozni számukra. Ennek a folyamatnak lehettünk részesei mi is, mikor kimondhattuk, minden kétséget kizárva, hogy a zászló kiesett az Európaiak kezéből, és most a ti kezetekben van. Vigyétek vissza most ti nekik … ezúttal tisztán!

 

Zeev Slomo

2008.01.21

Copyright © 2005-2019 SÓFÁR Közösség
http://kehilatshofar.com