Bizonyságok
 
 
 
Rómától Jeruzsálemig
Avagy: Tényleg minden út Rómába vezet? 
 

 Róma:

Hitetlen szüleim katolikusnak kereszteltek. Valószínűleg hagyományból, megszokásból, mert ezt így illik civilizált embereknél. Sőt már óvodás koromtól kezdve, egészen az érettségiig katolikus egyházi intézményekbe járattak, mivel, bár fura mesékben hisznek ott az emberek- gondolhatták, mégsem fog a gyerek ostobaságokat tanulni, és amúgy is jobb náluk a színvonal, mint a világi intézményekben. Tehát egy szokásos, még vallásosnak sem mondható háttérrel, bár folyton a nyitott Biblia felett, de teljes hitetlenségben nőttem fel. 

Sodoma és Gomora:

Ateista korszakom egy bizonyos pontján, el tudtam már fogadni, hogy bizony van valami szellem- és túlvilág, mivel sajnos nagyon sok okkult dolgot tapasztaltam magam körül. Egy nagy felismerésre jutottam el, mikor is rájöttem, hogy ateista hitvallásom, amely valahogy a következőképpen hangzott: „A hívő emberek olyanban hisznek, akit sosem láttak!”, teljes egészében megfordítható,  és ellenkező irányban is igaz, mivel én ugyanúgy egy nem látott dologban, Nem hiszek. Isten nem létezését ugyanúgy sosem tudták bebizonyítani az ateisták, mint a hívők a létezését. Miután ugyanolyan ostobának bizonyultam magam előtt, mint hívő felebarátaim, elindultam egy, hála Istennek rövid, de sajnos még sötétebb úton. Már felvilágosodott, humanista gondolkodású, modern emberként úgy véltem, hogy a legbölcsebb dolog az lesz, ha megalázom magamat „isten és istenek” előtt. Jobb, ha meghagyom az esélyét annak, hogy valami, valamik léteznek, nehogy kiderüljön, hogy mégis van én pedig nem hittem benne. Úgy gondoltam, mivel csak egy közönséges porszem vagyok a világegyetemben, nincs jogom kutatgatni, melyik vallásnak van igaza, az igazság mindenütt ott lehet, hisz mindenki ugyanazt a rendet és Istent keresi, csak más-más néven és úton. Itt kezdődtek a gondok, mivel minden szellemiségre nyitottá váltam, és befogadtam, amit csak a környezetem kínált. Az alkoholizmus, a rockzene és a paráznaság alaphátterével kipróbáltam az agykontrollt, az álomkontrollt, az akupunktúrát, a kineziológiát, és mindenféle más ezoterikus természetgyógymódot, próbálkoztam a látnoksággal, stb. 

Wittenberg:

Első felismerésem akkor történt, mikor megismerkedtem 24 éves korom körül a Reformáció szellemével. A katolikus hittanórákon elvetett magok ekkor kezdtek kinyílni, mikor egy Lutheránus közösségbe látogattam el. Itt már teljesen nyilvánvalóvá vált számomra a kevert szellemiség, amely a római egyházban uralkodik, és ami miatt csak bohóckodásnak véltem az egész keresztyénséget, a hitet, ily módon elvétve magát Istent is. Sajnos hamarosan elkezdtem tapasztalni napról napra az egyház egyre növekvő elvilágiasodást, főként olyan esetekkor, mikor az evangélikus hívek majd megköveztek engem, ex-katolikus embert, mert bálványimádásnak mertem titulálni a Máriának, illetve a Szenteknek imádatát! Sajnálatal tapasztaltam hát, hogy Luther utódai nem azt a vonalat követik. Később maga Luther személyével kapcsolatban is felmerültek kérdések a fiatalkori túlfűtött zsidó imádat és későbbi tébolyodott antiszemita gyűlölete láttán.

Nyilvánvalóvá vált, hogy nem sokáig töprengek tovább ezen a helyen. Bár, amint Luther sem akart eredetileg kilépni a római egyházból, én sem szándékoztam kilépni az evangélikusból. Azt gondoltam, nem szép dolog, ha az ember elhagyja a süllyedő hajót, hisz maga Krisztus is azt mondta, hogy nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Kicsit naiv és felfuvalkodott dolog volt azt feltételezni magamról, hogy orvos lehetnék bármilyen egyház számára, hisz magamról sem tudtam még, hogy mennyire beteg és fertőzött voltam. De végül, ahogy Luther sem disszidált Rómától, hanem kiátkozták, én sem hagytam ott az egyházat, hanem fordítva, illetve inkább Isten volt az aki kiemelt onnét.

Talán említésre méltó még, hogy ebben a korszakomban meglátogattam néhány karizmatikus gyülekezetet is, de a hamis karizmatikusságon, a varázsláson, a jósláson, és más okkult jelenségeken kívül nem tapasztaltam túlságosan sok jót, így hamar eljöttem onnan is. 

Genf:

Lassan, de biztosan megérkeztem a református egyház berkeibe, ahol - legalábbis abba a gyülekezetbe, ahova jártam- már sokkal kevésbé találkoztam teológiai ellentmondással. A jóval tisztább tanítás megfogott, és tudtam végre táplálkozni, de sajnos egy bizonyos idő után ismét hiányérzetem lett.

Megtérésem óta mindig is éreztem a hiányát annak, hogy újból megkeresztelkedjek. Mind az evangélikus, mind a református egyház lelkészei visszautasították kérésemet, mondván, hogy a katolikus keresztséget elfogadják. Beletörődtem, de nem hagyott nyugodni. A Szent Szellem kérdése szintén nem hagyott nyugodni, hisz egyik oldalon azt tapasztaltam, hogy a nyelveken szólás és prófétálás szinte varázslásként működik, a másik, történelmi egyházi vonalon a Szent Szellem valódi működésétől való elzárkózást eredményezte. Nem elégített ki az erre adott válasz, miszerint Istennek a Szellem megnyílvánulásaira abban az időben szüksége volt, mivel az emberek, nem hogy könyvük nem volt, olvasni sem tudtak sokan. Bár már a korinthusiaknál is gondot okoztak ezek az ajándékok, mégsem írja Isten Pálon keresztül, hogy ezek majd idejét múlt dolgok lesznek valamikor földi életünk során míg Luther le nem fordítja közönséges nyelvre és Guttemberg ki nem nyomtatja. Sehol nem olvasható ilyen ige, ellenben ugyanolyan örökérvényű jelenségnek írja le, mint bármilyen más ajándékot, vagy törvényt. Tehát valami biceg, gondoltam. Kezdtem rájönni, hogy az ellenség mindent le tud utánozni, és sajnos a leggyakrabban, ezeknek az utánzásoknak lehetünk szemtanúi, ezért megrettenünk, és inkább behúzzuk fülünk-farkunk a félelemtől az igazi előtt is. Természetes emberi reakció, de ezen túl kellene már lépni.

Továbbra is jártam istentiszteletekre, ahol folyt a tiszta és mélyreható evangelizálás. Az ifjúsági közösségbe is rendszeresen jártam, ahol elég nehezen tudtam beilleszkedni valami miatt. Észrevettem valami nagyon fontosat, ami eddig nem tűnt fel, méghozzá azt, hogy sok éve megtért hívő ember voltam már, amiképpen sok más ottani testvérem, és bár ez a gyülekezet egy élő hitű közösségnek számított, még mindig csak azt hallom egyfolytában, hogy bánjam meg bűneimet, fogadjam el Krisztus váltságművét, és kövessem Őt. Ezen a lépésen már évek óta túl vagyunk, átadtuk életünket Krisztusnak, elfogadtuk Őt, mint Királyunkat és Megváltónkat, és igyekszünk követni is. Rájöttem, hogy jó lenne a tej után egy kis húst is kapni, nagykorú akartam lenni. Majd kisebb mértékben, de az elvilágiasodás apróbb jelei ott is feltűntek, én viszont már nem akartam vitázni és okoskodni. Tudtam, hogy nem véletlen, hogy ennyi irányzatot megismertet velem az Örökkévaló, és végig vezet ezeken a szakaszokon. 

Jeruzsálem:

 Egy ideje értesültem róla, hogy léteznek zsidók, akik elfogadják Jézust Messiásként. Olyan zsidók, akik nem válnak keresztyénné, hanem megtartják identitásukat és szokásaikat, csak éppen Krisztusban élnek.

        Egyre inkább éreztem, hogy ami hiányzik nekem is hitemből az egy olyan alap, amit csak ők képviselnek. Magam pedig kicsit bajban voltam, hisz a zsidókról nem volt túl jó a véleményem. Sokat politizáltam akkoriban és mivel asszimilált zsidók voltak a nagyszüleim anyai ágon, annál inkább ellenkeztem, és semmiképp sem akartam az lenni. Nos menjek közéjük, hogy Krisztusi identitásomat megalapozzam, közben pedig tagadjam származásomat?! Valóban politikailag antiszemita voltam. Ez egy elhárítási folyamat, az embernek egy menekvése saját zsidó identitása elöl. Sokan vannak, akiknek már nagyon elege van az évezredes bolyongásból, ezért szélsőségesen próbálnak annak az országnak a tagjaivá válni, ahol őseik valaha letelepedtek. Majd jön a belső hang, hogy nem azért teremtettelek zsidónak, hogy más légy, és ilyenkor sokakban kitör a lázadás, mint bennem is. Nem voltam egyedül és találkoztam nem egy emberrel, akik hasonló cipőben járt. Megtérésemet sem tekintettem akadálynak, további antiszemitizmusomnak, elvetették a messiást, így nyugodtan folytathatom tovább, gondoltam, nemcsak nemzeti, hanem immár hitbeli szinten is. Zsidó identitást pedig kizárt, hogy az ember Krisztusiként megéljen gondoltam akkor.

Amit kerestem, bár nem tudtam megnevezni, nem más mint a visszaoltatás próféciájának beteljesedése. A reformáció valamikor elindult, majd még néhányan csiszoltak rajta egyest mást, de az Ecclesia Semper Reformada Est, ti. az egyház mindig reformálandó szállóigét már rég elfelejtették. Elindult valami, de nem fejeződött be, megtorpant, elintézményesedett, és olyan hatalmi piramis rendszer alakult ki náluk is, mint amilyen ellen eredetileg harcoltak. Nem történt meg a keresztyénségnek a zsidó gyökerekbe való visszaoltatása, így az enyém sem. Eljutottam a hitre, a megtérésre, de hiányzott valami, hitemnek a kiteljesedéséhez, ez az újjászületés volt.

Az újjászületés nem csak arról szól, hogy látványosan megváltozik az élete valakinek. Az újjászületés egy belső vezetést és látást ad az embernek, mely Isten Szellemétől származik. Ez hiányzott. Addig, csak nagyon homályosan látunk. Persze az üdvösség napjáig minden hívő homályosan lát, tükör által, de nem mindegy, hogy mennyire homályosan.

  Újjászületésemhez három dolog volt szükséges. A külső, a világ által látható tanúk előtt tett pecsét, ez volt a bemerítkezés; az emberek által létrehozott földi intézményekből való hivatalos kilépésem és minden olyan eskünek a megtagadása, amely nem Krisztus Testére tétetett; illetve egy testvéri közösségre, ahol tudják, hogyan kell támogatni, hogy átjussak a part másik oldalára. Egy nagy gyülekezetnél ilyen fajta segítséget ritkán kapni. Annyian fekszenek a betegágyakon, és oly kevés az orvos, mintha háborús viszonyok lennének. Persze a háború valóban dúl, szellemiségek ellen! Egy nagy gyülekezeti lelkész képtelen odafigyelni egyénenként az emberekre, megérezvén rajtuk, hogy még mindig nem raktak le valamit a kereszt alá. Általában csak elhangzanak a jól ismert mondatok: „Megbántad bűneidet? Elfogadod Krisztust, mint Megváltódat? Igyekszel követni Őt? Jól van, akkor ámen, Isten veled, és hogyha bármi gond adódna még a továbbiakban, akkor majd beutalunk egy jó kis „keresztyén” pszichiáterhez, (igen ilyen is létezik már!), ahol Freud-öt és az evangéliumból felváltva olvasnak majd fel neked.

Mindez nem jelenti azt, hogy mindenkinek (Messianisztikus) zsidóvá kell válnia, de a keresztény közösségek jobb működése végett, az Istennel való kiteljesedettebb kapcsolat érdekében, nagy útmutatást kaphatnak idősebb testvéreiktől, akik bár Krisztusban csak egy pár éve vannak, de Istenben, aki Őt küldte, már több mint 6 ezer éve áll a szövetség. A zsidó gyökerekbe való beoltatás természetesen nem jelenti azt, hogy zsidóvá kell válni, ezt a kérdést már megvitatták az apostolok az ApCsel 11-ben, de fogadjuk el fordítva is. Egy zsidónak miért kellene betagozódnia egy keresztyén egyházba, hogy Krisztusban lehessen? Ha abba az irányba igaz volt, akkor mennyivel inkább az ma, ellenkező irányba. Nem mindegy, hogy a keresztyénség hogyan fogadja a tékozló testvére visszatérését. Úgy, mint a példázatbeli idősebb testvér nem a legszerencsésebb megoldás, ha ridegen és kíméletlenül, irigykedve teszi ezt, akkor saját magát átkozza. Emlékezzünk, milyen rosszul esett az Apának, mikor látta elsőszülöttjén ezt a megvetést, holott Neki lett volna oka a megvetésre, mégis kint állt és várta fiát. Hát Isten most is így áll és várja vissza az Ő népét. Mi is várjuk Vele együtt, de közben munkába is kell, hogy álljunk. Ha pedig hívő keresztyén valaki, de zsidó származású, érdemes elgondolkodni, hogy hol van igazán a helye, ahol hite és identitása igazán ki tud teljesedni. Ez már nem be, hanem visszaoltatás.

Nagyon hálás vagyok az ÚRnak, hogy megértette velem ezeket a dolgokat, és hogy részt vehetek ebben a szolgálatban és elhívásban Izrael fiai között.

            Ugyanezt a megvilágosodást kívánom minden olvasó számára, Jeshua HaMessiah áldásával, és ehhez hadd ajánljak pár Bibliai igét:

 ApCsel. 10. 11.; Róm. 11.; 2Kor. 3; Lk. 15, 11-32; 4Móz. 24,9

 

Richárd

Copyright © 2005-2019 SÓFÁR Közösség
http://kehilatshofar.com